Az itt következő fordítás Gilles Deleuze (1925-1995) francia filozófus 1988-as könyvének, A Redő — Leibniz és a barokknak az első két fejezete. Deleuze életművén belül ez a könyv zárja a sort azok közül, amelyeket egy sajátos értelemben filozófiatörténeti műveknek tekinthetünk. A könyv sűrű, teoretikus nyelvezete ellenére nem csupán a filozófián vagy eszmetörténeten belül vált meghatározóvá, hanem más területeken is nagy hatást gyakorolt, köztük a dekonstruktív építészetre, elsősorban Peter Eisenman nyomán, aki a pliage vagy folding technikáját épületeinek központi motívumai közé emelte. [1] A képzőművészetben is egyfajta újszerű értelmezési horizontot nyitott; áttételesen fogalmi keretet adott az antiforma és textilszobrászat számára, de a generatív művészetben, vagy a parametrikus tárgytervezésben is megfigyelhető a hatása.
Deleuze Leibniz gondolkodását és a barokk egészét, ami „nem egy lényegre utal, hanem egy műveletre, egy vonásra”, a redő fogalmára fűzi fel. A francia pli kifejezés ugyanakkor többet jelent, mint redő: összegyűrődés, meghajlás, hurok, inflexió (mely jelentéstartomány a második fejezetben kap főszerepet), ránc, hajlítás, fodrozódás… A pli kifejezést találjuk meg a compliquer igében is, ami összekuszálást jelent. A fordításban igyekeztem a szó különféle jelentésárnyalatait a kontextushoz igazítva módosítani, ugyanakkor, amennyire a nyelvi különbség lehetővé teszi, érzékeltetni, hogy Deleuze ugyanazt a kifejezést bontja ki, ha úgy tetszik stilisztikailag is lekövetve a szétterülést, kibomlást [déplier], azt a műveletet, amit Leibnizzel összhangban, de már ő maga végez el a barokk miliőjén.
Ebből a szempontból ez a Le pli Deleuze filozófiatörténeti műveinek talán legjellegzetesebb darabja. A miliő a deleuze-i gondolkodás egyik kulcsfogalma: egy olyan köztes helyet jelöl, amely „nem két dolog között, vagy a dolog két szélső határa között húzódik, hanem egy olyan bennfoglaltságban, amelynek egészen egyszerűen hiányoznak a szélei. (…) A világ középen keletkezik.” [2] Maga Leibniz is a miliő gondolkodója, abban az értelemben, hogy gondolkodási rendszerének egésze egy horizontális kibomlás értelmében épül fel, de mégis önmagára hajlik, fodrokat, hurkokat vet. Deleuze tulajdonképpen szétteríti, kibontja a leibnizi redőt, ám közben nagyon is tisztában van a redő azon sajátosságával, hogy kibontása, a kisimítására irányuló minden kísérlet sok ezer újabb redőt képez a barokk miliő szélek nélküli, súlyos, sötét és díszes drapériáján. Deleuze tehát nem csupán tüzetes vizsgálatnak veti alá Leibniz gondolkodását, hanem belép annak síkjára — Pierre Macherey megállapítását parafrazeálva azt mondhatnánk, nem Leibnizről, hanem Leibnizben gondolkodik. [3] A redő tehát nem csupán mint a leibnizi filozófia és a barokk miliő kulcsfogalma jelenik meg, hanem mint Deleuze és Leibniz gondolkodásának metszéspontja is.
Deleuze a redő eme szétterülését szándékosan kilépteti a barokk korszak keretein kívülre, komolyan véve a miliő szélek nélküliségét; az itt következő két fejezetben bőségesen utal olyan szerzőkre, gondolkodókra és művészekre, akik időben igen távol állnak a tizenhetedik-tizennyolcadik századtól, és első ránézésre a barokkal való rokonságuk legalábbis nem egyértelmű. Ez a távolság azonban csak látszólagos, és leginkább a redő, a hurok azon tulajdonságából fakad, hogy ívének görbülete a fordulópontig távolodni látszik a kezdőponttól; már ha egyáltalán beszélhetünk kezdeti, vagy első pontról a végtelen redőződés leibnizi struktúrájában, hiszen Deleuze szövege alapján egyértelművé válik, hogy az elsődleges vagy prímér pont, sőt, egyáltalán a kontinuumon kívül lokalizálható, izolált, tiszta pont gondolata összeegyeztethetetlen egy olyan filozófussal, aki nem hisz az atomokban, és azt hirdeti, hogy „a természetben soha nincs ugrás.” Annyi bizonyos, hogy Deleuze merészen követi a hurok vagy redő görbületét, és beszél Leibniz és a barokk kapcsán akár a kortárs építész, Bernard Cache objektiliséről, René Thom differenciáltopológiájáról, a modern ipari formaalkotás és a morfogenezis simondoni olvasatáról, vagy a „leibniziánus” Klee és a „karteziánus” Kandinszkij síkról, pontról és a formáról alkotott elképzeléseinek különbségeiről. [4] Sok esetben az lehet az érzésünk, hogy Deleuze azzal, hogy rámutat ezen gondolati képekre mint a redő görbületi ívének részeire, ő maga is ismét aktív szereplőjévé válik e sajátos filozófiatörténetnek: tulajdonképpen ő maga képezi meg ezzel a rámutatással a „fordulópontot” [point de rebroussement], ahol a hurok ismét elkezd magára záródni, az inflexió átesik a holtponton, és újabb redő születik.
Az itt következő két fejezet nem pusztán megalapozza azokat a gondolati irányokat és fogalmi összefüggéseket, amelyek a későbbi fejezetekben is fodrozódva, hurkokat vetve újra és újra visszatérnek, hanem önmagában is koherens és önállóan értelmezhető egységet alkot. Deleuze felépíti a barokk ház allegóriáját, hogy annak segítségével egy sajátos filozófiai apparátus vázlatát rajzolja meg. Noha Leibniz — Deleuze-höz hasonlóan — alapvetően „horizontális” gondolkodó, akinek rendszerében bizonyos gondolati képek és csomópontok mintegy síkban, egy középpontból kiindulva bomlanak ki és terülnek szét, ez a kiterjedés korántsem homogén. Leibniz e sík rendkívül eltérő területeire hatol be: a matematikai struktúráktól a preformista embriológia organikus folyamataiig, illetve a teodíceáig, ahol a filozófus szerepét a korszak szellemi klímájának megfelelően újraalapozza, „Isten ügyvédjeként” határozva meg feladatkörét, melynek lényege az isteni igazságosság igazolásában áll. Ezt a horizontális, végtelenbe nyúló redőződést azonban egyidejűleg keresztülmetszi egy markánsan barokkos vertikalitás is. Ezt a kettősséget ragadja meg a ház képe: a két szint különbsége egyszerre jelent hierarchikus elválasztottságot, de a szélek nélküli, vég nélküli redőződés két különböző, mégis egymást tükröző, és „rugókon” [ressorts] keresztül egymásba kapcsolódó, egymással kölcsönhatásban álló módját is megjeleníti. Az első fejezet ennek megfelelően az alsó szinttel foglalkozik, ahol az anyag végtelen fodrozódása, hajlékonysága és differenciálódása zajlik. Itt a redő mint fizikai és egyben ontológiai elv jelenik meg, amely az anyagi világot megszakítottságok, atomszerű pont-egységek nélküli, belső mozgásként írja le. A második fejezetben ezzel szemben felemelkedünk az „eszes lelkek” birodalmába, ahol a redőződés immár nem az anyag, hanem a magasabb rendű percepció és az értelem szintjén folytatódik. A két emelet vertikálisan elkülönül, ugyanakkor nem zárt egységek: folyamatos átmenet és kölcsönös megfeleltetés áll fenn közöttük, ugyanannak a mozgásnak két aspektusát látjuk, amely szétterül és a magasba kúszik, a barokk egészét átszövi, végtelen sűrűségben, egy üresség nélküli, egybefüggő telítettség értelmében, minden redőben újabb redőt vetve.
A harmadik fejezet korábban, Mi a barokk? címmel jelent meg Simon Vanda fordításában. [5]
[1] A témáról bővebben: Kunszt György – Klein Rudolf: Peter Eisenman, A dekonstruktivizmustól a foldingig, Akadémiai Kiadó, 1999, Budapest
[2] Moldvay Tamás, Deleuze és a filozófia, Metropolis 1997. nyár. https://metropolis.org.hu/deleuze-es-a-filozofia [utolsó hozzáférés: 2026.01.12.]
[3] Az eredetiben a szerző Spinoza kapcsán hívja fel a figyelmet a deleuzei-i gondolkodás ezen sajátosságára. (Macherey, P.: Penser dans Spinoza. Magazine Littéraire (1988) no. 257. pp. 40–43.) Az eredeti szöveghelyet Moldvay is idézi a fentebb hivatkozott szövegében.
[4] Az utóbbiról bővebben hallhatunk Seregi Tamás: A pontról című előadásában: https://youtu.be/MWuFHv4dAVI?si=U5CZMcxyO2JiLpoy [utolsó hozzáférés: 2026.01.13]
[5] In: Limes, Tatabánya VII/24/1966, 12.o.