A Vörös Afrika – Széthulló világ című kiállítás tökéletes arra, hogy segítésével a látogatók kilépjenek az elmúlt évtizedek társadalmi változásairól csak Európa-centrikusan gondolkodó sémákból, újragondolják azt az elterjedt közhelyet, miszerint a kommunizmus egy Nyugat-Európában kitalált, és Kelet-Európában megvalósított eszme lenne, és ráébredjenek arra, hogy a gyarmatosítás nem csak az Ő, hanem a Mi történetünk is. (1)
Az eredetileg a londoni Calvert 22 galériában bemutatott kiállítás segíthet megérteni, hogy az antikoloniális harcokkal és a gyarmatosítás alóli felszabadulással összefonódva a kommunizmus elképzelésével Afrikában több volt, mint a Szovjetunió, vagy a belgrádi alapítású El-Nem-Kötelezett projekt ideológiai imperializmusa. (2)
A baloldali eszmék afrikai virágzásának könnyű megérteni a belső, szerves okait, hiszen ez a kontinensen a legrosszabb arcát mutató kapitalizmust elutasítva és a teljes emberi emancipáció lehetőségét a horizontra helyezve biztató alternatíváját kínálta minden addiginak, és így a kommunizmus eszméje összefonódott a gyarmatosítás alól való felszabadulás gondolatával.
Azt, hogy ez több is lehet, mint nemzeti vagy kontinentális felszabadulás, jól mutatja be a kongói festőnek, Tshibumba Kanda-Matulunak az Éljen 1960. június 30. című, hetvenes évek közepi munkája, melyen Patrice Lumumba – akit fél évvel később az egykori gyarmattartó, Belgium asszisztenciájával meggyilkoltak – kiáltja ki Kongó függetlenségét. (3)
A festmény, melyen Lumumba egy Afrika-központú földgolyót szakít le a láncairól, azt is bemutatja, hogy a Vörös Afrika politikai eszméje le akart számolni az eurocentrikus gondolkodással, de nem valamiféle zárkózott lokalitás, hanem egy másfajta, igazságos globalizáció jegyében.
A kiállítás a kommunizmus eszméjének és az afrikai antikoloniális harcoknak csak a hidegháború alatti és utáni metszeteire fókuszál, (4) és bár így nem érinti ezeknek a gondolatoknak a kelet-európai szocializmusokra gyakorolt hatását, (5) azonban ez is pont elég annak a megértéséhez, hogy a Vörös Afrika elképzelése sokkal több volt, mint ideológiai import, mivel a baloldali gondolatok képesek voltak cselekvési potenciált adni a gyarmati rendszerben passzívként és alárendeltként kezelt gyarmatosítottaknak.
A „fekete” Afrika „vörössé” változtatásának politikai projektje elméletben a kontinens, és általában az alárendelt gyarmati szubjektumok forradalmi emancipációjáról szólt, arról, hogy hogyan lehet a „sötétség mélyén” élő, „civilizálatlan másik” képében felismerni a forradalom alanyát. Ez a felismerés pedig nem volt feltétlenül egy lehetetlen feladat, hiszen mi lehet tisztább felismerési pont a gyarmatosítás direkt erőszakánál, amiben a gyarmatosító nem csak kizsákmányolja, hanem alárendeltté is teszi és emberi mivoltától is megfosztja a gyarmatosítottat, azaz nem egy konszenzuális, az elnyomottak beleegyezésére, hanem egy direkt erőszakra épülő hatalmi struktúrát működtet.
Az afrikai kommunista elképzelésekkel kapcsolatban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mennyire fakad ez a baloldaliság a lokális viszonyokból, vagy mennyire volt moszkvai import eredménye. Bár a kiállítás inkább a második forgatókönyvet hangsúlyozza, de a kettő minden bizonnyal elválaszthatatlan, és a posztkoloniális világ számos kulcsfontosságú baloldali politikusa és elméletírója, mint Frantz Fanon vagy Aimé Césaire ápolt ellentmondásos viszonyt a létező szocializmussal. Természetesen a szovjet jelenlét is megkérdőjelezhetetlen, amit jól mutat Jo Ractliffe-nek a kiállítást nyitó képsorozata, amin – a baloldali vizuális kultúra által annyira kedvelt falkép formájában – angolai házakon Fidel Castro, Brezsnyev, és az ország első szabadon választott elnöke, Agostinho Neto szokatlan trióját láthatjuk.
Szovjet nézőpontból a Vörös Afrika politikai projektje egyfajta alternatív globalizációs kísérlet volt, törekvés arra, hogy túllépjen a „szocializmus egy országban” modellen, és hogy a fennálló kapitalista világrendszer keretein belül egy másik globális hegemóniát hozzon létre. A keleti blokk hivatalos politikái felől nézve a Vörös Afrika elsősorban az osztályharc egy segédcsapata volt, amely egy másik, periférikus fronton vívta azokat a csatákat, amik Kelet-Európában és a Szovjetunióban – e narratíva szerint – már meg lettek nyerve.
Ezt az alárendelő hozzáállást mutatja be Alexander Markov A mi Afrikánk című videómunkája, amiben az Orosz Állami Film- és Fotóarchívum archív felvételei a gyarmati kormányzók kivonulását burleszk-szerűen, a feudalizmus Európában már rég megtörtént meghaladásához hasonlóan ábrázolják. Azonban mások, mint a fent említett Fanon és Césaire radikális kritikákat fogalmaztak meg a felszabadítás kívülről jövő formáival szemben, úgy gondolták, hogy a fekete embernek önmagát kell felszabadítania és emancipálnia, ami bizonyos esetekben az európai kommunista mozgalommal való szakításhoz is vezetett. (6)
Ezek a gondolatok jól illeszkedtek a nyugati ’68-as mozgalmakhoz, melynek néha pont a fekete emberekben vélték felfedezni azt a potenciális forradalmi szubjektumot, melyet még nem kebelezett be a kapitalizmus, (7) így a Vörös Afrika eszméje egyfajta átkötésként is funkcionált a szovjet globalizációs törekvések és a hatvanas évek ellenkulturális képzetei között.
A szocialista blokk és az afrikai függetlenségi harcok közti direkt kapcsolatokra fókuszál Milica Tomic Mozi, iskola és Függetlenségi háború című projektje. Ez a jugoszláv filmesnek, Stevan Labudović-nak állít emléket, aki a II. világháborús partizán és filmes tapasztalatait egyszerre kamatoztatva vett részt az algériai függetlenségi háborúban, egyik kezében fegyverrel, a másikban kamerával. Labudović algériai aktivitásában egyszerre mutatkozott meg az, hogy a létező szocialista rezsimek hogyan támogatták az afrikai forradalmakat, és az is, hogy hogyan vetítették bele a Vörös Afrika aktuális harcaiba a saját egykori küzdelmeiket. Sőt, Labudović munkássága felvillantja a fegyver és a kamera közti analógiát is, ami a dekolonizáció pillanataiban különös élességet kapott. (8)
Ugyanígy a dekolonizációs harcok európai támogatásának pedagógiai aspektusára, bár annak a finomabb módszereire világít rá Ângela Ferreira Emlékműtanulmány Jean Rouch mozambiki Super 8-as foglalkozásainak tiszteletére című munkája. Ferreira emlékműtervei a korszak egyik legizgalmasabb, Afrikában aktív filmesének, a francia Jean Rouch-nak állítanak emléket, aki a filmkészítés és az antropológia határterületén dolgozva a részvételi filmkészítés élharcosa volt. Rouch igyekezett túllépni a kamera innenső oldalán álló fehér ember és a túlsó oldalán álló másik kettősségén, akár úgy is, hogy például a Petit a petit című filmjében ironikusan a civilizált párizsit tette a vizuális antropológia tárgyává.
A kiállítás legtöbb alkotása azonban nem az ilyen alulról szerveződő aktivitásokat, hanem inkább a Vörös Afrika nagypolitikában szövődő transznacionális kapcsolatait vizsgálja, mint a Travelling Communiqué projekt, ami az El-Nem Kötelezettek Mozgalmának első, 1961-es belgrádi kongresszusának fotó- és iratdokumentumait dolgozza fel. Ez jól szemlélteti, hogy az USA és a Szovjetunió afrikai hegemónia-építési projektjei mellett egy harmadik, de balra tartó projektként El-Nem-Kötelezett-mozgalom is fontos szerepet játszott a Vörös Afrika alakulásában. Onejoon Che munkája a szocialista globalizáció egy további aspektusát, az észak-koreai hivatalos művészeti műhelyek afrikai megbízásait kutatja, melyek nem szakadtak meg 1989 körül, sőt, 2010-ben Észak-Korea készítette a szenegáli függetlenség ötvenedik évfordulójának monumentális emlékművét is.
A hidegháborús időszak szocialista modernizációjából és globalizációjából sok szempontból nehéz lenne bármiféle ma is érvényes utópikus energiát kinyerni. A létező szocialista modellek bukásával és a ’68-as mozgalmaknak a hanyatlásával, melyek a harmadik világra sokáig mint a kapitalizmus elleni harc egyik legsikeresebb és leginspirálóbb terepére tekintettek, a Vörös Afrikából is csak romok maradtak. Azonban az autoriter irányzatokkal való számvetés mellett nem érdemes elhallgatni azt sem, hogy a kommunizmus ideájának afrikai virágzása több volt, mint szovjet import. Valódi, helyi társadalmi kérdésekre próbált egy univerzális választ adni, olyan problémákra, melyek ma is jelen vannak, még ha mára az államilag szervezett gyarmatosítást fel is váltotta a neokoloniális függések új rendszere. Ezek pedig olyan problémák, amikre – és ebben lehet a szocialista globalizáció elbukott projektjének a legfontosabb tapasztalata – nem lehet csak nemzetállami keretek közt válaszolni, hanem az ellenállást és az ellenhegemonikus politikákat is globálissá kell tenni.
A kiállítás a Vörös Afrika ideájának virágzását és bukását mutatja be művészeti alkotásokon keresztül, azonban a tárlat célja nem esztétikai, így a kiállított alkotásoknak nem a művészeti minősége kerül a központba, a művek elsősorban az általuk vizsgált társadalmi folyamatok megértését szolgálják. Ebből a szempontból Mark Nash kurátori koncepciója koherens a katalógus elején található Gramsci-idézettel, mely szerint az új kultúráért és az új erkölcsi életért folytatott küzdelem szorosan kapcsolódik az élet új felfogásához, és ez végül egy új valóságérzékeléssé is fog válni. (9)
Ezzel összhangban a kiállítás sem egy autonóm, önkifejezést szolgáló műfajnak tekinti a művészetet, hanem egy új társadalmi formákat megalapozó gyakorlatnak. Azonban ehhez, a kritikai pedagógia egyik úttörőjének számító Gramscira építő, a vállaltan politikai és emancipatív kiállításhoz sajnos nem illeszkedik az, hogy a galéria teréből teljesen elmaradnak a magyarázó feliratok. Így a képaláírásokon túl legfeljebb az előtérben megtalálható szórólap és az ott megtekinthető katalógus segítheti a tájékozódást, mely, bár kiváló kötet, de nem vásárolható meg és magyarul nem is olvasható el. Mindeközben a hidegháború alatt épített afrikai baloldali politikák történetei, bárhogy is nézzük, nem tartoznak a mai társadalom közös tudásához. Márpedig, ha a kiállítás többet akar annál, mint hogy történelmi kuriózumként meglobogtassa azt, hogy „Afrikában is voltak kommunisták”, akkor a bemutatás módját is összhangba kellene hoznia a kiállítás üzenetével.
(1) Melegh Attila: Globális ötvenes évek. In: Eszmélet No. 105. (2015. tavasz). pp. 182-191.
(2) A kommunizmus elképzelése Badiou szerint annyit tesz, hogy „mi”, azaz az absztrakt emberiség tudjuk, hogy a kommunizmus eszméje egy helyes elképzelés. Lásd: Alain Badiou: A kommunizmus múltja, jelene és jövője. In: Fordulat No. 5. pp. 95-108. http://fordulat.net/pdf/5/badiou.pdf
(3) A Lumumba meggyilkolásának későbbi művészi-emlékezetpolitikai feldolgozására példa a belga Luc Tuymansnak a Mwana Kitoko – Beautiful White Man című sorozata.
(4) Az egyetlen kivétel a kiállításon a Wayland Rudd Archive képeiből pörgő vetítés. Az 1930-as években a Szovjetunióba költözött afroamerikai színészről, Wayland Ruddról elnevezett gyűjtemény, mely Yevgeniy Fiks művészeti projektje, a fekete alakok szovjet ábrázolásait gyűjti, beleérte a hidegháborút megelőző időszakot is.
Az antikolonializmus és a kommunizmus eszméjének a II. világháború előtti metszetei épp az elmúlt években kerültek a kutatások fókuszába. Ehhez lásd:
Hakim Adi: Pan-Africanism and Communism: The Communist International, Africa and the Diaspora, 1919-1939 (Africa World Press, 2013)
Cathy Bergin: Bitter with the Past but Sweet with the Dream’: Communism in the African American Imaginary (Haymarket, 2016)
Cathy Bergin (ed.): African American Anti-Colonial Texts 1917-1937 (Edinburgh University Press, 2016).
(5) A gyarmati felszabadítási harcok Kelet-Európára gyakorolt hatásáról lásd:
Mark, James and Apor, Péter . 2015. “Socialism Goes Global: Decolonization and the Making of a New Culture of Internationalism in Socialist Hungary, 1956–1989.” The Journal of Modern History, 87, 4: 852–891
Nagy Kristóf. 2016. „Angela Davis goes east? White Skin and Black Masks in the art of Socialist Hungary.” World Literature Studies Vol. 8. No. 4: 77 – 94
Ginelli Zoltán: Opening the Semi-Periphery: Decolonisation and Socialist Hungary. https://kritikaifoldrajz.hu/2017/04/27/opening-the-semi-periphery-decolonisation-and-socialist-hungary/
(6) Frantz Fanon: A föld rabjai. Gondolat, Budapest, 1985
Aimé Césaire: Levél Maurice Thoreznak. In: Eszmélet No. 111. (2016. ősz). pp. 176-183.
(7) Herbert Marcuse: Essay on Liberation, Beacon Press, 1969
(8) Ella Shohat – Robert Stam: The Third Worldist Film. In: uők: Unthinking Eurocentrism: Multiculturalism and the Media (Routledge, 1994) pp. 248-291. Magyarul: A harmadik világ filmművészete. In: Posztkoloniális Kritikai Szöveggyűjtemény (L’Harmattan, megjelenés alatt).
(9) Mark Nash (ed.): Red Africa. Affective Communities and the Cold War. (Black Dog Publishing, 2016)