December elején a Síp utcában megnyílt a Megfizethetetlen című kortárs grafikai kiállítás, melynek célja a fiatal művészek bemutatása mellett az anyag értékesítése. A kurátorok huszonötezer forintos maximális árat szabtak minden kiállított műre, így bátorítva a kevésbé tehetős érdeklődőket is a vásárlásra.
Ugyan a kiállítás címe ’megfizethetetlen’, hiszen a művészetnek nincsen ára, az esemény tudatosan az eladásra törekszik. Mint a műkereskedelem és a galériák, piaci kontextusba helyezi a műtárgyat, így az közönséges árucikké alakul át. Hogy is van ez? A művészetnek nincs ára, ugyanakkor pedig ezer forintokra lebontva meghatározható a piaci értéke?
Hogyha ezeknek a kérdéseknek az átfogó elméleti és gyakorlati kivetülését akarjuk megvizsgálni, érdemes feltérképeznünk a múzeum, illetve a műgyűjtés kapcsolatát. Elméletileg a múzeum az a fórum, amely kanonizál, és a műalkotást kiemeli a gyakorlati, piaci élet körforgásából, immáron csak esztétikai / eszmei értéket tulajdonítva neki. Ellenben a műgyűjtés – melynek rengeteg indíttatása lehet – piac-központú, és elengedhetetlenül összekapcsolja a művészetet a pénzzel. Hogyan hozható össze a kettő, milyen konfliktusok merülnek fel, illetve hogyan működhetnének jól együtt?
Ébli Gábor könyvének hátoldalán ennek a témakörnek az alapos vizsgálatát ígéri. A kötet közel kétszáz műgyűjtemény esetét dolgozza fel. Ha valaki keresztül-kasul meg akarja ismerni a magyar helyzetben releváns gyűjteményeket, akkor a könyv ideális, szemezgetős olvasmány. A ’szemezgetés’ itt kulcsszó, ne tántorodjunk el a ránk zuhanó információ-tömegtől (egy fejezet átlagosan tíz műgyűjteményt vizsgál), ne ijedjünk meg attól, hogy sok helyen egy nyolc szavas mondatból legalább hat szó tulajdonnév, melyek ismerete nélkül csak a zavarosban halászunk. Ez a könyv tartalmilag és tipográfiailag akár lexikon is lehetett volna, csakhogy nem az lett, hanem egy tanulmányozásra termett, informatív művészet-piaci körkép.
Maga a téma érdekfeszítő, tele konfliktusokkal és megoldásra váró problémákkal. Már a könyv borítóján a következő izgalmas felvetéssel találkozunk:
„A magángyűjtők és a múzeumok hagyományosan segítik egymást – és ugyancsak rivalizálnak. Napjainkra a kortárs művek árszintje is annyira megemelkedett, hogy azokat zömmel magánosok szerzik meg, majd kölcsönadják múzeumoknak. Ám a szakmai nyilvánosság révén e művek ára még feljebb kúszik, ezért a gyűjtők visszavonják letétjüket, s a műtárgypiacon értékesítik az alkotást. Felmerül a kérdés: támogatták a múzeumot, vagy kihasználták árfelhajtó szerepét?” (1)
Nagyon jó felütés, de sajnos erre a konfliktusra a későbbiekben nem igazán tér vissza a szerző. Helyette körüljárja a profit és non-profit szféra kapcsolatát a mecenatúra kérdéskörét vizsgálva. Megtudjuk, hogy jelenleg Magyarországon rengeteg féle művészeti támogatási forma létezik. Még mielőtt azonban illúziókba ringatnánk magunkat, kiderül, hogy a mecenatúra korántsem önzetlen cselekedet, hanem az önreklámozás egyik módja. Olyan érdekes eseteket mutat be a szerző, mint például a Szépművészeti Múzeum szponzorációs stratégiája. (2)
Náluk a cégek és az állami finanszírozás versenyeznek bizonyos kiállítások szponzorációs jogaiért, hiszen a különböző kiállítások támogatása a cégek számára remek reklám. (3) Szintén hasonló marketing-fogás a Bátor Táborhoz köthető művészeti aukció. Itt a gyűjtők nemcsak a művészetet, hanem a segítségre szoruló gyerekeket is támogathatják. A szponzoráció, mint megtudjuk, nagyon tág fogalom. Már maga a műgyűjtés is tekinthető támogatásnak. Nyakas Ilona gyűjteménye erre példa: a galériás olyan darabokat vásárol, sokszor részletre, ami másnak nem kell, illetve azért vásárol a művésztől, hogy az tovább tudjon dolgozni. (4)
A könyv másik irányvonala a műgyűjtés vizsgálata. A szerző rávilágít, hogy műgyűjtőnek lenni korántsem egységes fogalom. A Raiffeisen-gyűjtemény teljesen más, mint például Tóth Krisztina fogorvos gyűjteménye, aki a művészeket alkotásért cserébe kezeli. (5) Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy kit is nevezhetünk igazán műgyűjtőnek. A fogorvosnő vajon annak számít? Egész biztosan nem ő választja meg, hogy melyik művésznek legyen fogfájása. Nem kellene-e különbséget tenni gyűjtő és vásárló között? Gyűjtőnek számít-e sok olyan, a könyvben név nélkül említett személy, aki saját ízlése szerint, véletlenszerűen vásárol munkákat?
Az ilyen kategorizálástól való tartózkodás felfogható a könyv hiányosságaként, illetve pozitív aspektusaként is, és ez a dilemma más fejezetekben is megjelenik. Ébli Gábor a gyűjtemények bemutatásakor nemcsak a képzőművészetet, hanem az iparművészetet is vizsgálja. Talán túlságosan is hosszú interjúban olvashatunk a dr. Gyugyi-féle Zsolnay porcelán gyűjteményről, illetve – Spengler Katalin kollekciója mellett – az ékszergyűjtés is többször szerepel.
Érdekes az is, hogy a gyűjtemények egymást hozzák létre. A gyűjtés ’ragályos’ – ismerősről ismerősre terjed, egyik kollekció a másikat generálja. Arra is rájövünk, hogy mi, akik hajlamosak vagyunk csak Budapestben gondolkozni, könnyen megfeledkezünk a vidéki gyűjteményekről, melyek nőnek, gyarapodnak. A szerző hangsúlyozza a nemzetközivé válás fontosságát és példákat hoz a magyar művészet külföldi jelenlétére (Konok Tamás, Nádler István, Böröcz András stb.- hála Istennek a lista hosszú).
Nem utolsó sorban a gyűjtés személyes aspektusairól is szó esik. Minden gyűjtő saját világa szerint alakítja gyűjteményét. Dr. Szentirmay esete erre klasszikus példa. A nőgyógyász olyan műalkotásokra specializálódott, melyek expresszív kifejezőerővel „örök emberi értékeket” testesítenek meg, egzisztencialista kérdésekkel foglalkoznak. (6)
A harmadik a múzeum témaköre, ez szerepel a legkevesebbet a könyvben. Szó esik a nagy múzeumi gyűjteményekről, mint például a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumé, illetve olyan kisebb gyűjteményekről, mint a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Kollégium kortárs gyűjteménye, mely vizuális nevelési célzattal (is) jött létre. A szerző rávilágít a múzeumi gyűjtés nehézségeire is, hiszen a megfelelő állami támogatás hiánya korlátozza a minőségi múzeumi gyűjtemények kialakulásának lehetőségét. (7)
Ugyan a három témakört a szerző alaposan körbejárja, rengeteg esettanulmány és interjú áll az olvasó rendelkezésére, hogy levonja a számára fontos következtetéseket, mégis valahogy hiányérzet marad a könyv után. Úgy tűnik, mintha a szerzőnek nem sikerült volna meghatározni a célközönségét.
Diákoknak, tanulási célból a könyv remek, azonban diák legyen a talpán, aki ennyi információt, nevet, adatot el tud sajátítani. Művészet-kedvelőknek íródott esetleg? Ebben az esetben az óriási információ-halmaz miatt egy idő után szintén elmegy az ember kedve az olvasástól. Szakmai könyv a művészeti szféra műgyűjtéssel foglalkozó szakemberei számára, egyfajta adatbázis? Ebben az esetben érthetetlen a szószedet hiánya, illetve az esetenkénti hangvételváltás, a hosszadalmas interjúk és az olyan paragrafusok használata, melyek nyelvezete kifejezetten romantikus és megrendítő. (8)
A fejezetek elején kijelölt tematika követése szintén nincs egyensúlyban az információ-halmazzal. Izgalmas felvetéssel indul a legtöbb fejezet, azonban a feldolgozott interjúk, esettanulmányok olyan terjedelműek, hogy mire a végükre érünk, elfelejtjük, hogy mi volt a felvetés. Például a gyűjtés személyes indíttatásait boncolgatva Orbán Csaba esete nagyon izgalmas lenne, hiszen kiderül, hogy 14 évesen a Bizottság együttest hallgatta és később ez az életérzés lett a gyűjteményének az egyik alappillére. Ezt az információt azonban csak az oldal közepén olvashatjuk, mert az oldal első fele az unalomig ismételt mondat-típussal kezdődik: „A kilencvenes évek közepén kezdtem tudatosan műveket vásárolni.” (9)
Minden bírálat mellett el kell ismernünk, hogy nem könnyű erről a témáról olyan módon írni, mely kellően informatív, viszont fenntartja az érdeklődést is. Szintén megjelent a könyvesboltokban Piroschka Dossi HYPE! Művészet és pénz (2007) című könyve. Dossi a ló túloldalára esett, feszes tematikát követve leleplező kis könyvet írt a pénz és a művészet kapcsolatáról. Felháborodva olvashatjuk, hogyan szól bele a pénz a művészet függetlenségébe, hogyan befolyásolják a gyűjtők az autonóm alkotói tevékenységet, illetve a művészeti intézményrendszert. Ugyan a téma jó, Dossi esetében a megfelelő információ mennyiség hiányzik, hiszen csak bele-bele kap különböző esetekbe, igazi figyelmet és időt egynek sem szentel. (10)
A két fórumot – a múzeumot és a műgyűjtést – egy könyvben, a terület minden problematikájával együtt összehozni, hazai esetekre kivetíteni, elmélettel alátámasztani heroikus, de nem lehetetlen vállalkozás. Ébli Gábor a munka oroszlánrészét, az adatgyűjtést és a tematikai rendszer kialakítását végrehajtotta, azonban hiányzik a „dráma” megfelelő érzékeltetése. Hiszen ez egy drámai terület, mely rengeteg indulatot kavar, és nemcsak anyagi, elméleti, hanem folyamatos etikai konfliktusokat generál.
A dráma a Megfizethetetlen kiállítás kapcsán is felmerül. Azonosítható a művészet a pénzzel? Mi történik a műalkotással, ha az árucikké alakul át? Ráadásul ilyen olcsó, maximum 25 ezer forintos árucikké. Ilyen elkeseredett lenne a művészvilág? Ébli Gábor könyvéből kiderül, hogy rengetegen gyűjtenek, vásárolnak kortárs művészetet, a kötetben szereplő kétszáz gyűjtemény csak része a listának. Ebben az esetben miért lehet szükség ilyen vevő-csalogató tárlatok létrehozására? Talán egy új, friss, fiatal – még nem annyira jómódú, de már érdeklődő – gyűjtőkör kialakítása miatt? A jó ajánlatok az új galéria beindítását segítik? Misszió a művészeti piac túlkapásaival szemben? Bár a nyugati világra igen, kis hazánkra az extrém árképzés nem jellemző.
Bármi legyen is az indok, a Megfizethetetlen kiállítás kapcsán nem igazán érzékelhető a könyvre jellemző hangvétel, miszerint a gyűjtők remegve hálálkodnak a sorsnak azért, hogy végre megvásárolhatják az áhított műveket. A másik oldalról nézve az alkotók teszik össze a kezüket, ha a gyűjtő végre vesz valamit. A legtöbb esetben ez egy kiszolgáltatott helyzet, a kiállítás címe is ezt érzékelteti. A ’megfizethetetlen’ szó nemcsak azt takarja, hogy ugyan a munkák pénzért kelnek el, de a művészetnek igazából mégsincs ára, mert nem árucikk. A cím mintha egyben bocsánatkérés lenne a művészettől, amiért aprópénzre váltatik.
(1) Ébli, G. Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra – esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből Corvina, Budapest, 2008
(2) Kégli Balázst, a múzeum „szponzorfelelősét” idézve:
„A múzeumok fő támogató szférája Magyarországon a banki szféra. … Ma már egy kiállításnak professzionális kampánya van, ezért nagyon jó támogatói megjelenéseket tudunk adni a tv-reklámtól … a metró plakátokig. Ez hasznos a bankoknak a lakosság felé…”
(3) Ébli 2008: 130-132
(4) Ébli (2008:294) Nyakas Ilona szavait idézi:
„Nem akartam magamnak műveket venni. … De belebotlottam olyan alkotásokba, amelyekbe más csak belerúgott. S nem akartam ezeket veszni hagyni. … Ezzel (a művek megvásárlásával) a művészeket is támogattam.”
(5) Ébli 2008:299
(6) Ébli 2008:176
(7) Az állami támogatás a non-profit művészeti fórumok számára folyamatosan csökken. Példának vehetjük a művészeti egyesületek egyre kisebb anyagi juttatásait, illetve a múzeumok gyűjteményei számára meghatározott költségvetés csökkentését.
(8) Ilyen sorok például:
„Nincsen kapaszkodó. Az ember számára csak saját misztikus élményei a kapaszkodók. Vagy az ismert térben, mondjuk a naprendszeren belül. De hát az semmi. Egy porszemen belül még kisebb porocska.”
El Kazovszkij gyönyörű gondolatai nehezen férnek meg olyan tárgyilagos, ’listázós’ mondatok tömegeivel mint:
„Klasszikus művek (Tornyai János, Szőnyi István) mellett a modern művészet avantgárd irányai (Anna Margit, Bálint Endre) és kortársak (Deim Pál, Wahorn András) darabjai kerültek a falakra házukban.”
(10) Másik példaként említhetnénk Don Thompston The 12 million dollar stuffed shark (2008) című, angol nyelvű publikációját, mely Damien Hirst esetét kiemelve szinte csak a gazdasági, illetve marketing fogásokat vizsgálja a művészeti világ mögött, rácsodálkozva – közgazdásztól szokatlan módon – a pénz mindenható szerepére.