Már a cím
is döcög. Fikciós valóság, fikció
és valóság – az a gyanúm, hogy ha kiállításcímről
van szó, a valóság és a fikció szavak
összerakosgatásából ma már leginkább
csak közhelyek születhetnek. Mert hát milyen is lenne
a valóság fikció nélkül? Etc.
A fiatal művészek tematikus seregszemléjéből
ezúttal tehát a valódi téma kimaradt, maradtak
a fiatalok, akiknek a generációs vita óta minden
egyes kiállítás akár bizonyítási
kényszert is jelenthetne. Általánosságban
azonban elmondható, hogy a magyar művészet vérkeringésében
a Sturcz-féle vita nyomán sokak által várt
felfrissülés, letisztulás elmaradt. Talán jól
jellemzi a helyzetet, hogy az elmúlt év folyamán
igazából csupán két festő gondolta
radikálisan újra művészetét: Bak Imre
és Birkás Ákos.
A negyvenen innen lévő generációk előtt
az utóbbi években – elsősorban a Stúdió
munkájának köszönhetően – nagyon sok külföldi
és hazai kiállítási- és ösztöndíj-lehetőség
nyílt meg – hazai pályán egy sebtében
összeállított csoportos tárlat ma már
tét nélküli. Ez a kiállítás alapvető
gondja. A művek színvonala, mint mindig, hullámzó,
de mindent egy szinten tesz súlytalanná az érdektelenség.
A kurátor, Készman József, úgy tűnik,
nem döntötte el, hogy kinek szóljon a kiállítás,
a szűkebb (sőt egyre szűkebb) szakmai körnek,
vagy a (virtuálisan mégiscsak mérceként létező)
nagyközönségnek. Ha a téma parttalanságából
indul ki és minden létező összefüggést,
asszociációt fel akar villantani, akkor abba beleférnek
a bemutatott filmek is: az Olajfaló, Az igazi Mao (még így
sem tudom megmagyarázni, hogyan került a kiállított
munkák mellé az Ideglelés című film
plakátja), ha azonban kicsit is szűkíti a válogatást,
akkor jelenlétük szemet szúróan abszurd. Azonban
még egy ilyen nehezen magyarázható baki mellett is
lehetett volna jobb a kiállítás összképe.
Szabó Dezső makettekből fényképeket
építve rendkívül következetesen igyekszik
megvalósítani képi és művészeti
elgondolásait. Talán az ő művei azok, amelyek
egy komoly, jól végiggondolt Fikciós valóság
kiállítás kiindulópontjai lehettek volna.
De nem az itt bemutatott dokumentáció, amely azt feltételezi,
hogy a néző annyira bensőséges viszonyban
van a művész munkáival, hogy már csak az apró
műhelytitkok megfejtésére kíváncsi.
A mű nélkül a leleplező fotók értelmezhetetlenek.
Chilf Mária fiktív test-elszíneződésekről
készült képe egy nagyobb komplex műegyüttes
része, ebből kiszakítva nem hat. Lakner Antal művét,
hiába remek, már túl sokszor láthattuk ennél
jóval megfelelőbb kontextusokban, a kiállításhoz
pedig annál mélyebb igazságot, hogy ez is fikció,
nem tesz hozzá. Wächter Dénes és Kósa
János képeit elnyeli a folyosó. Fejérvári
Zsolt új műfajba tett kirándulása sok lehetőséget
hagy nyitva, de csak nehezen köthető az őt körülvevő
munkákhoz. Az igazán fiatalok bevonása a kiállításba
komoly tett lehetne, de a művek alapján inkább elhamarkodottnak
tűnik.
A kiállításból a következetes vonalvezetés
hiányzik, hol ötletszerű, hol pedig nagyon sablonos
a térbeli elrendezés és így tulajdonképpen
egyetlen műnek sincs esélye arra, hogy igazán hathasson.
A tétnélküli kiállítások pedig
csak arra jók, hogy még több nézőt tartsanak
távol a kortárs kiállításoktól.