Boros Géza Emlékművek ’56-nak című könyvében egy-egy fejezet szól a rusztikus kőről, illetve „október tűzvirágáról”, azaz a forradalom emlékére emelt köztéri művek lángmotívumáról. Az elmúlt két évtizedben mindkét elem az ’56-os emlékművek képi toposzává vált: a rusztikus kő mint a Tűzoltó utcai felkelőparancsnok, Angyal István kivégzése előtt küldött rövid üzenetéből kiemelt metafora, a láng pedig mint a tovább élő emlékezet szimbóluma, illetve a Kádár-rendszer idején a forradalom áldozataira emlékező, ablakba helyezett gyertyák fényének megidézője.
Sugár János emlékműállításához a Kiscelli Múzeumban egyszerre mindkét motívumot felhasználja, a stilizált kő valóban ott áll a templomtér közepén, mint „a csőcselék emlékműve”, a tűz azonban csak virtuálisan, mivel a Tűz a múzeumban című projektet végül nem sikerült engedélyeztetni.
Pedig az eredeti, Vígh Tamás gondolatán alapuló terv egyszerű és felemelő volt: a templom közepén egy kis tüzet kellett volna folyamatosan őrizniük az emlékezni akaróknak, állandóan életben tartva a lángot. A projekt sokáig reménytelinek is tűnt, Sugár sok résztvevőt és támogatót talált, de végül az előírások legyűrték a koncepciót, a templomban nem lehetett tüzet gyújtani.
Ehelyett valósult meg A csőcselék emlékműve, amely tulajdonképpen egy újabb terv előkészítése; a kiállított amorf szikla a Blaha Lujza térre szánt köztéri alkotás modellje. A „rusztikus kő” alatt most egy műholdképből kinagyított felülnézeti fotó van kiterítve, a forgalmas tér nyáron, középen az egész kereszteződést betöltő, hatalmas kő. 1956. október 23-án a forradalom hevében ide szállították át Sztálin szobrának levágott fejét, itt darabolták szét, itt ült diadalt a „névtelen csőcselék”. Emlékműként most az egykori esemény helyén állhatna a kő, mementóként és meglepő meteoritként a forgalom közepén.
Akármekkora is a kőutánzat, jelen pillanatban nem más, mint egy megvalósíthatatlan köztéri beavatkozás modellje – nemcsak a jelenlegi politikai helyzet, de a kő súlya miatt az aluljáróba tervezett alátámasztó pillér és a forgalomelterelés kivitelezhetetlensége is eleve illuzórikussá teszi a projektet.
A Tűz a múzeumban ezzel szemben sokkal megvalósíthatóbbnak (és esetleg sokszorosíthatónak) tűnő vállalkozás volt, közvetlen veszéllyel és téttel. Már maga a cím is egyszerre volt fenyegető és megdöbbentő, miközben a patetikus projekt éppúgy utalt a múzeum megőrző funkciójára, mint az emlékezetre és magára az emlékállítás aktusára. A kiállított kő ebben az összehasonlításban fizikailag veszélytelen, a Kiscelli Múzeumban nem szakad le tőle semmi, és nem üt agyon senkit.
Szellemileg azonban több benne a gyúanyag, mivel erőteljesebben utal magára a forradalomra és a névtelen csőcselékhez fűződő mai viszonyunkra. Mintha ebben a hólabdaként sokszor ide-oda görgetett és így egyszerre koptatott, de hatalmassá dagadt és formátlanná vált kőbe nemcsak azok lennének szimbolikusan belefoglalva, „akikkel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg”, de egy tömegbe gyúródna minden, ami ma a forradalom emlékezetét alkotja, az összes beszéd és nyilvánosságra hozott gondolat, valamennyi kő, láng, kopjafa.
Sugár emlékműve ebből a szempontból nem igazi rusztikus kő, s nem olyan emblematikus, mint Jovánovics György 301-es parcellában felállított munkájának kulcseleme. A csőcselék emlékműve egyszerre jeleníti meg a rusztikus követ, a Sztálin-szobor elpusztult fejét és magát a tömeget; ebben az amorf gombócban mindez szimbolikusan kibogozhatatlan egységbe tömörödik. Ez egy köztéri emlékmű egyszerűsége.
De ami igazán érdekes Sugár művében, az nem is a Blaha Lujza téri megvalósítás, még csak nem is a Templomtérben a kissé esetlegesnek tűnő modellezés, hanem magának az emlékállításnak a kérdése, az a furcsa kettősség, ami már Angyal – Eörsi István révén megőrzött -soraiban is benne van. Angyal István ugyanis, a fennmaradt szöveg tanúsága szerint nem akarta, hogy az utókor „önmaga kínzására” hőst faragjon belőle, s úgy gondolta, hogy legfeljebb egy puszta szikla, egy rusztikus kő lehetne a csőcselék emlékének felidézője.
Sőt, szavai inkább a felejtésre buzdítanak; kulcsmondatai nem is a rusztikus kőhöz kapcsolódnak, hanem egy emlékezés-feledés paradoxont állítanak fel: „Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés.” Sugár műve az egyszerű rusztikus kő-emlékművekkel szemben erre a paradoxonra épül, más szemszögből ugyan, de hasonlóan Jovánovics Györgyhöz, aki a rusztikus kőbe két évtizeddel ezelőtt vakajtót faragott.
Sugár kő-emlékműve és tüzes projektje egyaránt a megőrzés lehetőségének átfogó kérdését állítja középpontba, és ebben az értelemben közvetlenül kapcsolatba állítható a művész 80-as és 90-es évekbeli képkutatásaival, a Mínusz pátosszal, a lenyomatra, a fennmaradó jelre és a jelentésre irányuló gondolatokkal. (Valószínűleg Sugárnak a testetlen eszméről szóló régi mondata is ehhez a munkához kapcsolható: „az idő sebességével közlekedve mindig átmelegít valamilyen formát”.)
A templom-múzeum terében elhelyezett mű több emlékkép-rétegből összeállított együttes, a városra (országra) szimbolikusan ráhelyezett súly. A kérdés az, hogy ez a súlyosnak gondolt mű lehet-e emelkedett, esetleg a súly pátosza agyonnyomja nézőit, vagyis úrrá lesz-e rajtunk az emlékezés?
Eörsi Istvánnal egyszer a kilencvenes évek közepén a berlini magyar nagykövetség október 23-i fogadásán találkoztam, a meghívottak közt volt sok helyi magyar és néhány baráti német. Eörsi a fogadás közepén valahogyan véletlenül leöntötte magát töltött paprikával.
Az emlékkép nagyon élesen él bennem: a tömegben ott áll Eörsi, hófehér ingén elöl egy hatalmas vörös folt, s miközben Joachim Gauck-kal beszélget, széles vigyorral nyugtázza a kínos pillantásokat. Eörsi nevetése mindig igazán felemelő volt, és manapság különösen hiányzik. ’56-ra pedig a legmaradandóbb emlékezés talán az lenne, ha mindenki elolvasná Eörsi 1988-ban megjelent könyvét: Emlékezés a régi szép időkre.