Idegen Toll a pocsolya szélén üldögélve sokáig nézegette a szörföst, aki szinte mindig a tengerről mesélt. Aztán úgy érezte, gyenge szél kerekedik. „Add kölcsön a szörfdeszkádat!” – mondta váratlanul. A szörfös elsőre nem is értette, mit akar most az addig unottan üldögélő emberke. Aztán sóhajtott egyet, és mivel jószívű lány volt, odaadta. De csak most az egyszer.
Roskó Gábor
Átmeneti hősünk nem is Pesten vette észre, hogy mozog a lég. Székesfehérvárról visszafelé jövet gondolt először arra, hogy a különböző generációkat arról is fel lehet ismerni, ahogy az időjárásról vagy inkább a változó időről beszélnek. Hogy hogyan változik. Változik-e egyáltalán? Vagy csak egyfajta tyúk-tojás? A botcsinálta ideiglenes szörfös tulajdonképpen nem is bízott a változásban. Most azonban kezdjük ott, hogy – még mielőtt elkérte volna a szörfdeszkát – lement (igekötő!) Fehérvárra.
Régen járt utoljára a városban, a tájékozódási pontokat elvesztette. Roskó Gábor kiállítására igyekezett, alig talált oda. Roskó festményeivel kapcsolatban nem a változás az, ami elsőre eszünkbe juthat. Ha már az első szót keressük, akkor inkább az etalon, a viszonyítási alap, a legbiztosabb pont. Festményei ugyanazt a karneváli időtlenséget sugározzák, mint első fehérvári tárlata idején, 1981-ben. Nehéz megítélni, hogy a mai huszonévesek hogyan reagálhatnak az ilyenfajta festészetre, a következő generációknak hogy adható át mindez, de talán valahogy mindig eljön a beleérzés pillanata, ahogy Veszelszky Béla vagy Tóth Menyhért is kortalan marad és bármikor felidézhető mérce.
Ha hinni lehet a legendáknak, volt olyan generáció, amely – mondjuk 1981-ben -, egy-egy fontosabb kiállítás hírét szájról szájra adta: „gyerekek, feltétlenül le kell menni Fehérvárra, olyan kiállítás van ott, amilyet még nem láttatok”. Egy még sokkal korábbi generáció esetében esetleg még újságcikk vagy kritika is megjelent valamelyik irodalmi-művészeti lapban. Változnak az idők.
Roskó Gáboréval ellentétben Bakos Ildikó szobrászata soha nem állt közel a beugró szörföshöz. Figurái mintha a nyolcvanas évekből maradtak volna itt: kisméretű fémszobrocskái, nagyméretű lenyomatai számára mindig idegen testeknek tűntek. Az Árpád-fürdőbe is csak azért ment be, mert az épület hirtelen ott állt előtte, nem lehetett megkerülni. Amikor aztán belépve körülnézett, rögtön egy német kifejezés jutott az eszébe: „ich wurde eines Besseren belehrt”, ami finoman annyit tesz, hogy jobb belátásra kellett térnie, de életszerűen inkább: majd rádöbbensz, barátom. A kiállítás szentimentális, a kiállítás hatásvadász, a kiállítás – zseniális. Bakos Ildikó szobrai a századelőn épült gyönyörű, de egyszercsak bezárt, majd sorsára hagyott fürdőben életre (halálra) kelnek. Az az érzése az embernek, hogy eddig minden szobor rossz helyen volt, rossz időben, az egész életmű pedig erre a környezetre, erre a pillanatra várt. A 15 éve pusztulásra ítélt fürdő kihalt és szétmálló tereiben az alakok nem csupán megjelenítik, de eggyé válnak az elmúlással. Az érzés kicsit olyan, mintha a néző elsőként pillanthatná meg a fehérvári Pompeit. Még az időjárás is az installáció kezére játszik: a szél meglebegteti az ablakokba feszített fekete fóliát, réseket hagyva a fénynek a medence alján fekvő ember-öntvények felé. Mindez stílszerűen: egyszeri és megismételhetetlen.
Gyors ugrás. A Mai Manó annyira közel esik póthősünk munkahelyéhez, hogy a szörfdeszka alja is épphogy csak karcos lesz, míg átér. A Dokumentum 6 című kiállítás zajlik, fiatal fotósok, ismerősök, ismeretlenek; munkálkodni kezd a prekoncepció. És megint az első tér: Szabó Sarolta és Elek Judit képei! Lakótelepi képek az egyik falon. Az igazi álhős több mint harminc évet húzott le lakótelepi lakásokban, tudja, mit lát. Falakat átütő erejű képek: precízen elkapott fények, lényegre törő kivágások. Még a fényképekhez rendelt grafikák sem rosszak, sőt, a túlírt kísérőszöveg sem számít. A másik oldalon Elek Judit voyeur-képei ugyanezen a színvonalon. Fotóin meglepően eredeti módon ragadja meg az ezerszer körbejárt problémát: hol a néző, ki készíti a képet, azaz mi a fotó, objektíve hol a szubjekt? Még elementárisabban jelenik ez meg a Fotóművészetben is közölt „Szeretőim” című sorozatán, ahol nem lehet eldönteni, hogy a lefényképezettek vajon mind kiváló színészek-e, vagy épphogy nagyszerű fotósok. Akár így, akár úgy, ez az utóbbi évek egyik legizgalmasabb sorozata. Az emeleten kicsit már kisimul a felszín. László Gergely projektjei kapcsán mindig felmerül a kérdés: nem csinálta ezt már meg valaki más is? Sorozatai mind azt bizonyítják, hogy a kérdés felesleges. Ha valaki a kétdimenziós felületbe ilyen minimális eszközökkel ennyi életet képes vinni, akkor az ötlet eredetisége és a néhol előbukkanó technikai nehézségek nem számítanak. Ráadásul az Art című folyóiratban egy német fotós hasonló projektje látható: tyúk-tojás.
Idegen Toll kontroll alá helyezte eufóriáját. Vajon a rózsaszín szörfszemüveg lenne az oka, hogy mindenütt hullámokat lát? Elhúzta hát a szörföt a Deák Erika Galériába, hogy megnézze, mi keletkezett Játék cím alatt. Aztán már az első szobornál megnyugodott: nem a színes szemüveg volt a lelkesültség oka. Kovách Gergő pingponglabda lövöldözésétől Kupcsik Adrián és Vécsei Júlia számítógépes animációjáig minden olyan, mint volt. Kicsit arisztokratikus, kicsit ötletes, kicsit céltalan, kicsit álló.
Görög szörfösök jönnek.