A rozsdás burkolat és az üvegajtó mögött egy volt konzervgyári csarnok. Összecsukható munkapad, hangfalállvány, konzol, fekete derítőlap, festéklehúzó rács, görgős szék, üvegszállító tapadókorong (avagy tappancs), fogazott spatula, festett plexilapok.
A vizsgálandó nyomokat nem egy barkácsáruházban, hanem egy kiállítótérben találtuk, ezért sejthető, hogy a felismerhető és speciális használati eszközök ebben az esetben többek önmaguknál, levedlik immanens funkcióikat, objektek és jelek részeivé válnak.
A tradicionális műfajok esetében mindig könnyebb az interpretációs szál felépítése, de miként közelítsünk egy olyan művészhez, aki jó eséllyel indulhatna a legtalányosabb kortárs képzőművészek versenyében? Hogyan dekódolhatnánk rejtőzködő, titokzatos tárgyainak „üzenetét”?
Beszélhetünk-e egyáltalán üzenetről, ha Kokesch egyik célja éppen a tárgyak absztrahálása, a „lehetséges jelentésképzés vizuális struktúráinak kutatása”, az analízis eredményeinek felmutatása?
Bár nem zárható ki, hogy a kiállítótérben egy tudományos kutatás eredményeit mutatják be, mégis feltehető, hogy a nyomok és kirakós darabok vezetnek valahová, tehát a régészeti feltárásnak, amit megkísérlek, lesz eredménye.
A kiállított tárgyak három típusra oszthatók. A térben elszórtan, hol magasan elbújtatva, hol kisebb állványon a Kokesch „védjegyének” tekinthető hinterglass technikával, hátulról megfestett plexilapokkal találkozhatunk. E kétdimenziós, színes felületek jellemzője a személytelen precizitás, a steril tökéletesség – mintha nem is ember, hanem egy gép vagy egy robot készítette volna őket.
Akad közöttük azonban egy, amely méretével és elhelyezésével nemcsak a táblakép formát imitálja, hanem felfedi azt is, hogy emberi kéz alkotta. A fogazott műanyag spatula formáját követő kép oldalán ugyanis megjelenik a hiba, az emberi tökéletlenség nyoma, a ragasztás feltűnő maradványa.
Egy másik csoportot alkotnak a ready-made-szerű tárgyak, azok a valódi objektek, amelyek kiemelődnek eredeti helyzetükből, és sajátos kapcsolatokat alkotnak (mikrofonállvány + festéklehúzó rács + szék, hangfaltartó konzol + ponyva + munkaasztal satuba szorított műanyag lappal).
E két csoport, a reinkarnálódott valódi tárgyak és „képek” között három átmeneti objekt is található, amelyek különböző formákban őrzik meg vagy írják felül a kiindulópontot (ilyen a tappancsos üvegkép, a galéria ablakára szorított, műanyag kosárkát rejtő üvegdoboz és a „festett” derítőlap).
Ezektől elválva – zárványként vagy mini-tárlatként – egy hosszú és alacsony padon egy nyílászárók nélküli házra vagy épülettömbre emlékeztető fehér makett látható.
A képként „viselkedő” tárgyakon szintén háromféle motívum ismerhető fel. A „monoszkópok”, ezek a konstruktivizmussal kacérkodó színmezők leginkább relékre, jeltovábbító és -felvevő eszközökre emlékeztetnek, de éppúgy lehetnek kicsi megfigyelőállások, mérőműszerek, alaprajzok, eligazító táblák, napkollektorok is.
A színcsíkok mellett a leggyakrabban a szabályos hatszöggel találkozhatunk. A tengelyesen szimmetrikus hexagonok olyan síkidomok, melyekkel (a négyzethez hasonlóan) tökéletesen lefedhető egy sík felület, s ezt a formát követi a legelterjedtebb csavarfej-forma is. Körbe írva a kozmosz jelképe, s a természetben is gyakran előfordul (a méhkaptár cellái, a hópehely kristályszerkezete), míg azonban e jelenségekre van tudományos magyarázat, egyelőre nem ismert, hogy miért is hatszögű a Szaturnusz gigantikus légköri örvénye.
Megfigyelhetünk egy kisebb méretű alakzatot is, amely kísértetiesen hasonlít azokra az „idegen civilizációk által hagyott” nyomokra, melyeket a gabonakörök szakértői tárnak a nyilvánosság elé.
Kokesch munkái több szinten kommunikálnak a térrel is. A Képtár így értelmezhető műteremként – ahogy a kiállítás kurátora, Fenyvesi Áron írja – „privát munkaállomásként”, de olyan beavatkozási kísérletként is amely „által rehabilitálódik a tér ipari olvasata”.
A munkák természetesen nem az eredeti funkcióra, a csomagolóüzemre utalnak vissza, hanem egy laboratóriumi helyszínt idéznek fel. Ha eltekintünk a ragasztómaradványoktól, valóban úgy tűnik, mintha egy földön kívüli intelligencia nyomait, egy futurisztikus, felhagyott űrbázis vagy kutatólabor maradványait látnánk.
Akár egy megelevenedett sci-fi: éppúgy nem ismerjük fel a tárgyak lehetséges funkcióit, mint ahogy például Takeshi Kovács és társai sem voltak képesek dekódolni a marsi civilizáció nyomait. De minden jel arra utal, hogy üzenet érkezett a jövőből.
Fotók: Surányi Miklós, Kaszás Tamás