Gerhes Gábor tömör gesztusokkal, sajátos jelképrendszerrel operáló, hermeneutikai érzékenységgel bíró művész. Fotográfiai jelenetekre épülő ikonikus nyelvrendszere mögött masszív gondolatok húzódnak, melyeknek megértéséhez talányok láncolatának megfejtése szükséges. Műveinek szemlélése jelek, jelhalmazok dekódolásával felérő intellektuális munka a javából.
A Letakart harcosok stílus, illetve nyelv tekintetében következetes folytatása a 2002-es A T megtalálása című műegyüttesnek, de hozzá képest valamivel letisztultabb, egyértelműbb, átszellemültebb. A kiállítás tulajdonképpen csak egy részletet emel ki a katalógus anyagából, amelyben Letakart párbeszéd cím alatt immár a teljes aktuális alkotói problematika megtalálható.
A polifón gerhesi nyelvszerkezet általában egyszeri, precízen megtervezett emberi szituációra (magatartásművészet), egy a hétköznapi használat értelmében behatárolt tárgyválasztékra és annak térbeli elhelyezésére (installáció), mértanilag minimalizált, erős mentális vagy ideológiai kisugárzással bíró ikonikus jelegyüttesre (grafika), valamint néhány meghatározó kultúr- vagy vallástörténeti idézetmotívumra (rajz- vagy metszet) épül, amit esetenként saját jelenetbeállítási vázlatai egészítenek ki. Ennek megfelelően alkotásainak olvasata is többrétegű, antilineáris. Költészeti fogalmakkal élve olyan, mintha egy hagyományos vonalverset verbo-voko-vizuális költeménnyel cserélnénk fel, amelynek megértéséhez már nem elegendő az elsőhöz feltételezett olvasási módszer. A nevezett nyelvi entitások mintáiból Gerhes egy dramaturgiai minőségű komplex szituációt hoz létre, és a különféle eredetű mitológiai elemek sokaságából megalkotja saját hitregéjét.
A ciklus központi részeként funkcionáló Letakart harcosok ezer szálra bontja a „láthatatlan ellenség” képzetvilágát. A képen fekete lepellel leborított emberi alakok átkarolják egymást, miközben szabadon maradt kezükön ökölbe szorulnak az ujjak, hogy egymásra tudjanak sújtani. A mi szemszögünkből nézve egyik sem láthatja a másikat, miközben mindketten tudatában vannak vele, hogy saját „kitermelt” ellenségképükkel állnak szemben, aki egyben létük és gonosz szándékaik jogosságát és feddhetetlenségét is igazolni hivatott. A középkori páncélos lovagok ugyan sisak mögé rejtették az arcukat, de pajzsukra festett jelöléseik révén fel lehetett őket ismerni – küzdelmük nyílt és tisztességes volt. Napjaink erőszakoskodói viszont sokszor nem vállalják a nyilvánosságot, hanem inkognitóban, orvul támadnak, lefátyolozva kilétüket, elkerülendő a felelősségrevonást. A harci erkölcsnek egyértelműen befellegzett, és ez tipikus jelenkori „vívmány”. A mű utalás a terrorizmusra, az ok nélküli erőszakra, minden nemű elnyomásra s azokra a totalitárius rendszerekre, amelyek ellenségképek híján azon nyomban összeomolnának.
A letakart emberi alakok magatartásmintáiból egyenlő mértékben árad a fenyegetés és a félelem. Már a hitben sem lehetünk bizonyosak, mint ahogy a nemzeti mítoszok zománca is nagy mértékben megrepedezett, elfénytelenedett. A társadalom szervező ereje meglazult, elernyedt, nincsenek nagy, tömegesen követhető ideák. Gerhes a (kettős)kereszt, a szarvasfej-trófea, a vadászpuska és a balta tárgyi szimbólumainak mitikus beágyazása révén teremti meg az újabb kori „emberi színjáték” dramaturgiai vázát. Az életképekre valamiféle áporodottság ül rá és mintha visszaüzenne belőlük a népnemzeti téveszmék giccses formakultúrája, visszataszító, beteges életérzése: egy hegyi tó partján – valahol a Heimat ködös magaslatain – egy fürdőgatyás férfi hangsúlyos fekete kerettel körülhatárolt, belül fehér négyzetet fürkész, mintha csak az elvesztett értelmet, a nagy eszmét keresné a semmiben. A műveken a transzcendencia individuális szimbólumai is rendre feltűnnek, különös jelentőséget kap a felhők mögötti megfoghatatlanság jelképes parafrazálása: a felhők mögül hol egyenlő szárú szuprematista keresztek, hol pedig ikerkeresztek ereszkednek alá. Az eget beborító felhők ahhoz hasonlatos álcák vagy maszkok, mint amilyenek a fekete leplek, melyek alatt meghúzódik az alattomos emberi szándék. Isten küldöttei is felhőbe burkolóztak, amikor az emberiség kiválasztottjának átadták az erkölcsös élet alaptörvényeit, hogy megőrizzék saját titkukat, a hit valójábani forrását.
A Letakart párbeszéd című ciklus egy olyan autochton alkotói világot erősít meg, melyet a titokfejtés tudományának ideológiai mezsgyéi határolnak be, és nyelvi-kifejezésbeli perfekcionizmus jellemez. Igényes szellemi munka áll mögötte, amely az emberi kultúra különböző időbeli kiszögelléseinek fogalmi rendszerét a mai állapotokkal igyekszik megfeleltetni. Következetes nyelvi tömörségben összegződő gondolattömbökkel építkezik, túlmutatva azon a feladatvállaláson, melyet az ikonikus természetű kreáció a hétköznapok nyilvánosságában manapság vállalni hajlandó.