1.
A Szamizdat című nemzetközi kiállítás és rendezvénysorozat sok tekintetben
a politika felsőbbrendűségét demonstrálja. Látszatra banális dolgokkal
kezdem: a megnyitón csupa politikus szólalt meg, és az azt követő koccintásra
csak egy szűkebb kört engedtek be, külön meghívóval. A kívülrekedtek főként
a kiállító művészek közül kerültek ki. Vagy az efféle klasszifikációkat
nem szabad túlságosan komolyan venni? Pedig ha vannak fontos és kevésbé
fontos személyiségek, akkor biztosan vannak jelentős és kevésbé jelentős
szamizdatok is. Objektív értékükön túl, úgy (műfaji) ránézésre, en bloc.
Az igazság az, hogy az Artpool Művészetkutató Központ dokumentációjának
jóvoltából ilyen-olyan módon – nem kifejezetten tervszerűen – prezentált
művészek nem is tudtak róla előre, hogy kiállítókként lesznek megtisztelve.
Az „adj, amit adsz” alapon felépített art-szektor kápolnatárlatos és küldeményművészeti
részlege csak csepp a tengerben, méghozzá szerves tulajdonságaitól megfosztott
csepptöredék.
2.
A szamizdat médiuma valaha nem volt annyira kettéosztva, a politikai és
a művészeti szféra sok esetben összetartozott, egybemosódott, holott a
posztmodernről még csak nem is álmodott senki: írók, képzőművészek politizáltak,
politikusok pedig művészkedtek (lásd egyebek mellett Václav Havel életútját),
és amit nem volt szabad nyíltan kimondani, azt esetleg művészetként becsomagolva
lehetett terjeszteni. A földalatti szellemi ellenállást elsősorban magas
szintű szervezettség és konspiráció jellemezte, legalábbis regionális
határokon belül. Mára – a történelmi távlatnak köszönhetően – ezek a határok
is közelebb kerültek egymáshoz, és messziről nézve úgy tűnik, hogy a sejtek
bizonyos pontokon egybenőttek. Kivéve, ahol a mai napig nem nőhettek,
mert egyszerűen nem kutatták őket. A szamizdat gyűjteményt felvonultató
Brémai Egyetem Kelet-Európa Kutatóintézetének a figyelme ugyanis még mindig
nem ért el a Balkán keleti pereméig (Románia, Bulgária), míg a néhai Jugoszláviát
általában azzal a felületes megállapítással intézik el, hogy ott a szocializmusnak
egy nyugati típusú, emberibb formája létezett. Holott ott is perbe fogták
és börtönbe csukták a művészeti és politikai másként gondolkodókat, és
a földalatti avagy illegális sajtó nem elhanyagolható méretű formái ott
is kisarjadtak.
3.
Nyilvánvaló, hogy a német gyűjteménynek csak egy meghatározott része kerülhetett
el Budapestre, mindenből valamennyi, mutatóba. Ehhez a valamennyihez csapták
hozzá az Artpool archívumának egy szilánkját, hogy egyértelművé tegyék
a helyi szubkulturális kötődéseket, bár az Artpool ezúttali, és egyéb,
a témát érintő érdemeit sehol sem tették publikussá. A kiállítás elsődleges
és talán egyetlen érdeme a témafelvetésben összegezhető, de semmiképpen
a teljességre való törekvés szándékában, minek folytán a rendezvény kerettémája
nem értelmezhető teljességében. A katalógus szövegei közül Wolfgang Eichwede
bevezető tanulmánya mondható kielégítőnek, a többi meglehetősen fragmentárisnak
bizonyul. Nem tudom, hány évnek, évtizednek kell még eltelnie, hogy egy
meglehetősen komplett képet kapjunk a kelet-közép-európai szamizdatról?
A brémaiak szíves figyelmébe ajánlom a hamarosan a Sohm Archívum birtokába
kerülő, tudományos igénnyel katalogizált kölni Perneczky-gyűjteményt,
amelyben több ezer olyan művészeti szamizdat és assembling található,
amelynek társadalmi-politikai implikációja egyáltalán nem csekély, s valamennyi
kutatásra vár.
4.
Az önigazgatású Jugoszláviában ironikusan csak „önizgatásról” beszéltünk.
A magyar kiválóan ért ahhoz, hogy kifacsarja a nyelvet, és leleplezze
általa saját jelentéktelenségét, gyarló voltát, megalkuvásra való hajlamát,
vagy éppen kétszínűségét. A szamizdat terminusában is meg van csírájában
az „önizgatás” jelentésbeliségének a távlata, még ha a szamizdat deklarált
célja az elnyomó rendszer aláásása is. A bomlasztó ideák – hiába irányítják
őket mindig valami más, gyűlölt dolog ellen –, mindig kicsit visszafelé
is hatnak, oda, ahonnan indultak. Mindebbe beletartozik a kockázat, vagyis
a leleplezés lehetségessége, a megtorlással való számolás is. A szamizdat
szerzője és terjesztője folyamatosan fél, látomások gyötrik, még akkor
is, ha javíthatatlanul fanatikus. Tudja mit tesz, és minek teszi. Hogy
izgasson, önizgasson. Az önizgatás legfrissebb csírája éppen a Szamizdat
című kiállításon tört fel egy permanens problémából, tudniillik, hogy
a kiállító, illetve anyagkölcsönző érdemes-e az ellenszolgáltatásra (a
jogot most tegyük félre). A szervező és a Neo Szocialist.a Realist.a Telekommunikáció
Nemzetközi Paralel Uniója Globális Kontra-művészettörténet-hamisítók Frontja
(sic!) hangzatos nevű szervezet közötti konfliktus következtében szegényebbek
lettünk egy, a hatvanas évek pop art, koncept és akcionista művészetét
felölelő hazai gyűjteménnyel, viszont gazdagabbak egy szamizdat-akcióval,
illetve -objekttel. Most már csak azt a talányt kell megfejteni, hogy
a Nem-Művészet-Művészeti Szt.Rajk* személyi hivatkozása és névleges felmagasztosítása
mögött valóban az elutasítás, nem pedig a seggnyalás reflexe munkál?
*A rendezvény programmenedzsere Rajk Judit, látványtervezője Rajk László