A lidércfény, a will’o-the-wisp, az ignis fatuus, a bolond láng a mocsarak gonosz fénye, amely elbűvöli és a halálba csalja a benne gyönyörködő együgyű nézőt. A kísértetiesen szépséges fényjelenségre természetesen van tudományos magyarázat, hiszen a szerves anyagok bomlásából keletkező foszfin tartalmú mocsári metángáz oxigén jelenlétében képes az öngyulladásra és a lassú égésre, de ez egyáltalán nem csökkentette az erotikus töltetű gótikus fikció, a csábító gonosz tündér toposzának máig tartó vonzerejét.
A tündérek a kelta, animisztikus mitológia emberfeletti képességekkel bíró, varázslatos figurái, akik a görög nimfákhoz hasonlóan a természet bizonyos elemeit irányítani is képesek. A Lidércfény kiállítás több ponton is kapcsolódik ehhez a tradícióhoz, miközben a kis térben összezsúfolódó különféle művészi világok egy konceptuális „karácsonyi vásár” hangulatát keltik, amelynek egyes darabjai kritikus szellemben szembesítenek bennünket kényelmes hétköznapi életünk illúzióival és fantazmagóriáival. Borsos Lőrinc legújabb kiállítása, a Neo Inertia pedig — ebben a perspektívában — értelmezhető a sziporkázó Lidércfény sötét (blaek [1]) pendant-jaként is.
A Lidércfény kézenfekvő kiindulópontja a kiállítás vivőképe, Kaszás Tamás Go to a Hidden Place című munkája (2018) a baloldali, kritikai realista fametszetek vizuális kultúrájára épít, amelyet a jelenlegi klímaválsághoz és az éppen zajló nagy globális kihalási eseményhez igazít a csónakjában facsemetét szállító figurával. A Lidércfénynek azonban nincs egyetlen, apokaliptikus thoreau-i narratívája, a sajátos világokat és művészi brand-eket képviselő munkák mindazonáltal izgalmas párbeszédet folytatnak egymással.
Körösényi Tamás organikus asszociációkat keltő „barlang” szobra például új jelentésekkel gazdagodik Trapp Dominika belső tájai mellett, amelyeken saját testükben barangoló fura nimfák képviselik a posthumanista nőideált (Life Beyond sorozat, 2023). A tér egy távolabbi pontján Vécsei Júlia kis sárga alakja, poszt-COVID figurája éppen egy zöld patak forrásából sarjadó virághoz sétál oda egy mesebeli vár árnyékában (Kísérleti szünet sorozat, 2020-2023). Mellette a gótikus hangulatot erősíti fel és mélyíti el Albert Ádám Piranesit és az Otrantói kastélyt is megidéző, sehová sem vezető, csavart ambrotípia lépcsője, ami egykor A gyöngybagoly álma sorozathoz (2017) kapcsolódott. Fischer Judit titokzatos tárgyai, a Juharmagok és a Dobókockák viszont visszavezetnek a játékok hétköznapi világába, miközben az egyik a természeti mágia, a másik pedig a szerepjátékok varázslatos kultúráinak szellemét árasztja magából.
Kaszás „fametszete” (valójában szitanyomat) és a rejtőzés toposza stilárisan és szemléletileg is összekapcsolódik Kristóf Krisztián térhatású jégtörő figuráival, amelyek szimbolizmusa a Fresnel lencsék hatására lesz igazán kísérteties. A lencsék mögött felsejlő figurák ugyanis egy jégbe fagyott képre emlékeztetnek, amelyen két nyurga figura egy harmadikon evez, aki jégtörő hajóként szolgál, vélhetően a globális felmelegedést követő újabb jégkorszak idején. Mellettük Szinyova Gergő piros almát figyelő macifejű alakja és vigyorgó koboldja ismét csak a mesék világába vezet, amit az absztrakció villódzása, illetve Hófehérke, Grincs és Micimackó világának fúziója tesz bájosan hátborzongatóvá. Végül pedig Körösényi barlangjának kibernetikus párdarabjaként Kristóf Gábor féreglyuk szimulációja, Untitleist makrokozmosz című kinetikus fényinstallációja tágítja univerzálissá a kísérteties kínálatot, amikor is egy propeller és egy hologram segítségével pszichedelikusan vizualizálja egy pulzár, egy pörgő neutroncsillag valóságát.
A lidérces fények igazi nagy korszaka talán az előző századforduló volt, de az ezredforduló óta is jól érzékelhető egy újabb, kibernetikus reneszánszuk, amelynek ékes példája a budapesti Light Art Museum, illetve a Borsos Lőrincék által szervezett 2020-as Mine My Mind kiállítás is. Az aqb pincéjében Bolla Szilvia Prevail című munkáját (2020) kifejezetten egy századfordulós will’o-the-wisp festmény inspirálta, amelyen a gyönyörű, de gonosz tündér a mocsárba csalja a nézőt. Bolla ködbe és neonfénybe bújtatott installációjában a tündér figurája egy plexi domborművön jelent meg, a lidércfény pedig egy lézervágott, kristályos hatású, de szintén plexi alakzatként materializálódott, amelyet a földön fekvő, növényi asszociációkat keltő, hasonlóan szecessziós formák egészítettek ki. Az eredeti szimbolista kép így a pince terében egy kísérteties anyagokból felépülő, gótikus hangulatú, hiperreális szimulációvá vált.
Hasonlóan lidérces hangulatot árasztottak magukból Kophelyi Dániel UV-fényben fürdő posztapokaliptikus mémjei (Sub Pussy, OK Buddy Retard), amelyek a web sötét bugyrait (pornográfia, trollok) idézték meg egy olyan alternatív valóságban, ahol a feliratok önálló életre kelnek az őket alkotó, kristályos hatású, de élő, tüskés süngombának köszönhetően. Borsos Lőrinc pedig a lidérces hely kíberpunk és kíbergótikus verzióit is megalkotta a tudatunk mélyére vezető kiállításon. [2] A Szentháromság modell 2.0 a vallásos konnotációjú eredeti fényinstalláció lézer betűit (az „ATYA” változott át „FIÚ”-vá) helyezte át a kibertér virtuális valóságába (az „I AM”-ből lett „YOU”), a William Blake Nadukodonozor (1795) figuráját materializáló Chaos Reigns (2020) pedig a romantikus gótikát dobta át az apokaliptikus kibergótika nagyvárosi mocsarába, amelynek vizualitását leginkább a Szárnyas fejvadász (1982, R: Ridley Scott) világa példázhatja.
Borsos Lőrinc aktuális Neo Inertiája mindehhez képest mindent, ami egykor látványos és csábító volt, szétszed, lebont és dekonstruál az acid kommunizmus szellemében. [3] Az új tétlenség a termelékenység és az innováció korszakában egyfajta termékellenes antikapitalista kreativitást áraszt magából, ami nem idegen a Kristóf Gábor által alapított Untitleist Golfklub szellemétől sem. Az inercia kifejezés tétlenségének, illetve tehetetlenségének konnotációi ráadásul a pszichológiától a fizikán át a kozmológiáig és a teológiáig is elvezethetnek. Miklósvölgyi Zsolt kurátor ráadásul még az anyagi dimenziókra fókuszáló „érzéki konceptualizmus” újjáéledését is érzékeli Borsos Lőrinc újabb munkáiban, ami párhuzamba állítható az új materializmus esztétikájával is, amely Kophelyi Dániel és Bolla Szilvia munkáit is erőteljesen áthatja a különféle anyagok immanens, vibráló, materiális intelligenciájának tételezésével. [4]
Borsos Lőrinc esetében én mégis inkább egyfajta kíberpunk konceptualizmusról beszélnék, apokaliptikus buheráról, az anyag és a szellem különféle alakzatainak „őrült” montírozásáról. A konceptuális minta talán William Gibson Neurománc trilógiájának hibridizált, kiborg világa lehetne, ahol a különféle, élő és élettelen, anyagi és szellemi létezők (biológiai és technológiai protézisek, emberek, programok és kulturális toposzok) intelligens entitásokká szintetizálódnak. Mark Fisher felől nézve ez a fajta hibriditás lényegileg gótikus, [5] mert az élő és az élettelen, a szerves és a szervetlen, a valóság és az illúzió határán vibrál. Borsos Lőrinc legújabb munkái kapcsán ráadásul olyan érzésünk is lehet, hogy maga az anyag és a kultúra ébred öntudatra és bontja szét a toposzokat és a formákat. Vicces dekonstrukciójuk talán ezért lehet félelmetes és ijesztő is egyúttal. A Neo Inertia egyszerre tűnik egy Duchamp-féle retrospektív dobozmúzeumnak és kíberpunk hangulatú, autopoietikus művészettörténeti szeméttelepnek. Rögtön a bejáratnál a többszörösen is allegorikus értelmű Borsos Lőrinc színeváltozása (2024) fogadja a nézőt, amely egy geometrikus Szentháromság ábrázolás praktikus és darkos anyagokkal, blaek gesztusokkal, zománcozott üvegekkel, láncokkal és mérőszalaggal. A bejárattal szemben a József és a testvérek az ószövetségi parabolából csinál bad paintinget egy mesebeli art brut farkassal és cuki erdei tábortűzzel, nem messze onnan egy apró képen pedig a bibliai Jóbból egyszerűen csak egy újabb kis meló (job) lesz. Kissé távolabb a nagyobb fajta oltárképnek ható Hét pacek esztendő pedig már nem szűk, de nem is bő, hanem kiváló, pöpec, pacek, de leginkább mégiscsak darkosan, gótosan szecessziós a vörös szegfűvel és a levegőben lógó fura, gettós aranylánccal.
A kiállítás egyik emblematikus munkája, a Gáz van! nemcsak a saját zászló sorozatokra és a korábbi politikai munkákra utal vissza, hanem Szombathy Bálint aktuális kiállítására és szimbolikus jugoszláv identitáskritikájára is. Borsos Lőrinc azonban a palesztin és az izraeli zászlóval kebelezteti be egymás motívumait, a két győztes zászló összecsavarozott verziója közé pedig egy szétégetett nyúl szőrme ékelődik be a háború testi poklát materializálva. A Szexi Dead viszont a magyar zászló gotizálása, ahol a fehér sávot elborítja a blaek fekete két rózsaszín csillag társaságában. A Gáz van! egyúttal egy nagy UV-rajz is a látszólag üres hátsó falon, ahonnan megint egy rajzfilmes farkas koma vigyorog ránk. Amikor leoltják a villanyt és felkapcsolják az UV megvilágítást, megjelenik a vicces farkas, és felragyognak a „szentképek” és az asszamblázsok egyes kiemelt részletei is: erővonalak, szimbólumok, allegóriák, rejtett jelenségek és jelentések, amelyek a titokzatos művészi intenciókat is leképezik a maguk kaotikusságában. Különös új darab a Feka idő, amelyen Borsos Lőrinc egykori sötét anyaga, a blaek egy óra társaságában bukkan fel. A peak black, a fényes fekete zománcfesték Borsos Lőrinc ikonikus anyagaként minden fényt elnyel, miközben sötét tükörként is funkcionál. A vicces és nem is igazán píszí cím látszólag a Black Lives Matter és a Cancel Culture világára reflektál, miközben a sötét anyag kozmológiáját (Lambda Cold Dark Matter Model) is megidézi az anyagi óra mögött felsejlő sötét számlappal. A gomolygó csillagködökre is emlékeztető G.O.D. című (Ingatlannal közös) festmény is kozmológiai asszociációkat kelt, különösen ha tekintetbe vesszük az UV-fény által kirajzolódó erővonalakat, illetve a sötét anyagra épülő új kozmológiákat, amelyek az univerzum gyorsuló tágulása miatt számolnak egy olyan világegyetemmel, amelynek csak elenyésző hányada (5%) a látható anyag. Ha viszont így áll a helyzet, akkor nemcsak az antropomorf, de a panteisztikus Isten-képünket is újra kellene gondolnunk.
Az UV-fény forrása ráadásul a posztantropocén és antikapitalista művészet kritikáját is erőteljesen játékba hozza. Az Eli asszonka névre hallgató UV-berendezés ugyanis egybe van komponálva egy enciklopédikus Ólafur Elíasson albummal. Elíasson nagyszabású, elegáns és fenséges klíma művészete, illetve művészi (metaforikus) katasztrófa turizmusa helyett a Borsos Lőrinc csapat, helyenként másokkal (Ingatlan, Mécs Miki) kiegészülve egy poénokra kihegyezett atlaszt, illetve képgalériát eszkábál össze számunkra különféle, „krokik”-nak nevezett táblakép konceptekből. Az új inercia ezek tükrében paradox módon az állandó mozgás, az ötletelés, az alkotás, a pörgés, a zsezsgés szellemét árasztja magából. A kozmológia aktuális standard modellje szerint az Univerzum és az Űr is állandó, kvantumszintű mozgással van tele, talán a sötét energia és a sötét anyag forrása is a kvantumvákuum és a kvantumfluktuáció, ami éppúgy szét tudja kapni a katolikus és a karteziánus világképet, mint a szemet (vagy éppen az elmét) gyönyörködtető szépművészet világát. Így válik érthetővé a Neo Inertia antréja, a széttépett rossz rajzokból komponált Belsezár lakomája rembrandti parafrázisa is, amelyen a Mene, Tekel, Ufarszin (Megszámláltattál, Megmérettettél és Könnyűnek találtattál) helyett a „THIS IS FIN” neonfelirat világít. Az utolsó babiloni király, Belsezár és a dekadens Babilon pusztulása Borsos Lőrinc pusztulásának, illetve újjászületésének (Legionként) is az allegóriája, a biblikus és marveles asszociációkat keltő Legion alkotócsoport ugyanis egy állandóan változó, fluktuáló, kreatív univerzum, amelyben akár még a kiüresedő toposzok, az elhasználódó motívumok és a patinássá váló márkák is új életre kelhetnek.
[1] A „blaek” a régi angolban a jó fekete festéket jelentette, Borsos Lőrinc a védjegyükké vált fényes, fekete zománcfesték elnevezésére használja a kifejezést.
[2] Nick Land: KiberGótika. (1998) https://epa.oszk.hu/03500/03580/00018/pdf/EPA03580_helikon_2020_2_195-210.pdf
[3] Mark Fisher: Acid Communism. In: Darren Ambrose – Simon Reynolds (eds.): K-Punk. The Collected and Unpublished Writings of Mark Fisher. Repeater, London, 2018.
[4] Andrási Gábor: A gondolat formái. Nappali Ház, 1993/2. 70-77. Jane Bennett: Vibrant Matter. A Political Ecology of Things. Duke University Press, Durham, 2010. Iris van der Tuin – Rick Dolphijn: New Materialism. Interviews and Cartographies. Open Humanities Press, Ann Arbor, 2012.
[5] Mark Fisher: Flatline Constructs. Gothic Materialism and Cybernetic Theory-Fiction. PhD Thesis. University of Warwick, Warwick, 1999. https://wrap.warwick.ac.uk/110900/1/WRAP_Theses_Fisher99_19.pdf