második rész: 2003. december 10.
Óriási, egész teret betöltő vörös
szőnyeg. Rajta az öt Freestyle MC kb. egy méter magasságú
szobra hangfal-talapzaton. A hangfalakból őket halljuk.
A tér közepén egy hatodik vörössel fedett
dobogó. Ez nekünk szól, valószínűleg
azért, hogy leülhessünk, elgondolkodhassunk egy kicsit
ezek között a fura alakok között. A szobrok speciális
viaszból vannak, erős, kellemetlen szagot árasztanak.
Megformálásuk elnagyolt, viselik az anyagot alakító
kéz és eszközök nyomait. A karakterek és
a mozdulatok mégis jellegzetesek, munka, alkotás, azaz zenélés
közben látjuk őket: a zene ritmusára mozgó
testükkel, gesztikuláló, mikrofont szájhoz emelő
karjaikkal.
Talán a domináns színjelenlét és az
előre lépő testek és fellendülő
karok miatt érzünk valami halvány képi emléket,
amely a városszéli Szoborparkba vezet. Egy letűnt
kor emlékművei közé, ahol a minden értelemben
kontextusokat vesztett szobrok várják az oda zarándokolókat,
hogy immár mint kuriózumokat, egy megszűnt, de még
meg nem emésztett korszak különös, sokszor otromba
emlékeit ismerjék meg. A kétezres évek hajnalának
hősei, az MC-k emlékműveit és egy félresöpört
ideológia hőseiét – legalábbis itt Budapesten
– összeköti egy vékony szál, amely az emlékezés
kérdése és a szobrászi megformálás
párhuzamai mentén fut.
Az
installáció második felvonásában Németh
anyagtalan, virtuális emlékműve hirtelen más
arcot kap. A dokumentum videó emlékeztetőként,
összekötő láncszemként jelen van ugyan,
de a sarokban álló TV monitorra száműzetett.
A virtuális kép-hang installáció helyén
a nyers és rusztikus megformálású, anyagiságukkal
tüntető szobrok állnak. Bár a hangfalakból
az MC-k hangja szól, az anyagszerű testek magukra vonják
a figyelmet.
És itt kapcsolódik be a műbe még egy lényegi
elem. Fontos ugyanis, hogy a szobrokat Majoros István szobrász
mintázta, és hogy a hang-videó-tárgy installáció
mellett Németh művének egy, az MC-knek szervezett
magyarországi fellépés, a Petőfi Csarnokban
hallható koncert is része. A művész tehát
más alkotók munkáit is bevonja műve terébe.
Olyan művész-nagykövet pozíciót foglal
el, aki az általa absztrakt formában – hanggal és
képpel – bemutatott művészcsoportot valóságosan
is jelenlévővé teszi Budapesten.
Egy identitásváltás tanúi vagyunk: a művész pozíciója és funkciója itt magába foglalja az alkotást, a kiemelést, megmutatást és az összefüggés-teremtést is. Más művészeket von be, megmutatkozási teret nyújt nekik saját installációjában. Úgy alkot újat, hogy az alkotói jelenségek óceánjából kihalássza a már meglévő, de bizonyos nyilvánosság által még ismeretlen értékeket, és a körülötte már létező figyelemi zónába vonja őket, sőt némelyiket személyes piedesztálra is emeli. Németh Hajnal rendez, szervez, virtuálisan összeköt egy múzeumot és egy koncertarénát, illetve két várost – Berlint és Budapestet -, melyek között immár önmaga is kapocs.
Mindezzel egy kurátori instrukcióra, felkérésre reagál, amely a kis.terem egész éves programján átível. E koncepció szerint a városi tereket tematizáló műveket mutat be, olyan módon, hogy közben a nyilvános kiállítóteret műhelyszituációvá alakítja, amely nemcsak a művészi produkció megjelenési szintjeit mossa össze, de az alkotás során egy folyamatosan változó teret eredményez a múzeumi közeg általában kevésbé rugalmas kereti között.