Pár éve a Lövölde téren az üldögélő hajléktalanok, a hintát lökdöső kismamák, a trécselő nyugdíjasok, a Maya presszóból kitámolygó részegek vagy a hetvenes trolin zötykölődő elnyűtt dolgozók összepréselődött tömege még egy viruló, fürdőruhában pózoló hölgyet láthatott, aki büszkén hirdette: Kortárs festőművész vagyok. A társadalom eme széles szociológiai metszete minden bizonnyal késztetést sem érez, hogy kortárs művészeti galériákba járjon. Pedig belépve a Deák Erika Galéria előterébe ugyanezen fürdőruhás hölgy élettelenül elterülő testét – azaz (mint erre az applikált felirat is felhívja a figyelmet) corpusát – pillanthatta volna meg. E fiktív tömegtől nem is várhatjuk el a következtetések levonását, de arra való a művészetkritikus (művészettörténész), hogy mindezt megtegye.
Nem ért véget ugyanis semmi – csak szerepváltás történt. Nagy Kriszta ugyanis egy sajátos exhibicionizmusban „utazik”, amelynek lényege, hogy különböző, változó formákon keresztül mutatja meg egyetlenegy tárgyát: önmagát. Lehet kortárs háziasszony, 200 ezer forintos, változó méretű mellekkel rendelkező vamp, egy Tereskova névre hallgató női zenekar névadó-énekesnője, álreklámokon szereplő trendi modell, aki csillogó ruhájában még egy csinos sportkocsiból is képes sugárban hányni, vagy lehet egy x-T néven futó festőművész, aki Nárcisszusz tükrébe nézett. És meglátta önmagát.
Nem feladatunk a művésznő mániás-depressziós hangulatváltozásainak követése és elemzése, annyit mindenesetre a műértő közönség elé tárt már a Műcsarnok apszisában, hogy a József Attila-i Töredék-ben rejlő paradoxon megtapasztalása (idézem a katalógusból: „minden megvalósított viszony hazugság a szeretet alaktalan és fekete háborgása mellett”), a társ iránti vágy gyakorlati realizálásakor kialakuló valóság kínzóan magányos volta vezette vissza a tükörhöz. Ki vagyok én? (Who am I?) – néz bele kutatóan, akár egy tizenéves bakfis. És valóban, Nagy Kriszta festményein mindig tetten érhető egyfajta gyermekded (ál avagy valódi, ki-ki döntse el) szemléletmód – például a gyerekes írással írt naplótöredékek beemelése a szinte primitívnek nevezhető rajzokba. A most kiállított 14 festményen a flitterrel felírt, majd lefestett rövid angol nyelvű feliratok dominálnak (mint love, dance, forever, never), de ismerjük el, tiszavirág-életű az a karrier, amely csak a magyar piacon akar kibontakozni, amikor az angol konyhanyelvvel szerte a világon érdemes próbálkozni. Kivétel ez alól a címében a régebbi képekhez köthető a Mija zamifáj című festmény, de csupán címében. A művek tárgya ugyanis (egy kivételtől eltekintve) a művésznő meztelen vagy szinte alig fedett teste, általában szexuális gesztusok gyakorlása közben, úgy mint maszturbálás, önnönmagával való coitus előtti tétova helyzet (Do I want myself?) imitálása, vetkőzés, levetett ruha elhajítása, óriásira növelt mignonok közt hason fekvés szétnyíló lábakkal, érdeklődően saját bugyijába lesés és egyéb feltárulkozó pózok bemutatása. Ahogy az ember a tükörképével sem szeretkezhet, úgy a festmények szereplőin feltűnő riadt csodálkozás illetve már- már a Playboy magazin aktfotóira emlékeztető, szexuális tárgyként való felkínálkozás sem vezet a képekkel való szellemi egyesüléshez. Zavart, voyeur-ök maradunk – akik egy kiállítótérben asszisztálunk egy magánéletében elbizonytalanodott művész kísérleteihez.
Ezen művészileg némiképp lendít, hogy a nőalakok (néha egymásra is folyó) teste vázként körvonalazódik: cybertestek (E.T.) inkább, mint valóságosak. Nem konkrét térben, hanem alaktalan és erőteljes színfoltok (piros, szürke) között vagy homogén alaplap (kék, barna, fehér) előtt jelennek meg. A felapplikált fényes és kicsiny flittersorokból a kép felületén kialakuló feliratok – éppen elidegenítő hatásuk miatt – megengednek egy ironikusabb olvasatot is. Ennek az elfogadása azonban már magánügy. Mint ahogy a Who am I? Who takes a care me? című festmény feliratában rejlő nyelvtani hibát is tekinthetjük szándékos nyelvrontásnak, de primitív tévesztésnek is. Intencióját tekintve és a festményen négy példányban fekvő főalakot kísérő játékbabákat nézve én azonban mégis azt javaslom: valaki vigyázzon x-T-re! Legalább addig, amíg a pubertáskorból kinő!