A központi kultúrairányítás legnagyobb előnye és egyben hátránya, hogy központi. Előnye, mert megfelelő helyről és távolságból megvan az átlátása, amelynek révén akár hosszútávú stratégiát is kiépíthet. Hátránya, mert a helyi érdekeket másodkézből szerzett információk alapján kell összehangolnia. A képzőművészet nem tartozik a központi-állami akarat elsőszámú kedvencei közé. Reprezentációs célból, adott esetben megfelelő, néha politikailag is felhasználható, de közel sem olyan lényeges, mint mondjuk a – „minden művészet közül legfontosabb” – film.
Az utóbbi években ennek ellenére egyre-másra bukkantak fel a semmiből a nagy képzőművészeti projektek. Először a miniszter gondolt egy nagyot és a beruházóval közösen útjára indította a 4M-et, aztán meg egy titokzatos valaki gondolt egy még nagyobbat, és ideálmodta a Guggenheimet.
A 4M szövevényes története jól ismert. Az előre programozott kudarcok sora után mégis ember legyen a talpán, aki kibogozza, és kapjon nagykeresztet az, aki megtalálja az elköltendő adóforintok arányában is képviselhető megoldást. Az új kormányzat foglalkozott az üggyel: a szerződéseket jobbról-balról megvizsgálták, közben váratlanul ésszerű módon tanácsadó testület is alakult. A szerződések, mint kiderült, megmásíthatatlanok; ha a témától eltekintünk, ez jogi és állampolgári szempontból nem is olyan nagy baj. A tanácsadó testület munkájáról nem igazán hallani, megalakulása óta egyetlen tanulmány, összefoglaló nem látott napvilágot, cikk sem jelent meg róla. Minisztériumi kommünikékből értesülhetünk néha, mi is fog történni, és egy-egy kósza interjú olykor föllebbenti a döntésekről a fátylat.
Ma már senki nem gondolja, hogy ebben az ügyben egyértelműen helyes lépésekre is sor kerülhet, de az a téma előtörténetét ismerve a legkevesebb, hogy akár maga a minisztérium, akár a tanácsadó testület legalább egy alkalommal tisztázza a nyilvánosság előtt is, mivégre történnek e bejelentett központi lépések. Ne felejtsük el, hogy ebben a témában a kormányváltás óta egyetlen nagyívű, tartalomra vonatkozó vélemény nem hangzott még el, az utolsó megvitatható anyag pedig Bellák Gábor koncepciója volt, még az előző kormány idején. A döntés nyomán elengedhetetlen lenne, hogy az intézmények vezetői, a tanácsadók vagy a minisztérium képviselői a szakmai és más, nyilvános fórumok előtt pontosan felvázolják a Ludwig Múzeum és a Nemzeti Galéria új stratégiáját. Amíg erre nem kerül sor, addig nincs másról szó, mint ingatlankérdésről, ahogy eddig.
Ugyanez a helyzet a Guggenheim-terv esetében is. Az új kulturális létesítmény szép lenne és jó, ezt a laikus is belátja, de az már alig merül föl, hogy tulajdonképpen mi lehet a hozadéka egy ilyen nagyhírű intézmény budapesti megjelenésének? Amire az üzlet, a kultúrspektákulum és a szakma szempontjából egyaránt szükség lenne, az a nagy külföldi kiállítások hazai bemutatásának lehetősége. Erre jelenleg három befogadó intézmény is kínálkozna: a Szépművészeti Múzeum, a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok. Tradicionálisan mindhárom legnagyobb gondja a finanszírozással kapcsolatos, elsődleges problémájuk pedig épp a nagy külföldi vándorkiállítások áramába való bekapcsolódás szinte megalázó lehetetlensége. A Divatcsarnok sok mindenre alkalmas lehet, mint ahogy Guggenheim- filiálé is többféle van. Ha a tervezet bármilyen formában megvalósul, vagy a képzőművészetre jutó központi forrásokat kellene megnövelni vagy a Guggenheimet külön költségvetési tételként kezelni. Az előbbire sok esélyt nem látok, az utóbbi azt jelentené, hogy a három, komoly tradícióval rendelkező intézmény ismét ott lenne, ahol a part szakad. Az új kiállítóhely koncepciójának ebből kell kiindulnia, nem pedig az idő előtt felröppentett kormányzati reklámmondatokból.
Mindkét terv eddigi sorsa azt mutatja, hogy a nagy rohanás közepette elveszett a cél, a nagy tervezgetésben eltűnt a stratégia – vagy soha nem is volt. Rajtuk keresztül kiderült, hogy a Kulturális Örökség Minisztériumának nincs áttekintése a mai magyar művészeti életről. Ad hoc jelleggel felbukkanó, kellően meg nem vitatott intézménytervekbe gabalyodik bele, mozgásterét eleve beszűkíti, hogy aztán az apró taktikai manőverekben elvérezzen, végül pedig a vereséget diadalként ünnepelje. Ugyanis az álmodozás közben mindenki elfeledkezett az egyik legegyszerűbb alaptételről: ilyen súlyú döntések előtt először átfogó képre lenne szükség, amelyet – a logika ezt diktálja – a szakmának és a minisztériumnak kellene közös munkával előállítania. A szakmán itt elsősorban a már létező szervezeteket értem, amelyek kijelölhetnének egy csoportot, hogy képet rajzoljon a képzőművészet legfontosabb intézményi problémáiról és azt egy tanulmány vagy vitairat formájában a minisztérium elé tárja megfontolásra és a döntések mérlegelésére (didaktikus verzió). Erre a – nevezzük így – tanulmányra igény van, sporadikus civil próbálkozások is akadnak, de átütő erejű nekiveselkedés nincs. A minisztérium ilyen jellegű kezdeményezést nem indított mostanáig, és eddigi, hol vérszegény, hol hajmeresztő elképzelései korántsem mutatnak ebbe az irányba. Ugyanis amíg nincs átfogó kép, addig nincs átfogó stratégia, s amíg ez nincs, akár az egyes kisebb-nagyobb döntések is olyan pályára állíthatják a magyar művészeti intézményrendszer alakulását és a kultúrafinanszírozást, amelyet 5-10 év múlva már mint a múlt rettenetes örökségét emlegetünk.