A kiállítás könnyed címe mindenekelőtt a strandolás, a napfürdőzés ingerét keltette az ártatlan érdeklődőben. Szórakozásra invitált, és
be is váltotta az ígért élményt, még ha a vártnál kissé kevesebb fénnyel is.
A Stúdió Galéria két elsötétített termébe Huszár Andrea, a Képzőművészeti Egyetemen tavaly diplomázott, fiatal szobrászművész, két
hosszú, keskeny akváriumot épített be eltérő magasságban, melyekben halak róják vízi-köreiket. A néma, sötét vízen két lézersugár hatol
át, két, körülbelül három méter hosszú tengelyt kirajzolva az egymásba nyíló termek falain. A vízben futó fényvonalat a halak pikkelyeinek
gyöngyházas csillogása töri meg, számtalan apró, folyton váltakozó, csillogó ponttal erősítve fel a vonalak látványát.
A két lézerfény anyagtalan, illékony jellege megkapó látványt nyújt. A gyermekszemek elbűvölt tekintetét kölcsönzi a nézőnek, aki a sötét térben való bizonytalan bolyongás után, lebilincselve áll az apró lézerszikrák látványa előtt. Aztán újra elindul, szemével tapogatózva a sötétben keres még valamit, ami körvonalazza számára a látványos jelenség értelmét. Más tárgyat azonban nem talál, csak a halak villognak rendületlenül a lézer hajszálvékony fénysugaraiban. De egy ponton összeáll a kép: a tér-kép. A sötétben tapogatózó rájön, hogy félénk, esetlen mozgásával, és szemével önkéntelenül tájékozódási pontot keresve a lézer által kirajzolt vonal őt magát is vezeti, irányítja a térben. A hangsúly ezen a két távolban összefutó fénnyel írt vonalon van. A fényvonalak, mint két térrajz egy bizonyos pontról nézve a tér perspektíváját rajzolja ki, megnyugtatva a látogatót, hogy az általa ismert, viszonyítási alapnak vett térrendszeren belül van. De vajon ez tényleg ugyanaz a fizikai törvénynek megfelelő térérzékelés, amit a mindennapokban – a pozitivista fizikai tudományok eredményeire alapozva – evidensnek veszünk? Vagy egy másik, valamilyen virtuális térbe vezető alternatívát kínálnak fel?
A lézerrajz, a konkrét tér sajátos, hosszanti jellegét hangsúlyozza, tehát helyspecifikus installáció, mint Huszár korábbi munkáinak
többsége. A fiatal szobrászt egy installáció elkészítésénél alapvetően az azt befogadó tér érdekli. Megkeresi az adott tér egy számára
érdekes, jellemző tulajdonságát, és munkájával rámutat, kijelöli, ha úgy tetszik „bekeretezi” azt. A szobrászat fogalma a hetvenes évektől
ment át azon az átalakuláson, aminek eredményeként a korábban szinte csak tárgytestekben gondolkodó szobrászok megbontották a
szobor lehatárolt, zárt rendszerét és helyébe a testek és terek viszonyának vizsgálatát helyezték. Ezek a kérdések foglalkoztatják Huszárt
is, akit a tér, a közeg – amibe a befogadó is belép, de legalább is fizikai kapcsolatot teremt vele – érdekel elsősorban, mint szobrászatának
anyaga.
Ezt tapasztalhatta meg az, aki látta Gótika című művét, a veszprémi Csikász Galériában is, ahol egy szűk, magas átjárótérben, a
mennyezetről sűrűn lelógatott cérnaszálak erdejébe járatokat vágott, ami az amúgy is szűk térben még inkább behatárolta a szemlélő
áthaladás lehetőségeit, az amúgy a cérnarengeteg ellenére transzparens téren.
Vagy amikor az Egyetem auláján átívelő, csak képzeletben létező szárítókötelekre hófehér lepedőket aggatott, melyek a gyanútlan
szemlélőben a „becsapott” gravitáció lehetőségének reményét ébresztette, nem véletlenül volt a mű címe: Hasbeszélő.
Diplomamunkájaként, műtermének teréből képzeletben gömbszeleteket kihasítva, a térrészek találkozásait, érzéki hatású, tojáshéjjal
borított felületekkel jelölte meg, illetve a közéjük szorult tereket öntötte formába.
A Stúdió Galéria sötétjében a fent-lent-oldalt mindennapos viszonyrendszerét elveszítve szem elől, úgy érezzük, mintha kicsúszna a lábunk alól a talaj. Ebben a pillanatnyi elveszettségben a támpontot a lézerfény jelenti. Az érzékeny, illékony vonal eltűnik a galéria faláról, a tér visszaadja a főszerepet a benne kiállítandó tárgyaknak.