Tapasztalataim szerint a gyerekek szeretik és várják a Mikulást. Azt még csak-csak be lehet adni nekik, hogy a karácsonyfa alá a láthatatlan Jézuska csempészi az ajándékokat, az viszont már egy háromévesnek is evidens, hogy Mikulásból nem egy van, hanem millió. Az -igazi- valahol a távoli Lappföldön lakik ugyan kedves rénszarvasai társaságában, de december 6-án nemcsak az üzletközpontokban és áruházakban lehet keresni és nagy biztonsággal meg is találni őket, hanem különféle Mikulás-ünnepségeken is – ahol gyakran még avval is szembesülnie kell az apróságnak, hogy a vattaszakállas bácsi a papa hangján beszél -, meg az utcán, ahol mondjuk egyes mobiltelefonok előnyéről szóló szórólapokat osztogatnak. Mindezek ellenére hajlandóak úgy tenni, mintha elhinnék, hogy van egy Mikulás-entitás, amely éppen a nagyszámú ajándékszükséglet kielégítése céljából ennyire sok példányban reinkarnálódik. (Mint például Galbovy Attila – Péli Bálint hatalmas filcrajzán, ahol a meditáló Buddhából nő ki a kétfejű Mikulás.)
S most íme, megtört a jég: a MEO kiállítása leplezetlenül elénk (eléjük) tárja a titkot: mindez azért van, mert a Mikulás is ember. Másként: a Mikulás ember(ek)ből van. No lám! S ha már ember, akkor eszik, iszik, baszik és alszik. Bár a nagy költőt követve a mindenséggel nem méri magát, hiszen szemlátomást kimerül életfunkcióinak gyakorlásában: bóbiskol a portásfülkében (Burger Barna ), a lepattant étkezőben sört és zónapörköltöt rendel (Koller Klemencz László – Kovács Gabi), miniszoknyás nő seggét tapogatja a mozgólépcsőn (a kiállítás -Mikuláscsomagba- rejtett, viccesen az autók szélvédőjére helyezett meghívóján), vagy éppen a sejtelmes homályban a szexuális aktust gyakorolja. A művek egy része szívesen kérődzik ez utóbbi témán; hol nyersen és brutálisan ( Nagy Kriszta: Szopjá bébi!), hol az önmitologikus elemek megható újrarendezésével (ef. Zámbó István állólámpa fallikus törzsére fonódó, Fény felé mászó Mikulása.) Belátható persze, hogy a nemi élet gyakorlásának megvan a maga racionális oka: biztosítani kell az utánpótlást is.
Ezen a ponton nemcsak a gyermekekben merülhet fel a gyanú, hogy a kiállítás kiinduló tézise hamis, és az ebből levont premisszák is tévesek lehetnek: ha mindenki lehet Mikulás, akkor mi a mikulásság megkülönböztető jegye? Nyilván a piros ruha, a szükséges kellékek megléte (sapka, szakáll, szemüveg, bot), esetleg a viselkedés egyes jellegzetes elemei – ahogy azt például Cseke Szilárdnak a Mikulás-mimika pathosformeljeit (mosolygós, csodálkozó, talányos, hitetlenkedő, bamba stb.) bemutató sorozatán láthatjuk (Mikulás trend I-VI.). A Mikulás tehát egy szerep, álca, maszk, amibe minden vállalkozó egyed kis erőfeszítéssel belebújhat. Ehhez szolgál segítségül a Karma Csoport által kiagyalt Un Santa projekt boltja, ahol a kirakatban elhelyezett tárgyakból (Mikulás kabát, Mikulás mamusz, filc rénszarvas agancs, literes Finlandia vodkák, mintás arab kendő, vörös alsónemű mű-pinaszőrrel) bárhol előállítható az autentikus – értsd az adott éghajlatnak, kultúrkörnek megfelelő – Mikulás (Santa for every child I-III.). A projekt roppant eredeti módon az Unicef logójának felhasználására épít (a levélkoszorú közepén persze Mikulás van) és része még két, Mikulás ruhába öltöztetett, majd levetkőztetett fiatal férfi manökenekről készített divatfotó is (Jönnek! – Jönnek meztelenül!). A 3D printek alatt szerepel a projekt írójának/rendezőjének neve (azonos a MEO műgyűjtő-műkereskedő tulajdonosával!), továbbá feltüntetik a producert!, a sminkest!, a kép készítőjét illetve a ruhát kölcsönző cég nevét is. Ha elfogadjuk – hiszen van rá más magyar példa is -, hogy egy műgyűjtőnek is lehetnek művészi ambíciói, és ezeket a saját territóriumán belül úgy és akkor éli ki, amikor akarja, azért befogadói szempontból elvárható, hogy egy ön- vagy intézményen belüli kritikán megszűrt anyagot állítsanak elébe. Ellenkező esetben csak fanyalogva tekinthet eme művekre, melyek a tömegkultúra unos-untalan használt eszköztárát alkalmazva kívánnak a jegyzett kortárs művészet vérkeringésébe bekerülni. Persze és sajnos nem ez az egyetlen ilyen mű. Akad olyan alkotó, aki a tévésztárokba – úgymint Cicciolina és Till Attila ál-erotikus kettősébe – kapaszkodik (Birtalan Zsolt: Hungarian heroes), más a keresztény képkultúra egyik jellegzetes ikonográfiai típusának – utolsó vacsora – szereplőit öltözteti fel az ünnepnek megfelelően (Burger Barna – Roskó Sándor: Miklós napi vacsora). (Meg kell a röhögéstől szakadni.)
Ezek után be kell látnunk, hogy e kiállítás és a mikulásság lényegét mégiscsak a csokimikulás modellezi a legpontosabban. Kívül díszes, színes ál-arc, mögötte vékony máz, belül a nagy büdös semmi. (E momentumot egyébként felvillantja Nyári István mikuláscsokit boncoló Kis pathológusa, illetve fe. Lugossy videója az Olvadó Mikulásról.) Ahogy a lakásunk ablakát ellepő Mikulás-figurákra nézek, szinte egyetlen követendő példa lebeg a szemem előtt, előkapni a csúzlit és lőni, mint ahogy ezt Weiler Péter Clipman-je is teszi, mielőtt olyan depresszióba süllyednék, mint a Roskó Gábor művén öklendező ördög (Rosszul vagyok a sok ajándéktól). A gyerekeket pedig nem viszem el a kiállításra: maradjon meg a saját kis képük a Mikulásról, mint ahogy Burger Borisznak is megvolt még 1986-ban, amikor megrajzolta a Szarvassal hajtott Mikulás-hintót – külön fülkével a Mikulás, az ajándékok és az elsősegélynyújtó részleg számára.