Öt nyúl megeszi Beuys-t

Block az Ernstben

 

Olyan volt, mint a második legjobb jelenet a John Malkovich-filmből: ugyanaz az alak egy időben bukkan fel a legkülönbözőbb jelenetekben és szerepekben. Az egész egy mozilátogatással kezdődött. Már a reklám alatt, amikor még nem tudtuk, hogy ez volt messze a legjobb és legelevenebb része az estének, feltűnt a tigrisek megjelenésének gyakorisága. Később a nagyfilm átfogó gyötrelmének szimbólumává is egy tigris vált. A hős a Colosseumban négy, napok óta nagy szakértelemmel éheztetett és felbőszített tigris ellenében vívja élethalálharcát. Az előtérben pattanásig feszült tekintetét látjuk, miközben az ötödik tigris a háttérben apatikus tartásban alig bír megállni a lábán. Megesküdnék rá, hogy még legelészett is. Ennél a csíkos, milliókat érő Gladiátor-nyuszinál még az a félig elkábított, fogatlan példány is több vadságot sugárzott magából, amelyet nemrég, véletlen szemtanúként egy olcsó pornófilm forgatásán láttam a cirkuszsátorban.
Még ha számításba vesszük is, hogy a nyulak tudvalévőleg gyorsabban szaporodnak, mint a tigrisek, a répazabálók megjelenési gyakorisága az elmúlt hetekben Budapesten épp ennyire feltűnő és talán sokkal indokolhatóbb volt: a Műcsarnokban nemzetközi Beuys- konferencia zajlott, rengeteg valóban érdekes előadással, nagy idők tanúival és Beuys harcostársaival. Nyomravezető lehet, hogy az olasz résztvevő, Lucrezia de Domizio di Durini bárónő, aki Beuys utolsó 15 évét a maga és Itália számára szeretné kisajátítani feltűnően répapirosra festett, rövidre vágott hajjal jelent meg.
A nyomok először a sajnos csak felületesen renovált Ernst Múzeumba vezetnek. A konferenciával egy időben zajlott a tízéves fennállását ünneplő Block Csoport kiállítása. Sikeresek, ennek ellenére mindig valami újba vágnak. Nem rohannak a trendek nyomában, hanem taktikákat és irányzatokat építenek be saját műveikbe.
Az Ernst Múzeumban ez először is három és fél nagy installációt jelent, melyekben a formális eszközöket, úgymint videóvetítést, mechanikus mozgásokat, fluoreszkáló színeket különböző módon használják fel. Így a néző egyrészt az azonos stíluseszközök különböző célokra történő felhasználásával érzékenyebb lesz azok hatására, miközben az újra és újra felbukkanó effektusok összehasonlításával jobban közelíthet a legkülönfélébb tartalmakhoz.
Az első emeleten jobb kéz felől gyorsan elfelejtjük a másik kiállítást és egyenesen előre tartunk, majd kétszer jobbra fordulva követjük a fal vonalát, hogy elérkezzünk a szerintem első installációhoz. Ez az összes közül a legkevésbé meggyőző: egyszerre két videó vetített képe egy vízfelületről a tér sarkában, a falon tükröződik. A vizet ablaktörlő motorjával hajtott törlőlapok mozgatják: a mozgás az elektronikus képeken a hullámokkal keveredik. Túl nagynak tűnik a ráfordítás és a technika, beleértve a nagy vízfelületet is, a gyenge fényerejű és szimbolikus képekhez képest. Hiányzik az a könnyedség, amellyel nehéz témák megközelíthetővé válnak. A forma és tartalom közti egyensúlyhiányból érezhető valami a tér hátsó részében látható installáción is, bár a mechanikusan kihunyó és felvillanó UV-fény a falon megjelenő óriási fluoreszkáló és érzékenyen festői oválison épp elég meglepő ahhoz, hogy elfeledkezzünk a durva technikáról. Sőt, majdhogynem hiszünk szándékolt charme-jának, mellyel a tárgyat és a víziót összekapcsolja, ahogy ezt az ovális váltakozó felvillanása és az előtte a padlón fekvő hatalmas méretű „HIMMEL”-felirat tartalmi vonatkozásban eléri. A paradox játék a világító színekkel és a vetítéssel visszautunkon jobb kéz felől a fal mentén ismét szemünkbe ötlik egy kisebb munkán, a Léda és a hattyú-n, míg egy kb. 3×3 méteres ketrec el nem zárja az utat. Ez félhomályos körsétánk csúcspontja és egyszerre visszarepít minket a Beuys-konferenciához és a moziba.
A ketrec rácsa sűrű dróthálóból van, benne videóvetítő és monitor. A rácson át egy kép vetül a kb. 3 méter távolságban lévő falra, oly módon, hogy az a hálófonaton mindkét oldalról jól látszik, ugyanúgy, ahogy „kint” a falon, sokkal nagyobb méretben. Egy fémből készült játéknyulat felhúznak, ugrik egyet az asztallapon, felborul, leesik, újra felhúzzák. Nem lehet megmondani, hogy bezárt nyulak gyerekes szabadságvágyáról van szó, háziasított nyuszik megalázásáról vagy a határokat áthágó fantázia könnyedségéről. Nyitott kérdések, melyek funkcionalizált világunkban a művészet lényegét érintik. Az inspirációról van szó, hogy saját szabadságunkkal foglalkozzunk, melyet Beuys Kibővített Művészetfogalma fogalmazott meg. A rácshoz közel a ketrec alján álló monitorhoz kell lehajolnunk, melyen öt fehér nyúl látható egy rácsos kapu előtt, ahogy a betűkké formált répákat lassan szétrágják. A felirat: BEUYS. A John Malkovich-filmben a legjobb ötlet a félemelet.