A történet
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl,
volt egyszer egy művész. Bár K-Európát
adta neki a sors szülőföldjéül, fiatal volt,
ambiciózus, és sokat-sokat utazott a világban. Kiállításokon
vett részt, csereprogramokban, fesztiválokon, mígnem
felfigyelt egy különös jelenségre. Utazásai
során majd mindig ugyanazon művészekkel találkozott,
ugyanazon neveket látta viszont kiállítások,
fesztiválok plakátjain Londontól Ljubljanáig.
E felismerés azt a gondolatot ébresztette benne, hogy léteznie
kell egy látens migrációs csoportnak, amelynek tagjai
valami titokzatos erő hívására folyton úton
vannak, nomád művészekként vándorolva
Európa intézmény-szigetei között. Történt
pedig, hogy a szóban forgó művész egy berlini
kiállítás megnyitóján találkozott
egy jóságos tündérrel, aki szabad idejében
egy galériát igazgatott és megosztotta vele felismerését,
sőt gondolatainak azon egészen friss hajtásait is
feltárta előtte, amelyekben egy leendő csoportos
kiállítás ötlete is szerepelt. A tündérnek
ez tetszett és a kiállítást másfél
év alatt szépen meg is valósították,
itt a vége fuss el véle!
A
helyszín
A Német Külügyminisztérium által működtetett
IFA Galéria három helyszínnel rendelkezik: egy berlinivel,
egy bonnival, valamint egy stuttgartival. A galériák tevékenységét
a stuttgarti intézmény koordinálja, ám a kiállítások
60 %-a felett a helyi galériavezetők rendelkeznek. A berlini
galéria 1991 óta ötvenhat kiállítást
szervezett és bonyolított le, török, lengyel,
csecsen, kubai, román, és sok más kelet-európai,
ázsiai és afrikai művészt, illetve művészcsoportot
mutatva be. A magyarok közül Fehér Lászlónak
(1992) és Gémes Péternek (1995) szerveztek
egyéni bemutatót, illetve két alkalommal prezentáltak
magyar csoportos válogatást (1996, 1999). A fennállás
11 éve alatt bemutatott művészek között
olyan nevek szerepelnek, mint Nedko Solakov, Tadej Pogacar, Ivan Kafka,
Luchezar Boyadjiev. Az Útban Timbuktu fele című
kiállítás a nemrég elkezdett Nemzetiség/Identitás
sorozat része, amelynek során eleddig albán, izraeli,
illetve palesztin művészeket állítottak ki.
A
kritika
A Timbuktu… problematikus kiállítás. Robert
W. Novák művész/kurátor egyéni tapasztalait
szervezi kurátori gondolattá, s bár a megnevezett
jelenség figyelmet érdemlő kísérője
a kortárs nemzetközi történéseknek, az
összhatás mégsem koherens, mert nélkülözi
a visszacsatolás elvét. A kiállítás
rendezőelvének nemcsak a művészek, hanem konkrét
munkáik kiválogatásában is érvényesülnie
kellett volna, így formálva kerekké a kurátori
kijelentést. Mindössze két olyan mű szerepel,
amely a „nomadikus öntudat anatómiája” alcímben
jelölt problémakört követhető módon
érinti. Song Dong és Esteban Alvarez/Tamara Stuby
a kortárs művész helyzetének azon sajátosságára
utalnak, amelyben kénytelenek életformájukat a mozgásnak
alárendelni, ami turistává és/vagy nomáddá
teszi őket.
Song Dong (Kína) e nomadizmust nemcsak életformájával, hanem Előhívás című videoinstallációjával is megidézi. Valahányszor művészeti céllal utazik külföldre, mindig készít magáról egy-egy klisészerű turistafotót, amelyeknek videóra rögzített és visszafelé lejátszott elégetésével, mintegy előhív a sötétszobát idéző környezetben. Installációját meggyőzően egészíti ki Roman Opalka habitusát idéző performansza: egy digitális karóra mindig éppen aktuális számait írja egy hatalmas vízbe mártott ecsettel hosszú, időben eltűnő oszlopban az aszfaltra. Esteban Alvarez/Tamara Stuby (Argentina/USA, http://www.elbasilisco.com/ ) szobabelsőt idéző térberendezése egy minden oldalán fehér bűvös kockával, egy repülőjegy pontos kézi másolatával, saját gyártmányú munkavállalói igazolással a mozgásban rejlő ideiglenesség és véglegesség kérdését frappáns humorral feszíti egymásnak. A falakat borító vetületi rajzok – amelyek világvárosok topográfiai pontjainak összekötésével alakulnak ki – álomházakat, otthonszerű, meghitt épületek félkész terveit vázolják. Hadas Kedar&Alex Schady (Izrael/Nagy-Britannia) szerzőpáros a Londonban igen divatos anyagelvű művészet híveként, a digitális es high-tech művészet antipólusaként szerény, és szándékoltan egyszerű anyaghasználatú, enyhén ironikus, laza szerkezetet állít össze, porból, falba vert szögekre feszített színes fonalakból, és egy hatalmasra nagyított, bizarr, használhatatlan piros-zöld sztereószemüvegből. Narratív szubjektivitással előadott posztkonceptuális arte povera. Andrej Hlobisztyint (Oroszország) az orosz avantgardistáknak kijáró érdeklődés fogadta Berlinben, amelyet csak tetézett, hogy a megnyitó előtt „Tatcsánka projekt” címmel egy peformanszot adott elő, pontosabban ő csak megszervezte, mivel az esemény igazi szereplői gyerekek voltak. Az orosz – anarchista harcokat parodisztikusan bemutató – filmekből esetlegesen összevágott videovetítés előterében szerteszórt játékok közé invitálta őket. A számos európai országban bemutatott munka irányában megmutatkozó érdeklődés a művész nemzetiségén túl annak a rossz lelkiismeretnek is tulajdonítható, amely a kulturális szcéna szereplőit nyomasztja a képzőművészet színtereiből informálisan „kitiltott” gyermekek miatt. S bár Hlobisztyin performansza feltette e helyzet tarthatatlanságának kérdését, munkája a gyerekeket inkább illusztrációként – szavai szerint „természetes anarchistákként” – inkább objektualizálva mintsem tematizálva használta. Igor Grubic (Horvátország) zágrábi művész On Kawarát idéző posztkoncept magatartással a közte és a kurátor között lezajlott másféléves e-levelezés szövegéből kiragadott szavakból alkotott mondatokat, amelyeket a galéria terében elszórtan a falakra ragasztott. Bár a horvát művész idei Manifestán bemutatott valamint korábbi – erőteljes szociális érzékenységre valló – művei igen rokonszenvesen illeszkedtek a kiállítás mikroklímájába, itt bemutatott munkájával nehéz volt azonosulni a szavak szelekciós elvének nem kellőképp tisztázott volta miatt. KissPál Szabolcs (Magyarország) esetében sajnálatos, hogy az általa javasolt videoinstalláció+performansz helyett végül egy másik munkája került bemutatásra. Bár a Magyarországon is ismert Szilikonvalcer című dupla projekciós videója harmonikusan illeszkedett a galéria terébe, a kiállítás koncepciójával sokkal inkább Rever sorozatának német darabja, illetve a művész által javasolt performansz (egy gyermekkórus a volt NDK himnusz dallamára énekelte volna a volt NSZK himnuszának szövegét) rímelt volna. A varázsbőr, mint interfész viselkedésének lehetünk tanúi Robert W. Novák (Csehország) művész-kurátor videóján, amint hosszú vágatlan snittben követhetjük, miként jelennek meg – mintegy a semmiből – a művész bőrén rövid szövegek, szavak. A technika titka az alkotó különleges bőrérzékenységben rejlik, amellyel a magyar Koronczi Endre eljárásához hasonló, ám szövegalapú allergia-nyomatokat hoz létre saját bőrén, melyeket aztán különböző módokon dokumentál. Sajnos itt is az a hiányérzet tartja hatalmában a nézőt, amely Igor Grubic munkája esetében érezhető, ti. néha önkényes és túlságosan explicit a szöveg és folyamat viszonya.
Marad tehát a fő kérdés, hogy művészek esetleges csoportja, pusztán amiatt, mert tagjai kortárs művészeti események mágneses tere hatására vasreszelékként, azonos módon mozognak a világban, bármiféle módon klasszifikálhatóak-e? Bár ennek kifejtésére a primér kiállítási koncepció mellett egy sokkal szikárabb és öntudatosabb válogatásra lett volna szükség, a tárlat nyújtotta változatos élmény arra utal: igen. Létezik a titokzatos város, amely hermeneutikai és kontextuális harmóniájával vágyálomként vonzza a világ fiatal művészeit, akiknek munkái egyaránt kötődnek a saját és idegen kultúrákhoz, és akik nomád vándorokként hordozzák magukkal szintaxisaik, a térképen túl kezdődő térkép fővárosát, a „lelkek oázisát”, Timbuktut keresve.
m. marcos
On my way to
Timbuktu
Anatomy of Nomadic Consciousness
IFA Galéria Berlin, 2002. Június 21- Augusztus 11.
IFA Galéria Bonn, 2002. November 13-December 22.
http://www.ifa.de/a/a2/ea2timbu.htm
(1) A tuareg törzsek által 1100-ban alapított, kétszáz éven keresztül virágzó, majd lehanyatlott ny-afrikai város