Úgy tapasztaltam, hogy a művészről szóló szakirodalomban feltétlenül szerepelnie kell két gondolatnak. Egyrészt el szokás mondani, hogy a művek kiindulópontját jelentő, személyesnek tekintett, de hétköznapi, használati tárgyak csak eszközök egy önmagukon túli, metafizikus tárgyköltészet eléréséhez. Ebből következik – másrészt – a művek verbalizációjának nehézsége, amit Andrási Gábor kétszeres poéngyilkosságnak nevez, azaz hogy a magyarázattal (megfejtéssel) elvész a mű megértésében felvillanó és „átélhető teljes egzisztencia”. Az, hogy Várnai művei nem kötődnek valamilyen művészeti diskurzushoz vagy stílushoz1– ha csak nem a poszt-konceptualizmushoz -, szerintem legfeljebb a művészettörténeti „leírásban” vagy a műtárgypiacon történő értékesítésben probléma. A befogadó meg amúgy sem az alkotói szándék értelmezésével, hanem saját interpretációjával foglalkozik. Én is a magaméval.
A kiállítás címe – De legyen nekünk! – Claes Oldenburg „I am for art…” kezdetű, a hatvanas évek végén publikált, az acb galéria falán most magyarul olvasható deklarációjának továbbgondolása. Nem világos, hogy miért szerepel hibásan a pop art-művész neve (az utolsó betű nem „h”, mint ahogy olvashattuk), továbbá, hogy a fordítás miért nem vesz tudomást egy már létező megoldásról2. Bár a „mellette van”, „pártol valamit” fordulatok szinonímájaként éppúgy elfogadható a „hitvallásom”, vagy a „legyen nekem” használta, azt továbbra sem értem, hogy mi okból váltogatják a sorok kezdő állításai az egyes szám első és többes szám első személyű birtokos személyrag használatát (legyen nekem – legyen nekünk). Nekik legyen mondva…
A kiállítás meghívóján egy mű részlete, egy, a japán mangát kisajátító képregény első kockája látható. A buborékokba beírt és a cselekménytől függetlenedő párbeszéd felütése („titkolom, hogy loptam”, illetve „gátlástalanul kell tagadni, mígnem a néző elhiszi, hogy eredetit lát”) egyfajta ironikus hozzáállást sejtet. Az eltulajdonítás kimondása értelemszeruen már nem titok, felmutatása pedig (fénymásolatban) végképp nem az. Az eredeti és a másolat, a valóság és a látszat közötti átjárás kérdése egy olyan interpretációs szál, amin – követve az utolsó szóbuborékban feltűnő, az „abszolút párbeszédre” felhívó végszót – elindulhatunk. A párbeszéden alapuló saját interpretációba csak ritkán szólhatnak bele a művekhez kapcsolt vendégszövegek – ezek amúgy is a legtöbb esetben ballasztként függnek az alkotásokon.
Az értelmezés kezdete legyen a kezdet, A nagy bumm evolúciója című mű. A digitális fotó „két síkú”: a homályos háttérben egy felülről fényképezett szobabelső tűnik fel, közelről pedig egy mennyezeti lámpabúra látszik. Erre a mikrokozmoszra vetül a világ keletkezésének körkörösen ábrázolt, szöveges modellje, az Univerzum tudományos leírása. Emellett, egy hasonlóan az elő- és hátteret elválasztó képen a levegőben lebegő betűkből a következő értelmes mondat áll össze: Az út mely szóba fogható nem az öröktől való. Bár Várnai alkotása egy olyan korban keletkezett, amikor a ráció világába vetett hit alapvetően megingott, amikor az ember által alkotott tudományos rendszerek, modellek és képletek érvényessége egyre inkább kétségessé válik, műve nem az e fölött érzett szkepszisről, hanem egyfajta humoros hozzáállásról árulkodik. A képen feltűnő betűk helyzete többértelmű olvasatot is megenged: például az esés közben kimerevedett betűhalmazok mondatként való olvasásának folyamata (az út mely szóba fogható) is csak egy időleges, kimerevedett állapotban lehetséges. Az önkényes jelekkel (betűk, számok, algebrai, matematikai. és egyéb jelek) tagolt világból Várnai kiemeli az ábécé betűinek mutogatására használt egykori kézjeleket, melyek az installáción a csukott könyvek gerincének ellentétes oldalú lapszélein, mint valami táblán tűnnek fel. („Legyen nekem a művészet az iskolából hazajövet elhajított apró cuccok művészete.”) A könyvespolcon roskadozó kötetek elrendezésükben házakra, miniatürizált élet-egységekre emlékeztetnek, továbbá a Kozmosz mellett egy emberi rendszer, a Gutenberg-galaxis jelenlétét is demonstrálják.
A könyvek mint az emberiség tudásának univerzális hordozói nemcsak a közös kulturális, eszmei javakra utalhatnak, hanem sajátos, a polcot mintegy kiegyensúlyozó pozíciójuk miatt mintha a rendszer megingathatatlan támaszai lennének (Téli rege). Az ál-sztereoképen egyszerre jelenik meg a külvilág (lakótelepi ház) és a belső (lakásrészlet, szinte csupasz polccal). A polcon az egyik könyv csukva van, a másik nyitva. Főleg könyvek esetében egyértelmű annak a heisenbergi idézetnek az igazsága, mely Várnai egy korábbi munkájának gerincét adta: „A valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem.”3
A könyv ugyanis halott tárgy mindaddig, míg valaki fel nem lapozza. Mint ilyen tűnik fel a Könyvtár című képen. A korábban videó installációként bemutatott munkán4 egy könyvespolcon álló 13 könyv mágikus átváltozását követhetjük nyomon, amint az egyik könyv észrevétlenül beleolvad a mellette levőbe. A most kiállított, a kacsintós pénztárca elvén alapuló, az anyagot és a technikát az „atoran”5szóval jelölt művön egyszerű odább sétálással magunk idézhetjük elő az átváltozást, kereshetjük meg azt a pontot, amikor a múlt jövővé válik és viszont. Hogy ezt a – gyerekeknek szánt, apró és gyűjtögethető tárgyakra jellemző – megszokott vizuális trükkel operáló művet itt lényegesen többre értékeljük, annak oka nyilvánvalóan a „megjelenítettben” kereshető. Továbbá, hogy a könyv szimbolikusan terhelt értelmezési mezőjéhez az idő múlását megragadni képes eszköz párosul. A „Legyen nekem a művészet pontos idő, legyen az, hogy akkor ott belülről befordul balra, aztán jobbra a második utcán.” fedőcímmel illetett „atoranon” a polcra fektetett könyv és a kék és piros könyvjelző „helycseréjét” állíthatjuk elő. Mindezen változást (történést), a csakis a néző saját idejével mérhető transzformációt egy örökké megállt falióra figyeli. Ennek ellentéte az a talányos installáció-csendélet, amelynek halott tárgyai között (polcra állított olvasólámpa és hat darab, álló könyv, egytől tízig „számokba fojtva”) egy, a másodpercek múlását halk neszeivel tagoló óra található. Az időnek kitett valóságos natura morta szintén talányos címet kapott (kfnth), akár csak a DVD-„klip” (lshlgass)6
Az amúgy kitűnő, de a Liget Galériában 1993-ban már kiállított művek némileg megváltoztatott reinkarnációitól7 most eltekintünk, hogy figyelmünket a rejtvényfejtésre fordíthassuk. A digitális fotók fény-árnyékban derengő hátterei előtt egyszerű, mi a különbség, illetve melyik a kakukktojás típusú feladványokkal találkozhatunk. A Huszonnégy ház és a Hat kocka végül is könnyen megoldható feladat – s csak a megfejtést követően realizáljuk, hogy a valóság képe és az erre helyezett, geometrikus ábrákból álló képek valamilyen furcsa viszonyban állnak egymással. A legnehezebb feladatot az a fotó jelentette, melyen a tárgyi valóság különböző részleteiről (fogkefe, diótörő, ablakkilincs, lefolyó, mosogató, könyvespolc, mosógép, villanykapcsoló, számítógép egere, olló) készült fényképkivágások által imitált betűkből olvassuk ki az oldenburgi/várnai szentenciát: „Legyen nekünk a művészet serdülőkor, mely nem tudja, hogy művészet lesz, és indulhat a nulláról”. Mégis igaza van a szakirodalomnak. Mi más ez, ha nem metafizikus tárgyköltészet?
1 lásd: Szőke Katalin: Selyemszálon a Föld.
2 In: Kortárs képzőművészeti szöveggyűjtemény I. A & E ’93 Kiadó, 1995. 28-31. (fordította: Farkas István, Gáthy Vera)
3 1996. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum
4 2004 acb galéria, PLZ 1, DVD, 9 perc
5 Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az atoran szó internetes keresésékor egy japán képregényt és annak egyik illusztrációját is megtaláltam. A címe @run-city.
6 Azért lenne néhány ötletem.
7 Ezek a jobb oldali teremben található „Legyen nekem a művészet firkált aszfalt és összemázolt házfalak művészete” – előzmény: Nem egészen öt, nem egészen hat -, illetve a Legyen nekem a művészet …- elődje az Átjátó II. – című fényinstallációk.)