Brumival bármi megtörténhet. A cím hallatán boldogan idézzük fel a hajdani mesét a kedves mackóról, akinek végigkövethettük útját Mackóvárosban, az iskolában és azt is megtudhattuk, milyen detektív vált belőle… A mese műfajának alkalmazása rendkívül produktív műfajnak tűnik a művészet számára, jóllehet sokan degradálják, egyszerűen a gyermeki szférába utalva azt. Pedig a mese nem csak a gyermekek számára rejtegeti az ismeretlen felfedezésének örömét és nehézségét. Ahogyan arra a műfaj egyik legnagyobb teoretikusa, Bruno Bettelheim [1] felhívja a figyelmet, a mese hagyományosan az identitás keresésének egyik legfontosabb kerete, mely nyíltan szembesít az alapvető emberi létfeltételekkel, egzisztenciális dilemmákat villant fel (gondoljunk csak Hófehérke Elektra-komplexusára vagy Hamupipőke mostohájának féltékenységére), és rendkívül finoman és áttételesen jelzi, hogy a konfliktusok – adott helyzetben – megoldhatók. Alakjai általában belső konfliktusokat személyesítenek meg, ezért aztán az, hogy aktuálisan mely meséket, mesefigurákat preferáljuk, sokat árul el tudatalatti konfliktusaink minőségéről.
Ez motoszkálhat a látogató fejében Chilf Mária akvarelljeinek láttán is. A képek címei – ahol a félelem, ott a feladat; B felnő problémáihoz; B iszonyatos álma szebb a valóságnál; amiről beszélni nem lehet, de hallgatni nem szabad – nem hagynak kétséget afelől, hogy B (vagy Brumi) egy ún. identifikációs figura, azaz olyan szereplő, melyet a pszichoterapeuták szívesen alkalmaznak a megoldatlan lelki konfliktusok láthatóvá tételére. A projektív folyamat lényege az elfogadhatatlan, feloldatlan lelki tartalmak externalizálása – azaz a személyen kívülre helyezése – babák segítségével, melyekbe a páciens saját személyiségét vetítve, önmagát helyettesítve, illetve szimbolikusan reprezentálva fájdalommentesen (vagy fájdalommentesebben) szemlélheti önmagát. A konfliktusok így, önmagunktól eltávolítva kontrollálhatóbbá és ezáltal feldolgozhatóvá válhatnak.
Az eljárás esszenciális formában jelenik meg a zoom in című munkán, melyen egy emberalak mintegy kívülről tekint bele önmagába, önmaga fizikai belsejébe. Az értelmetlen fantáziák, szépen, csak úgy nemcsak azt a kérdést veti fel, hogy vajon milyenek az értelmes fantáziák, hanem azt is, hogy az arc eltűnése mint a koherens személyiség elvesztésének szimbóluma hogyan és miért ellenpontozódik a tükör motívumában. A mackók arctalanságával szemben ugyanis az egyikük kezében lévő tükörben nem a mackó arca, hanem egy emberé jelenik meg. Ez a gesztus jelzi legnyíltabban, hogy a mackó alakja valóban identifikációs figura, akiben egy ember (az ember) konfliktusainak manifesztálódását kell felismernünk, de ezt erősíti meg az is, hogy B denotátuma hol egy mackó, hol pedig egy emberalak.
A terápiában című munka – melyen pszichoterápiás bábjátékot láthatunk – szintén a fiktív terápiás szituáció hipotézisét támasztja alá. Az elfojtott tudattartalom mélységét, félelmetességét és a kimondásával szembeni ellenállás letaglózó nagyságát jelzi a hármas áttétel – hármas projekció: csak a mackóbáb bábjának a bábja az, akinek a képében alakot ölthet a szorongás és megindulhat a terápiás párbeszéd.
Az én konfliktusának gyökere több munkában is megjelenik, a leggyakoribb lelki minőségek a bűntudat és a hiány. A sokfejű bűntudat olyan fragmentálódott személyiséget jelenít meg, akinek különböző énjei arctalanná váltak. Az alak – csakúgy, mint több más képen – építőkockákból, téglákból van összerakva, a néző szinte érzi, hogy az „építmény” bármely pillanatban darabjaira hullhat szét. Az arctalanság, a személyiség eltűnése tehát visszatérő téma. Csakúgy, mint a hiány, mely legkonkrétabban a berendezkedni a hiányra című festményen jelenik meg, amelyen Brumi szíve tintafoltként folyik szét testében. A nyomtalan és a keresd árnyékod a hiány áttételesebb, éppen ezért talán még megrázóbb és még nyomasztóbb megjelenései. Az előbbi munkán a hóban tátongó lábnyomok egy ember valahavolt jelenlétét feltételezik, aki azonban már csak a nyomai(!) által van jelen, ő maga többé nem látható a képen: kisétált belőle. Az utóbbi az árnyék elvesztésének főleg a romantikában kedvelt toposzát idézi, mely az ember realitásának, valóságosságának felszámolódását implikálja.
Ugyancsak visszatérő motívum a szív, mely egyaránt lehet a lelki és biológiai élet szimbóluma. Utóbbi formájában elvileg megismerhető, feltehetően ezért annyira fontos a terápia fiktív énjének, hiszen a megismerhetőség kontrollt és hatalmat jelent a megismerő szubjektum számára. Jóllehet a baj mindig mással történik című munkának a szíverek mögött settenkedő ördögalakja óhatatlanul eszünkbe juttatja a régi mondást: az ördög soha nem alszik. Másfelől, a szív mint lelki szimbólum kifürkészhetetlen – a legkikutathatatlanabbul megismerhetetlen, ahogyan az egyik legmisztikusabb, már-már Weöres Sándor egysorosainak magasságába emelkedő cím mondja. A mackó szívének helyét egy másik mackó foglalja el, tölti ki a képen, a kiállítás legutolsó festményén.
A fiktív terápia lényegéhez a konfliktus konstatálása és okainak azonosítása mellett a megküzdés módjának meghatározása is hozzátartozik. A megküzdés folyamatai alapvetően két nagy csoportra oszthatóak: a probléma-, illetve az érzelemközpontú megoldásokra. Az előbbire utalnak az olyan címek, mint a B felderítő úton tudattalanjában, a B tudja, csak úgy juthat ki az alagútból, ha belemegy vagy a kontroll visszaszerzése. Mégis dominánsabbnak tűnik a megküzdés második típusa, mely az érzelmekre fókuszál, és amely olyan helyzetekben a leggyakoribb, melyekben az embernek egy általa befolyásolhatatlan és megváltoztathatatlan dologgal kell szembesülnie, így egyetlen adekvát lehetősége szorongásainak pillanatnyi csillapítása: nem látsz, nem fáj. A képek többségéről ez a fajta visszafordíthatatlanság, kilátástalanság sugárzik, ettől lesz a lelki tér megoldásmentes övezet. Így aztán szinte szükségszerűen jelenik meg az öngyilkosság motívuma a kiállítás legdurvább és legsokkolóbb képén, melyen Brumi egy pisztoly csövét dugja a szájába: bármi megtörténhet.
A kiállítás anyaga az élhetetlenné vált élet relatív megkönnyítésének lehetséges módjairól, illetve az eredendő nehézségeivel való szembenézésről beszél. Mindezt olyan elementárisan megrázó és katartikus módon teszi, hogy a néző képtelen kivonni magát hatása alól, képtelen hallgatni arról, amiről beszélni nem lehet. „Meghalni nem könnyü. Nem élni könnyebb.” [2] Élni a legnehezebb.
1 Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat, Budapest 1988.
2 Weöres Sándor: Nem élni könnyebb