„Ne reklamálj!” – ez a török nemzeti pavilon üzenete, jóllehet, kevés olyasmit találunk az 52. Velencei Biennálén, ami előtt térdre kellene borulnunk. A Giardini színpompás pavilonjai jelentik az elsődleges vonzerőt; a nemzetek közötti barátságos versengés szelleme belengi a sajtóbemutató hektikus ritmusát oldó fogadásokat és partikat is. Az Arsenale központi kiállítását, úgy tűnik, akként alakították, hogy ne túlzott lelkesedést, mint inkább valami szemlélődő, intelligens reakciót váltson ki, a „lassú művészet” szellemében. Az eredmény egyfajta hangfogós kommentár egy olyan kortárs művészettől, amely sem meghódítani, sem lelkesíteni, sem látványosságot létrehozni nem akar.
Az amerikai kurátor, Robert Storr szlogenje, a ’Gondolkodj az érzékeiddel – Érezz a szellemeddel’ ideológiailag semleges légkört teremt, melyben nincs hely komolyan mérlegre tenni a társadalmi és politikai valóságot. Ezt az alapvetően konzervatív nézetet fejezi ki a kurátori állásfoglalást is, melyben Storr elutasítja az „átfogó ideológiai és teoretikus felvetéseket”, egy a művészettel szembeni primér attitűdöt képviselve, amely szerint „minden mű önmagáért beszél”. A kiállítás-látogatót tehát nem terhelik elemző szövegek, képaláírások és színes grafikonok; úgy lépkedhet végig a termeken, hogy nem kell folyamatosan szembesülnie egy túlbuzgó kurátor meta-narratívájával. Storr nem akar további jelentést generálni a művek viszonyba állításával, ehelyett lehetőséget kíván teremteni egyszerre „harmonikus és disszonáns” együttállások kialakulására, hogy ezzel is tovább erősítse a „különböző nyelveken alkotott” munkák változatosságát.
A kiállítás globális áttekintést nyújt; kevés kísérlet történik, hogy az egyes munkák komplexitása az elkészültük helye és ideje viszonyában is megmutatkozzon. Andrej Monasztirszkij „Kollektív akcióit”, amelyeket a művész a hetvenes években Oroszország távoli vidékein hozott létre, most zavarba ejtő módon újra elővezetik Velencében. A misztikus szabadtéri happeningek új helyszíneit immár a „google earth” segítségével jelölik ki. A klasszikus kelet-európai konceptuális műnek ez a divatos újrahasznosítása az Arsenale kiállításán megfosztja azt minden történeti jelentésrétegétől.
Ha mégis van Storr kiállításának valamiféle vezérelve, akkor az vélhetőleg a háború és a halandóság. Ez jelenik meg Charles Gaines Légi szerencsétlenség óra című munkájában – ebben a kinetikus plasztikában, ahol egy repülőgép zuhan le időről-időre a felhőkarcolók között –, de érezzük jelenlétét a kibombázott épületeket soroló számtalan fotóban, Nedko Szolakov végtelenül értelmetlen kutatásában, melyet a hamisított bolgár kalasnyikovok nemzetközi kereskedelme útvesztőiben végzett, vagy Neil Hamon érzékeny katona-portréiban. Valahogy mégis mindig valaki másnak a háborújáról van itt szó: a rombolás helyszíne Belgrád vagy Beirut, véletlenül sem Bagdad. Rosemary Laing szögesdróttal elkerített, illegális bevándorlók számára létesített táborokat ábrázoló fotói Ausztrália Isten háta mögötti vidékén készültek, nem Guantanamo Bay-ben. A közvetlen módon elgondolkodtató munkákban szegény kiállításon Yang Zhenzhong Meghalok című opusza keretében hat vetített képen nézhetjük, amint mindennapi emberek, félbeszakítván napi tevékenységüket, a címben jelzett velős megállapítást közlik a kamerával. A másik monumentálisan tálalt videó Paolo Canevari bombasztikus kreálmánya, amelyben egy fiút látunk egy koponyával futballozni, lebombázott romok között; a haláltánc-motívum jól adja magát a legbanálisabb metaforikus értelmezéseknek.
Az Egyesült Államok nemzeti pavilonja is sikeresen kerüli meg a valós globális problémákat azzal, hogy egy olyan művészt állít ki, akinek társadalmi és politikai kritikáját hirtelen halála még a 9 0 -es évek közepén befagyasztotta. Felix Gonzalez-Torres „Ameriká”-ja első pillantásra szerethető, bár marad a kétség: vajon mennyire őszinte dolog feltámasztani egy kubai születésű, meleg konceptuális művészt és kultúraaktivistát, mint az USA nemzeti reprezentánsát? Filozófiai értelemben ugyan semmi baj a felvetéssel, hogy egy halott művész munkája is lehet kortársi, valahogy mégis az jut az ember eszébe, hogy ha a művész ma élne, bizonyosan gondolkodott volna a világon a távozása óta eltelt időben is, egyrészt a környezet-tudatosság szempontjából – az ingyenes plakátok végtelen készlete ma már kevéssé vonzó gondolat –, illetve a kilencvenes évek indentitás-politikája helyébe lépő „háború a terror ellen” globális hatásaival kapcsolatban.
Kurátori szempontból a legtöbb vitát a holland pavilon gerjesztette. Maria Hlavajova egy három részből álló projektet képzelt el, melynek elemei a pavilonban rendezett kiállítás, egy ambiciózus kiadvány, illetve a még az ősszel, Hollandiában szervezett előadás -és eseménysorozat voltak. A művész, Aernout Mik munkája, a Polgárok és alattvalók valódi problémákra és valós politikai kérdésekre látszik utalni, úgy, mint az ország viszonya a bevándorláshoz, félelemhez, erőszakhoz és nemzetbiztonsághoz. Felteszi a kérdést, hogy miféle állampolgárok és alattvalók akarunk lenni, ugyanakkor kijelenti: „a művészet nem szorítható vissza az ideájára”. Hozzáállását jól szolgálja jellegzetes módszere, amely megrendezett film-jelenetek és valós helyzetekben felvett dokumentumok szembeállítására épül.
A másik pavilon, amely – részben a napi DJ -és tequila-partiknak köszönhetően is – a figyelem homlokterébe került, minden idők első mexikói pavilonja volt, amely a legextravagánsabb és legromantikusabb velencei palotában rendezkedett be. Rafael Lozzano Hemmer Vannak dolgok, amik gyakrabban történnek, mint mindig című kiállítása éppen ide illik, és jól használja a kínálkozó lehetőségeket. Táncoló székei, a rádió-fal, az elektromos szem és a villódzó villanykörték mind a szó igazi értelmében interaktívak – tudomány és művészet mintaszerű fúziójának vagyunk tanúi.
A Villa Litvánia az egykori római Litván Nagykövetség érzékeny politikai kérdéséből indul ki. Az épületet Mussolini 194 0 -ben adta át a szovjeteknek, így azt ma az „utolsó megszállt litván terület”-ként tartják számon. Nomeda és Gediminas Urbonas projektje erre a diplomáciai anomáliára kívánja ráirányítani a figyelmet egy szeptemberre időzített Velence-Róma békegalamb-versennyel, valamint a pavilon sűrű kiállítási anyagával. A litván pavilon ausztrál születésű kurátora, Simon Rees maga bábáskodott az első csoportnyi galamb felengedésénél, egy a Giardini mellett horgonyzó uszályon. Az olasz, litván, lengyel és orosz illetőségű galambok a szemünk láttára köröztek a Szent Márk tér felett, látszólag nagy kétségekkel avval kapcsolatban, hogy merre is induljanak.
Az egyik legnagyobb csalódást okozó pavilonnak – a középszerűek tengerében, mint a spanyol, a német, a kiegyensúlyozatlan orosz, a bánatos görög, az időkapszulába zárt osztrák – a brit pavilon bizonyult: Tracey Emin mint Nagy Kriszta olcsó kiadása. A lengyel nemzetközi sztárművész, Monika Sosnowska bemutatója sem sikerült meggyőzőre, ahogy az is rejtély marad, hogy mit akartak vajon a csehek avagy szlovákok mondani a maguk pavilonjával.
Hogy valami komoly dolog is maradjon az idei Biennáléból, fejezzük be Libanon első velencei bemutatkozásával: pavilonjuk a közvetlen valóságról beszélt, egy összefogott csoportos kiállítás keretében. Ebből is kivált Walid Sadek műve, a Virrasztás a holttest jelenlétében: gondolatok a társulási hajlamról, elhúzódó polgárháborúban, amely úgy olvasandó, mint számvetési kísérlet a 2 00 6. júliusában újra kirobbant libanoni konfliktussal. A művész egzisztenciális, költői és tudományos igényű esszéjének sárgás példányai úgy vannak felstócolva az asztalon, mintha Torres elvihető plakátjainak volnának naprakész változatai, jóllehet Sadek esetében nem valamiféle állásfoglalásról szól a dolog, és nem is arról, hogy valamit ingyen kapjunk. Ez az erősen reduktív, gyönyörű minimalista munka a megélt tapasztalat, a nemzeti tragédia és a kulturális fénytörés fájdalmas metszéspontjára visz el minket, óvatosan úgy szőve a maga kontextuális olvasatát, hogy azzal ellenálljon mindenfajta kisajátításnak.
Fordította: Erhardt Miklós