Amikor a Paksi Képtárban váratlanul betuszkolt bennünket a jólelkű teremőr néni egy oldalszárnyba – mondván, tetszeni fog a gyerekeknek a sok virgonc brékelő, gördeszkás és mackóruhás fiatalember – meglepetésként ért, hogy mindez azonos Perneczky Géza Extrém sportok című kiállításával. Az egyik legeredetibb művészetkritikusunk mindig is kacérkodott – leginkább konceptuális indíttatású – művészeti alkotások teremtésével, de szavamra mondom, ha nincsenek ott azok a személyes jegyként is definiálható pecsétek, akkor szinte biztosan egy rajzszakkör évzáró kiállításának néztem volna. Hasonlóan ambivalens érzésekkel léptem be a Knoll Galériába: a festményeket ellepő játékfigurák bizonyára sikert aratnak kisméretű családtagjaim körében, de mi van akkor, ha a Képzőművészeti Egyetem festő tanszékének professzora is kínos perceket okoz nekem legújabb műveivel. Félelmem azonban szerencsére alaptalan volt, s innentől komolyra fordítom a szót.
A tizenhárom kiállított olajfestmény szereplői kutyusok, McDonald’s játékfigurák, plüssmackók, dinók, de akad köztük elefánt, víziló, cica és boci is. Néhány kivételtől eltekintve – mint például a Pici bocik a bociszőrőn, ami leginkább kedves paródia a XIX. századi tájképek stílusában, vagy a Két kutya ellenfényben című kép – e művek első látásra csendéletnek tűnnek. A képek téralakítása a klasszikus perspektíva szabályait követi, dobozszerűen zárt, a háttér legtöbbször Károlyi korábbi, érzékien monokróm műveit idézi fel, míg az előtérben gyakori az erős komplementer színek használata (csíkos törülköző, kockás takaró). A csendéletben szokásosan szereplő tárgyak helyére (virág, gyümölcs, étel) viszont egy speciális, figuratív tárgyegyüttes kerül: a már említett gyerekjátékok. E játékszerek azonban sajátos, nem konkrét, inkább utalásszerű interakcióban állnak egymással („Szia, Pikachu!”), mintha a gyermeki fantázia által irányított jelenetek szereplői volnának. Olyan, különös zsánerképek tehát, melyek a megelevenedett plüssállatkák hétköznapi ”életének” (Kutyavilág IV-V-VI.) mesés eseményeit mutatják be. A festmények finoman egyensúlyoznak a csendélet és a zsánerkép közötti határhelyzetben: miközben a narrativitás szinte teljesen hiányzik (nem mesekönyv illusztrációkról beszélünk!), a kicsiny játékok által elfoglalt pozíciók és virtuális viszonyok mégis egy varázslatos és életteli világot varázsolnak elénk.
És hogy e képek mégse fulladjanak giccses banalitásba, arról néhány elidegenítő elem is gondoskodik. Ezek számomra ironikusnak
tűnnek, de kapcsolódnak a művész korábbi munkáihoz is – gondolok itt az egymás ”fölé” festett, minimálisan elmozduló sík felületekből
felépülő festményeire. Két kiállított mű felületén is megjelenik a szobafestők által igen kedvelt, hengerelt virágmintás motívum, mintegy
lepelként fedve az ábrázolt ”kedves, vidám dolgot” (Mr. Maci Mucly és tsai), s egyben jelezve, hogy a művész eredendően a
művészet- és filozófiaelmélet felől közelíti meg a festészetet. A játékok virtuális életébe még egy idegen elem hatol be: egy hosszú fülű
valódi kutyus üveges tekintetű, szomorú feje. Élettelen, akár a kilőtt állatok vadásztrófeái. Egy felnőtt játék áldozata.
A játékos derűbe
klasszikus csendéleti ború vegyül. Memento mori – mondja a kutya.