Az egész város izgatottá vált a Bizottság-kiállítás hírének hallatán. A legtöbben nyilván arra gondoltak, hogy kapnak valamit abból, ami annak idején nagyon jó volt. Mások pedig azt previzionálták, hogy az egykori zenekar képzőművészeinek láthatják egy reprezentatív tárlatát. Ami az együttest illeti, természetesen tisztában voltunk vele, valami olyasmivel szeretnénk találkozni, ami már nincs többé, ezért is vártunk rengeteget e szeánsztól.
A kiállítás monumentális, rengeteg minden fel lett vonultatva. Röpködnek a nagy számok. Több ezer fotó példának okáért, vagy több száz megkötözött plüss állat egy ef Zámbó installációban. Összességében azonban mégis valami ürességgel kombinált szomorúság szállja meg a nézőt, ami ugyanúgy nem hajlamos tágítani, mint Poe hollója a Pallasz Athéné szoborról.
Mi történt? A Bizottság „tagjai” (az összes tag mínusz az ős-Bizottság, mínusz a nem-képzőművészek) kaptak egy lehetőséget a Műcsarnoktól, hogy csináljanak kiállítást. Rendhagyó projektről van szó, mert a tárlatot kezdeményező kurátor, Gulyás Gábor tulajdonképpen egy alkalmi együtt-alkotási lehetőséget kínált fel nekik, újra együtt alapon. Ez idáig még jól is hangzik. A Bizottság azonban egy zenekar volt, amelyről kiállítást készíteni rizikós vállalkozás, ami komoly csapdákat rejt. Egy olyan kiállításon, ahol a pop-zene a gerinc, a festmények óhatatlanul illusztrációs anyaggá degradálódnak, ha pedig a festményeken van a hangsúly, a pop-zene válik biografikus adalékká. Bombabiztos koncepcióra volna tehát szükség.
Vajon igazságos-e „a Bizottságot” három művész óriás zenekaraként tekinteni, vagy inkább az volna-e a helyes, ha azt mondanánk, e képzőművészek barátaikkal létrehoztak egy nagyszerű zenekart? Költői kérdés, amely a lényegen most nem változtat (ám tény, hogy a feLugossy által készített Bizottság videó-tabló Bernáth y-nal, Gazival már nem fért bele a kiállítás koncepciójába).
A fő problémánk a kiállítással az (lehet), hogy az egészet egy pop mítosznak rendelték alá, s mindennek, amit láthatunk, e mítosz ad jelentést, jelentőséget. Már amennyit, és már amilyet. Az egyik teremben például fotókat látunk, ömlesztve, dokumentum fotókat, legalább ezret, szürke építkezési állványzaton, NDK hangulatú olvasólámpák fojtott fényében – mintegy kiterítve. Egy halotti tor és a bolhapiac keveredését élhetjük át. Egy néma zsibvásárt. Mintha az Ecserire tévedtünk volna. [1] Az összhatás zavaros, s közben a fotók eredeti tartalmát sem kapjuk meg, nem hogy az összesét, de azt az élményt sem, amit egyetlen fotó közvetíthetne. Nem csoda, ha egyfajta gyászos hangulat telepszik ránk.
Apropó, gyászos hangulat, a kiállítótér első nagy termében egy Bizottság sír-emlékmű fogad bennünket, a monumentalitás jegyében. Fojtott fények, a talajon műgyep, a háttérben pedig egy gigantikus fotó a zenekarról, az ember úgy érzi, a Mount Rushmore-ban van – vagy egy minigolfpályán. Mindez – csakúgy, mint a fix útvonalú túra formában bejárható kiállítás végén található relikvia shop – tökéletesen egybevág a kiállítás mottójával: „a sírba visztek” (noha e mondatnak eredeti kontextusában semmi köze nem volt gyászhoz, elmúláshoz).
Így azonban egy mauzóleumi tárlat jött létre, s a nagyszerű képzőművészek festményeit mintegy desszertként, ráadásként vonultatták fel a Műcsarnok „világot jelentő” falain, az ezennel hivatalossá avatott pop-sztorit illusztrálva. A tárlatot böngészve éppenséggel úgy tűnik, mintha vagy a zenélés lett volna úri passzió, a profi festők egy amatőr megnyilvánulása, vagy fordítva, mintha a zenészek és költők ráadásként hozták volna létre festészetüket.
Nem derül ki, hogy a Bizottság egy különleges jelenség volt, egy pozitív baleset, amely során az éppen legyengült rendszer [2] elnyomóképessége alábbhagyott, s így egy felfokozott befogadóképességű közönség jött létre, egy olyan aktív közeg, amelyben e beindult társaság művészete egyfajta öngyulladásként szó szerint berobbant.
Most a három festő művét homályosítja el egy relikviákkal elbeszélt pop sztori, úgy, hogy sem a festészetükből, sem a popzenéből nem kapunk igazán élményszerűt. Hogy a dekonstrukció teljes legyen, végül sor kerül még a tagok más tagok által történő elhomályosítására is, kezdve a híres festőművészek vs. egyszerű Bizottság tagok felosztással, majd folytatva a három kiállított képzőművész sorrendiségének felállításával. [3]
A kiállítás fénypontja feLugossy azon installációja, amelyik az amikor pedig kígyókkal című számra épül. A ciklikusan (körsvenk) fényképezett láb-áztató alakok az asztalhoz képest revolverszerűen forognak, a térbeli elemek stabil háttérként szolgálnak ahhoz, ami a vásznon megy. A videó a zene ritmusát vizuálisan erősíti fel – gerjedésig – s létrejön két szeparált, mégis egymásba csatolt dimenzió. Ami remekül világítja meg az egész helyzet faramuciságát.
Úgy tűnik, mind ef Zámbó, mind Wahorn valamiféle tükörcsapdába került e kiállítással, mintha személyiségüket valami extrém kihívás érte volna, nevezetesen, hogy prezentálják, sőt, interpretálják magukat. ef Zámbó kitérően visszahúzódott kozmikus infantilizmusába, létrehozva egy anti-monumentális installációt, amely minta a kínai agyagkatona hadsereg egy inverz-verziója volna (picik, puhák, barátságosak, áldozatok). Wahorn pedig saját rebellis vonásait domborította ki, rebellisnek tekinthető képeit tolta előtérbe.
feLugossy jobban bírta a gyűrődést a Műcsarnok ön-interpretációs tükörcsapdájában, egy direkt visszacsatolást hozott létre egykori és jelenbéli önmaga között, a jelen ex-Bizottsága és az A. E. Bizottság között (mert ahogyan Wahorn egy interjúban rámutatott, a Bizottság ott van a falon, fotó formájában, benne a múlt időben). Ha belegondolunk, valami ilyesmire vártunk – volna, és nem egy hivatalos pop sztori kiállításra, monumentalitással, elidegenedettséggel, fekete öltönyökkel, tévéreklámokkal, óriásposzterekkel, meg egész oldalas hirdetésekkel (miközben a kiállító művészek honoráriuma kereken nulla forint volt).
Valami nagyon félrement – és egyébként lehet is sejteni, hogy mi. Egy egy velejéig voyagerista, időutazásos projekt, amely két különböző idősík között teremt átjárást. Az ilyeneknél az idősíkok laza kezelése bármikor balesetet okozhat. Jelen esetben valószínűleg az történt, hogy bár az ex-tagok mai énje és világa tökéletesen kompatibilis Bizottság-korabeli énjükkel, világukkal, értsd, mindhárom kiállított művész harmonizál korábbi önmagával és a Bizottsággal is, egymás felé elveszítették az intellektuális átjárás, a társművészi kommunikáció képességét.
Azaz nem tudnak egymással érdemben kommunikálni, hiszen a saját pályáján, idővonalán mindenki továbbhaladt, mindenki elhagyta az egykori találkozási pontot, ugyanakkor a másiktól, a többiektől mindegyikük azt várná, hogy legyen azonos Bizottság-korabeli énjével. Ez pedig lehetetlenség, és emiatt nyilván mindhármuknak megvolna az oka, hogy nehezteljen a másik kettőre (a buddhisztikus beállítottság mértékétől függően, azzal fordítottan arányosan).
Így vagy úgy azonban, szükségszerűen beindul egy önlebontó, dekonstrukciós, dekompozíciós folyamat. A három kiállított művész, s a többiek (és persze a közönség is) hiába várják, hogy megtörténjen, ami korábban mindig megtörtént, amikor a színpadra léptek, hogy létrejöjjön az izzó kommunikációs vibráció – mert nem történik semmi. Barátaink pedig tehetetlenül állnak, és némán nézik végig, ahogyan egy (lelkes) Bizottság-rajongó kurátor a színpadra lép és határozott mozdulatokkal kiállítást rendez belőlük, mint egy panoptikumban.
Talán mondhatták volna, hogy „túl korai nekünk ez a happy end”, de hát a Műcsarnokot nehéz visszautasítani. Vagy arra kellett volna odafigyelniük, hogy az egész ne szálljon el a monumentalitás és a hivatalos mennybemenetel irányába. Ragaszkodniuk kellett volna ahhoz az eredeti közvetlenséghez, ami a művészetüket mindig is jellemezte, s nem egy falat építeni a minisztériumból érkezett sztárság tégláiból, hogy a nézők e falon át kukucskálva juthassanak csak hozzá mindahhoz, ami egykori kedvenceikből maradt. Mert leginkább ezt kínálja e kiállítás: maradványokat.
[1] (ahol mellesleg rendszeresen felbukkannak hamis feLugossy képek 🙂
[2] (minden rendszer elnyomó)
[3] amit az alábbi mondat (a kiállítás honlapjáról) híven tükröz: „A Műcsarnok kiállítása mindenekelőtt ezt mutatja be – a tagok közül főként Wahorn András, fe Lugossy László és ef Zámbó István alkotásaira fókuszálva.” Miféle sorrend akar ez lenni?
Fotók: © Műcsarnok