Az alcímben szereplő idézet egy banner-művön olvasható a Ludwig Múzeum aktuális kiállításán, amennyiben egyáltalán észrevesszük Ben Vautier alkotását. Ez azért kérdéses, mivel nehezen észrevehető helyre – négy-öt méter magasba, a haladási iránnyal szemben álló falrészletre – került. Ráadásul a konvencionális szemlélődési teret zsúfolásig tölti számos egyéb tárgy, vetítés és dokumentum, amely intenzíven igénybe veszi és leköti a látogatót. Kár lenne átsiklani alatta (sic!), mert egy fontos kérdésre irányítja rá figyelmünket: egy a jövőre vonatkozó mondatot olvashatunk, miközben jelenünk az akkori jövő. A mondat jelenideje viszont előremutat a mi jövőnk irányába.
Az utazó kiállítás Berlin, Vilnius és Krakkó után érkezett Budapestre, és már az első állomásáról megjelent magyar kritikát követő polémiák is jelezték, hogy nem egyszerűen megközelíthető jelenségről van szó.
Petra Stegmann kurátor tudományos pontossággal térképezte fel, vette leltárba és dokumentálta a Fluxus keleti történetét. A kiállítás az alapos művészettörténeti kutatásra építő dokumentumhalmozás és a múltfeltárás logikájával él, viszont kevés hangsúlyt fektet az aktualizációra. A hiánypótló és kiemelkedő jelentőségű kiállítási anyagot alaposan megszerkesztett, részletes kétnyelvű (német-angol) katalógus kíséri, amelyet mindenképpen érdemes a helyszínen megvásárolni, mivel pontos képet nyújt az események kronológiájáról, szereplőiről és körülményeiről Varsótól Vilniusig, Budapesttől Tallinig.
Azt, ami a termekben látható, bizonyos szempontból a publikáció pontosabban hordozza, így felvetődik a kérdés, hogy nem lett volna-e szerencsésebb a kiállítást egy hosszabb Fluxus-eseménysor helyszínének tekinteni, amely a lezajlott akciók és események nyomain és rekvizitumain keresztül, egy élő történet visszafejthető terét hozta volna létre inkább a mentális rekonstrukció, mint a művészettörténeti dokumentálás szellemében.
A bemutatott anyag szerkezetét a múzeumi narratíva meggyőző erejébe vetett hit alakította, ami a néző koncentrált figyelmét igényli. A befogadás során viszont nem árt, ha teret engedünk periférikus figyelmünknek, így nemcsak Ben fontos mondatát, hanem azt a szellemiségét is van esélyünk megtapasztalni, amelyet a Fluxus jelentett.
Ez utóbbi nehezen megfogalmazható jelenség, történeti értelemben „egy radikális antiművészeti hálózat, amely az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában keletkezett, japán művészek számottevő hozzájárulásával” (1) a hatvanas években. A George Maciunas litván származású, Amerikában élő művész által elnevezett nem-művészet művészeti áramlat művészettörténeti kanonizációja és az intézményes művészeti hagyomány általi bekebelezése folyamatosan zajlik. Számos jelentős nyugat-európai művész került szorosabb-lazább kapcsolatba vele Nam June Paiktól, John Cage-en keresztül Joseph Beuysig és Yoko Onoig.
A kiállítás e szerteágazó hálózat keleti szálainak, történetének bemutatását tűzi ki célul, arra a jogos és fontos argumentumra alapozva, hogy puha és kemény diktatúrák, kulturális elszigeteltség és a kommunikációs marginalizáció dacára a Fluxus igenis létezett a néhai keleti blokk államainak területén, beleértve Magyarországot is, amelynek több kiállítója is szerepel a résztvevők között. A bemutatott anyag rendkívül gazdag, több száz plakát, fotódokumentum, szöveges koncept, Fluxus-doboz, -tárgy és mozgóképes dokumentum alapján válik láthatóvá, hogy az informális kapcsolatokon keresztül miként épült laza hálózattá Kelet-Európában a művészetről való gondolkodásnak az a felszabadító erejű szellemisége, amelyben az avantgárd hagyományok keveredtek a konceptualizmussal radikális, inspiratív és intermediális módon.
Mivel a tárlat egy múzeum tereiben látható, nem meglepő, hogy múzeumi logikával találkozunk, mégis valami ellentmondás sejlik fel a Fluxus egyik legfontosabb karaktere, az élő, nyitott, lezáratlan gondolati frissesség és a prezentáció elkerülhetetlenül muzealizáló jellege között. Talán a formátumnak tudható be, hogy mind a kiállításból, mind pedig a katalógus tipográfiai és tartalmi szerkezetéből hiányzik az a radikális szemléletbeli nyitottság, amely a Fluxus egyik legfontosabb jellemzőjének tekinthető. Ez utóbbit a megnyitó eseményei tükrözték a leghívebben, és mivel ezek dokumentációja nem, vagy csak részben látható, a továbbiakban két akció leírásával világítanék rá a Fluxusnak nevezett sokrétű jelenség aktualizációjának és értelmezésének összetettségére.
A megnyitó számos eseménye között lezajlott egy performansz és egy Flux-koncert is. Formailag mindkettő jellemzően Fluxus-mű, ám az egyik a belső terek középpontjában egy pódiumon, a másik viszont a kint és bent közötti félúton, a lépcsőházban zajlott, és lényegi elemei a kordonok voltak. Az elsőt a kritikamentes intézmény-konformitás, a másodikat a következetes és kritikus radikalizmus logikája működtette.
Az 1931-ben született és a Fluxussal kezdetektől kapcsolatban álló Geoffrey Hendricks egy 1983-as, Charlotte Moormannak, Nam June Paiknak és Emmett Williamsnak ajánlott performanszát adta elő, klasszikus Fluxus performansz-kellékekkel és aktusokkal a létrától a hangszerekig, a változatos hanghatás-keltésektől a székfűrészelésig és fejenállásig. Az előadás egy pódiumon zajlott, amelyen a nyomok és rekvizitumok ma is láthatóak, és amelynek peremén sok más szöveg mellett a következő felirat is olvasható: „Ezen a pódiumon az életet nézheti”.
E szöveg a Fluxus egyik alapgondolatára utal, amely a művészeti műfajok, valamint a művészet és élet határvonalainak feloldását célozza meg radikális médium- és intézménykritikai éllel. Az utalás viszont a magyar művészeti intézményrendszer legjelentősebb múzeumának számító Ludwig Múzeum „felszentelt” terében éppen radikális kritikai hangvételétől fosztatott meg. Ráadásul egy harminc-negyven évvel ezelőtti befogadói magatartást feltételezett, amikor még a természetes cselekvések, aktusok életszerűsége művészeti kontextusban nemcsak működőképes, hanem felszabadító erejű, inspiratív és előremutató volt.
A befogadói attitűd – többek között éppen a Fluxus közvetett, ám erőteljes hatására – idoközben olyan immunitásra tett szert, amelyhez képest a performansz és a pódium felirata naivnak, sőt konvencionálisan szimbolikusnak hatott, amit csak fokozott a pódium mint keret teatralitása. A néző-művész-intézmény hármasából ma hiányzik az az együttállás, ami a hatvanas években New Yorkban, Poznanban vagy Budapesten kulturális, művészeti vagy éppen politikai hátteret szolgáltatott a gesztushoz, márpedig élő műformák esetében e hátérrel számolni kell.
A fenti performansz láttán nyitott kérdés maradt, hogy a történeti dokumentáción túl milyen formákban és gesztusokban tud a Fluxus szellemisége ma egy kiállításon belül érvényesen és élő módon megnyilatkozni. Röviden: létezik-e ma Fluxus?
A fenti kérdésre az Intermédia Bölcsőde Kar (2) St. Auby Tamás által levezényelt akciója adta meg a pozitív választ. A Maciunas radikális gondolatait terjesztő 1963-as Fluxus News Policy hírlevelekre alapozott Fluxus-koncert egyszerű beavatkozásával komplex helyzetet teremtett. A több órás megnyitó idejére kordonokkal zárták le a kiállításhoz vezető lépcsőket, így modellezve nemcsak Fluxus és intézmény viszonyát, hanem az áramlaton belüli szerteágazó, esetenként egymásnak ellentmondó művészetfelfogások dinamikáját is. Ugyanis a kordon azon túl, hogy sikeresen pozicionálta magát az eseményt az intézményhez képest, a publikumot szembesítette saját szerepével, ráadásul a párhuzamosan zajló akciók megtekintését is lehetetlenné tette. Ezzel a Fluxus születésénél oly fontos szerepet játszó radikalitás következetes, önreflektív, ugyanakkor ellentmondásmentes és valóban életszerű megjelenítése valósult meg, amit gazdagított a szerzőség kérdésére való világos szerkezeti utalás az esemény megválasztásában és előadásában egyaránt. (3)
A két fent leírt mű egymáshoz, a kiállításhoz és a Fluxus történetéhez való viszonyának fényében érdemes tehát szemlélni a rendkívül gazdag kiállítási anyagot, amelynek megtekintése kihagyhatatlan, mivel a Fluxus felbecsülhetetlen gondolati és eszmei tartalmakat hagyományozott a kortárs képzőművészetre. Ennek nyomai nap mint nap felbukkannak a jelen műformáiban a public arttól kezdve az utcaművészeten keresztül a médiaművészetig. Ám e hagyaték értelmezéséhez, felhasználásához a művészet aktuális funkciókeresési állapotában elengedhetetlenül fontos Ben mondatának örökös jelen időben való értelmezése: „Valami mást kell találnunk.”
Következetesen, újra és újra.
1 Idézet a katalógus bevezető tanulmányából
2 Bessenyei Kati, Eörtzen Nagy Gergely, Hajdu Zsolt, Lukács Orsolya, Rohánszky Bence, Simon Klára, St.Auby Tamás, Tésy Dániel
3 A korai Fluxus egyik meghatározó műfaja a performanszoknál és happeningeknél egyszerűbb, rövid élő akció, amelyet esetenként partitúrák rögzítenek, és bárki által előadhatók. Mint Maciunas írja: „In fact flux-policy is that there are no professional flux performers and anyone can do it.”