Várnai Gyula invenciózus, intuitív alkotó. Anyag- és tér-érzékenysége – melyben osztozik generációtársaival, a kék acélosokkal és az újlakosokkal – természettudományos érdeklődéssel és reflektív arányérzékkel párosul. Tárgyköltészetét ezek a tulajdonságok teszik optimális esetben elementárissá. Munkásságát hosszú évek óta alkalmam van figyelemmel kísérni – mégha immár kissé távolabbról is (azt hiszem ebben nem vagyok egyedül, reputációja „szakmai berkekben” szinte konszenzuális).
A fáma szerint legemlékezetesebb kiállítása a székesfehérvári Szt. István Király Múzeumban volt. Abban a múzeumi térben, ahol rendszerint évekre visszatekintő, válogatott anyagot mutatott be szinte mindenki, neki volt bátorsága egyetlen új művet kiállítani.
Pontosabban kettőt, vagy ha úgy tetszik hármat is, hisz a tér egészét behálózó, egyetlen nézőpontból összeálló felirat mellett a térbeli orientációt radikálisan átrendező sisakokat, valamint egy hanginstallációt is bemutatott. Ezek azonban nem zavarták, inkább kiegészítették a teret szellősen, mégis feszesen betöltő (fő)művet.
Számomra imponáló volt ez a bátorság az adott múzeumi környezetben, annál is inkább, hisz az egységes térkezelés a kilencvenes évek elején a progresszív diskurzus része volt. Míg például az Újlak moziban és a Tűzoltó utcai kenyérgyárban számos kiállítás épült be organikusan a korábban megszokottnál szabadabban kezelhető térbe, addig St.Auby Tamás a Bartók 32 Galéria vezetőjeként az unikon típusú kiállításokat propagálta, melyek egyetlen művet vagy összefüggő műcsoportot mutattak be.
Várnai alkotói habitusának jól meg is felelt ez a módszer, amint az később, a Ludwig Múzeum Kistermében, majd a Kiscelli Múzeum templomterében bemutatott installációi esetében ismételten bebizonyosodott.
Ernst Múzeum-beli kiállításának meghívója újra ezt az érzékenységet juttatta eszembe, egyben bizonyos fordulatot szuggerálva az alkotói pályán. A beharangozó kurátori szöveg is ezt az érzést erősítette, visszatekintés helyett nagyobb lélegzetű, eddig meg nem valósult műveket ígért.
A kiállításon ehhez képest igen sok régi munka szerepel, a sejtetett fordulatról pedig kiderült, hogy az nem új mű, hanem a kiállítás – maga nemében kiemelkedő – promóciója. Akár a meghívó, a klip is elég jó, ám valahogy mégsem organikus a kiállítás vonatkozásában (akár egy másik tárlatot is hirdethetne).
A múzeum terének aktuális felosztását egy az egyben adoptálta a kiállítás, egyetlen álfalat sem szüntetett meg (ez persze elsősorban takarékossági intézkedés lehet, hisz gyakran előfordul ebben az intézményben). A térrel való együttműködés mindazonáltal Várnai egyik specialitása, azzal nem is lenne gond, ám mintha fent emlegetett arányérzéke ez esetben cserbenhagyta volna.
Túl sok a bemutatott mű. Annyira sok, hogy egyes új munkák alig, vagy egyáltalán nem tudnak kibontakozni: az Emlékezetkiesés mintha magához képest kicsit összement volna, a műanyagkupakokból formált, kültéri Ernst Múzeum pedig szinte teljesen eltűnik. Előbbi belső arányrendszere a rendelkezésre állónál nagyobb teret igényelne, utóbbinak elkészült és kihelyezett részét pedig félig elfedik a nemrég civilek által megmentett, dúsan lombozó fák.
Talán a Nagymező utca és a Mint otthon azok az új opuszok, amik arányosan tudnak megmutatkozni, a többiek – a régi művek többségével együtt – megkapják a beosztásukat. Pedig a bemutatott régebbi munkák között több remekmű is akad. A 92-es Empátia, a 93-as Tavirózsák, a 94-es Aura mind megérdemli az arányos figyelmet.
Az Aura meg is kapja, ki tud bontakozni, uralja az utcafrontot. A Tavirózsák és a Ventilláció azonban előszobázik, akárcsak a számítógép- és magnószalagból szőtt megamanuális formációk. A W.H. II. pedig az imént felidézett (jelen kiállításon fotóreprók révén képviselt) fehérvári elődjéhez képest halvány illusztrációnak tűnik (szelíden szólva sem tekinthető többnek egyszerű idézetnél).
Mintha utolérte volna Várnait a Fehérváron még oly huszárosan elkerült intézményesülési kényszer – a hazai művészpályán előírt formula. Ám az áttekintéshez időre és határozott koncepcióra lenne szükség.
Úgy hírlik, gyorsan készült a kiállítás, eredetileg a Kis Varsó tárlata volt erre az időszakra betervezve, ám törölték őket a táncrendből, mivel az általuk amúgy megnyert Aviva-díj alkalmával nem mutattak kellő szolidaritást a díjat gründoló Műcsarnokkal.
Tehát kevesebb, mint fél éve volt a beugró munkára vállalkozó Várnainak, hogy felkészüljön a kiállításra. Erre a sietségre – és a bemutató irányának eldöntetlenségére – utal ő maga is egyik nyáron adott nyilatkozatában: „Lehet, kívülről nem látszik, de egy kicsit belerokkantam ebbe a kiállításba”. (1)
Elég meglepő, meglehetősen drámai, ám minden bizonnyal őszinte vallomás ez egy ötvennégy éves, sikeres alkotótól. Kelet-európai művészsors? Infarktus még nyugdíj előtt? (2) Mindenesetre olyan életet és művészetet egybefűző dinamikára világít rá a kiállítás hátterében, ami befolyásolja a művész kezének mozgását is: aránykérdéseket tematizál.
Egyben megmagyarázza a frappáns, nagyvonalú Várnai opuszokhoz szokott szemű látogatóban esetlegesen (az én esetemben pedig egész konkrétan) támadó hiányérzetet is. A besuszterolt régi és az alkalmi új művekkel telerakott kiállítótér által keltett hiányt. Ami viszont alapvetően tervezés kérdése, nemcsak idő, invenció vagy pénz dolga.
Ez pedig felveti a kurátor felelősségét. Egy nagyobb múzeumi – különösen egy visszatekintésre vállalkozó – kiállítás optimális esetben kettejük együttműködésének terméke, a közöttük elméleti és gyakorlati szinten egyaránt zajló dialógus eredménye.
Most azonban mintha a kurátor lemondott volna a határozott állásfoglalásról, adott keretek között kiválasztotta és megbízta a művészt, majd beérte a helyszín (3) és a promóció biztosításával, a többit Várnai invenciójára és teherbírására bízta.
Pedig csak egy kicsit kellett volna várni még, amíg Várnai kitalálja, hogy mit is kezdjen valójában a rendelkezésre álló térrel. Mert ki tudta volna találni, ebben biztos vagyok, ahogy eddig is mindig megtette. Vagy még inkább kiprovokálni, tényleg helyzetbe hozni. Biztatni, hogy ne (sok) kicsire, inkább (néhány) nagyra gondoljon.
A kiállítás persze elsősorban a nyilatkozat és a szakmai elvárások fényében nevezhető összelapátoltnak. A nagyközönségnek – mégha kevésbé optimális formában is – legalább alkalma volt találkozni néhány jó Várnai művel. Csak a beavatottak sejthetik, hogy mennyivel elementárisabb eseményt eredményezhetett volna, ha a művész – kurátori támogatással – a korábban kidolgozott módon jár el. Ismeretelmélet ide vagy oda, intuícióm azt súgja, úgy lenne mégis más ugyanaz a patak.
(1) http://www.dh-online.hu/kultura_oktatas-kultura/20100610_belelepni_abba_a_patakba
(2) Művész-nyugdíj? Hahaha! Majd adunk helyette egy Kossuth-díjat (bár a díjjal járó összeg alapítása óta igencsak összezsugorodott – ennyi jár ma a „legjobbaknak”).
(3) A helyszín biztosítása nem volt azonban zökkenőmentes. A tárlatra később látogató ismerőseim beszámolói szerint a vetítések maszkjai kivétel nélkül el voltak csúszva. A karbantartás úgy látszik nem erős oldala a múzeumnak.