Amikor György Péter 1991-ben félsikerként értékelte a Hatvanas évek kiállítást és rezignáltan azt írta, hogy „mostantól fogva ez lesz a múlt“, még azt gondoltuk – talán ő is –, hogy ez a korszak mondjuk egy évtizeden belül azért még megkapja a neki kijáró (azóta agyonstrapált) vajszínű árnyalatot. Amikor a kilencvenes évek közepén Keserü Katalin az Ernst Múzeumba nyomorítva elkapkodta a nyolcvanas évek összefoglalását, még azt hittük – talán ő is –, hogy valami hasonlónak a Műcsarnokban esetleg még egyszer neki lehet majd futni.
Az említett kiállítások azóta a múlt jótékony ködébe veszve, hatalmas sziklaszirtként magasodnak föl. Főleg, ha arra gondol az egyszeri hajós, hogy időközben hová is tűnhettek a hetvenes évek? Bár volt Erdély-kiállítás, Rózsa Presszó, és számolatlan egyéb jobb-rosszabb kísérlet, részsiker és teljes kudarc, erről az időszakról eddig nem született meg a nagy összefoglaló tárlat, írás vagy általában a minimális szakmai konszenzus. Ez az állapot nem a művészeken múlik: az idősödő mesterek szinte ifjúi hévvel várnak az elismerésre. Hiszen most rajtuk lenne a sor: Károlyi, Birkás, Jovánovics, Szentjóby és persze Erdély, Hajas és Altorjai – a magyar képzőművészet Nagy Generációja. De sajnos nincs reveláció, nincs Nobel-díj, nincs piaci siker, nincs hierarchia. Maradnak a téveszmék, illúziók és legendák, meg a rejtett remekművek ígérete.
„A hetvenes években fotókat csináltunk” – hangzik Koncz András Ernst Múzeum-beli kiállításának könnyedén odavetett címe. Érdekes a többes szám, az említett generációra utal, amelytől hátteret és egyben igazolást vár. Az Ernst Múzeum a kiállítás záróeseményeként meg is hirdetett egy nagyszabású beszélgetést, melyre majdnem mindenkit elhívtak, aki akkoriban a festészetet felcserélte a fotóval, Birkástól Kelemenig. Jó gondolat, mert a hetvenes évek elején-közepén sem a világban, sem itthon tényleg nem volt semmi izgalmasabb, mint a képzőművészek fotómunkái. Aztán az előadáson a generációs gondolat pont ugyanúgy foszlik szét, ahogy András Ferenc filmjében. A legtöbben el sem jönnek, Beke László unszolásra sem hajlandó megszólalni, Halász András nagy hévvel elmagyarázza a fiatalabbaknak, mi is történt akkoriban, Károlyi Zsigmond együttérzően hallgat, egyedül Koncz üli végig szemben a nézőkkel a kínos órát.
A beszélgetésből úgy tűnt, Koncz nem igazán tudja, mi történt körülötte a hetvenes években. Volt egy kiállításmegnyitós akciója, amely abból állt, hogy tíz kamerát osztott szét egy kiállítóteremben a művész-látogatóknak. Mindenki tízszer belevillanthatott az elsötétített térbe, aztán a véletlen döntött a képről. Az elkészült fotókon Lugo és Birkás mindig jól mutatnak, mintha tudnák, merre járnak, mit csinálnak. A többi elmosódott árnykép.
Koncz
második szándékból lett konceptművész. Kezébe vett egy kamerát, megtanulta
az alapfogásokat és fotózott. Kétségbeesett tenniakarással közelebb akart
kerülni az élethez – vagy nevezzük inkább művészetnek? Ez a teóriától
távoli, lelkes rácsodálkozás jön át az Ernst Múzeumban kiállított képeken.
Koncz nem tudja, mit akarhatott a fotóval Jovánovics vagy Birkás, Erdély
vagy Károlyi. Fotózott. Az egyetlen kép, amely ma is átütő erejű, a nőnek
maszkírozott Koncz. Triptichonként, óriásira nagyítva elveszik ugyan az
eredeti értéke, de még így is messze a legjobb; a pillantásával üt.
A kiállításon remek dokumentumfotók, ügyes képecskék, a jóval fiatalabb
generáció számára már követhetetlenül politikus akciók sorjáznak. Persze,
mint mindig, az arc az, ami megmarad. Mintha Szörény Rezső Buék-jának
hosszú táncjelenetét folytatnák a képek. Feloldódni, magunk mögött hagyni
a világot, majd megérkezni a valóságba, ez minden. A szereplők szeretnék
maguk mögött tudni ezt az évet, ezt az évtizedet. Kukorelly mondja mindig,
milyen rettenetesen utálta a hetvenes éveket. De még mindig erről ír.