Ködlő ágyak, magányos ágyak, ágyvíziók, ágyszimbólum. Az ágy a születés, a halál, és életünk tapasztalatainak legfőbb színtere. Prózaibban, praktikus eszköz, mindennapjaink szerves része, otthonunk jelölője. A nyugalom, a meditáció, a szerelem helye. Egyszerre profán és szakrális tér. A legismertebb, mindannyiunk számára evidens, mégis, a legszemélyesebb, legtitkosabb történeteinket magába fogadó darab. Szűcs Attila festőművész leggyakrabban megfestett tárgya, a Kiscelli Múzeum templomterében ez év májusában nyílott kiállításának is a főszereplője. Az ágyak mellett fotelek, székek, lámpák, és ki tudja, hova nyíló ajtók jelölik ki azt a Szűcs által részletekben megfestett virtuális teret, amely az immár megváltozott funkciójú templomtérben megjelenve tagadhatatlanul szakrális jelleget ölt. A tisztaszobát. A szó arra a fényekkel átitatott, tiszta festői kezelésre is utalhat, amelyet Szűcs magas fokon űz. A világos színekben, fényekben felbomló látványra, az elképzelt szoba szellemi síkon való létezésére. De egy másik megközelítési lehetőség csábítóbban kínálkozik. A tisztaszoba a régi falusi parasztházakban a vendég számár fenntartott hely volt. A legdíszesebb, legtisztább, mindig kínos figyelemmel rendben tartott hely, mellyel a házigazda, a házába fogadott vendéget tisztelte meg. A mindennapi élet azonban e szobán kívül zajlott, a tisztaszoba az ünnep, és valamiképp a kiváltság szimbolikus tere a lakóházban. Az ott lakók élete, személyes történeteik nem láthatók a tisztaszoba vendége számára. A tisztaszoba lakója befogadott és kirekesztett egyben, és pozíciója minden esetben ideiglenes. Szűcs a tisztaszobába invitál minket, megtisztel, hagyja, hogy kiváltságosnak érezzük magunkat, de nem feledteti, hogy a ház történetei, lakójának legszemélyesebb élményei mindig rejtve maradnak számunkra. Az ott töltött pillanatokra befogadottakká válunk, mégis örökre kirekesztettek maradunk. Talán ezért időzünk olyan sokáig a kiállított képek között. Érezzük, és minél tovább érezni akarjuk az átmeneti kiváltságos pillanatot. Látunk, talán meg is élünk történeteket, felelevenítünk egyet régről. De igazán csak a saját történeteink vannak, a másokéhoz nem férhetünk hozzá. A történet a sötét szobában álló karácsonyfával, mely köré apró égők hada von fényfátylat már szinte a feledésbe veszett, egy másik történet, a falon lógó szarvastrófeával, nem is történhetett volna meg. A tisztaszobában zajló fel-felvillanó események sejtelmesek, és ennek nem csupán a kiállítótér hatalmas, ünnepélyes tere az oka, hanem a festmények érzékeinket ingerlő kisugárzása. Szűcs úgy bánik az ecsettel, mintha később le akarná tagadtatni képeivel, hogy felületüket ilyen világi, anyagi eszköz illette valamikor. A formák feloldódnak a festékben, a körvonalak egymásba tűnnek, a fizika törvényeinek engedelmeskedő fények és árnyékok, az azt meghazudtoló, azon túllépő szín- és fényjelenségekkel, reflexekkel keverednek. A finom, irizáló színek alkotta képek csak az olyan képzelt vízióinkból lehetnek ismerősek, mint az emlékezés vagy az álom képei. E láthatatlan világ képeit pedig vakfoltok homályosítják el, látszólag esetlegesen, de mégis mindig ott, ahol kíváncsiak lennénk a részletekre, ahol tisztábban szeretnénk látni. Szűcs Attila festészetének megragadó jellege talán épp abban áll, ahogy előcsalja, de soha nem mutatja meg teljes egészében a bennünk lappangó képeket. Egyszerű, profán témáit általában a leképezett világ rögzített felvételeiből, képeslapok, régi fotók, magazinok képeiből emeli ki. A most kiállított képeket azonban mintha egy személyes archívum még el nem készült képei ihlették volna. A mindig más-más helyzetben látható ágyak, a kiégett függöny, a magányos fotelek mind egy nem létező személyes tér darabjai, amelyek a kiállításon, azt a bizonyos tisztaszobát rendezik be számunkra. Amelyek között, képtől képig vándorolva két érzés viaskodik bennünk. A kukucskáló izgalmával keveredő, egy intim térbe illetéktelenként belépő zavara, és meghívott vendégként, felismerve a szituációk között egyet-egyet saját emlékeinkből, az ismertség, otthonosság érzése. A szobát misztikum, csendes melankólia és némi szomorúság járja át. Tisztaság van és csend, mely mindent mintha a rend és nyugalom szférájába emelne. A tér üres, sarkai, falainak találkozási élei eltolódnak, megszűnnek, lebegtetve szemünk előtt a bent elhelyezett tárgyakat. Figyelmeztetve bennünket, hogy amit látunk a valósághoz csak kevés szálon fűződő jelenség. A belső térben álló ágy érintetlen, tiszta. Vakító fény világítja be, érinthetetlen, megközelíthetetlen, birtokba vehetetlen. Emberi alakot nem látunk, csak egy lámpa által megigézett németjuhászt, egy régi szőnyeggel és megsötétült képpel egyedül maradt fekete kutyát és három fekete macskát találunk odabent. Jelenlétük az emberi távollét érzetét erősítik.
A kiállító teret elhagyva hiányérzetünk támad. Kiderül, hogy a sűrű csenddel borított szoba üressége csak látszat, a bent látott redukált képi világ felkavaróbb, tömörebb, mint sejtettük. Képzeletben visszakívánkozunk a megfoghatatlan térbe. A tiszta szobában eltöltött vendégség hagyta űrt megpróbáljuk kitölteni azzal a tudattal, hogy ezek e képek a kiállítás lebontása után szétszóródva is összetartozó egészként rajzolnak ki egy át nem léphető küszöb mögötti, csupán érzékelhető teret, és hogy mi is bárhol, bármikor kijelölhetünk egy befogadó teret az újonnan érkezettek számára.