Debord mappa
Erhardt Miklós: Előszó
A spektákulum társadalma 1967 novemberében jelent meg először Párizsban, a Buchet–Chastelnél. Az 1968-as zavargások vitték be a köztudatba. 1971-ben egyetlen szónyi változtatás nélkül újra kiadta az Éditions Champ Libre, amely 1984-ben Gérard Lebovici nevét vette fel, miután a szerkesztő merénylet áldozata lett. Az utánnyomások rendben követték egymást egészen 1991-ig. Jelen kötet is szigorúan megegyezik az 1967-essel. Természetesen ugyanez a szabály irányadó az összes munkám Gallimard-féle újrakiadásánál. Nem az az ember vagyok, aki javítgatja magát.
Az ilyen kritikai elméletnek nincs szüksége változtatásra, amíg meg nem semmisülnek azon hosszú történelmi időszak általános létfeltételei, amelyet elsőként írt le nagy pontossággal. A korszak további fejleményei mindössze igazolják és illusztrálják a spektákulum elméletét, amelynek most újra közreadott expozéja egy kevésbe elemelt szempontból is történelmi jelentőségűnek mondható: tanúskodik arról, hogy mi volt a legszélsőségesebb álláspont a hatvannyolcas zűrzavarban, és így arról is, amit már hatvannyolcban tudni lehetett. Azóta a korszak legszerencsétlenebb idiótáinak alkalmuk nyílt egész zátonyra futott létükön keresztül megtanulni, hogy mit jelent „az élet látványos tagadása”, [1] az áruformához kapcsolódó „minőségvesztés”, [2] és „a világ proletarizálódása”. [3]
A maga idején egyébként tettem néhány további észrevételt azokkal a figyelemreméltó újdonságokkal kapcsolatban, amelyeket a fenti folyamat későbbi szakasza elkerülhetetlenül a felszínre hozott. 1979-ben, a könyv egy újabb olasz fordításához írott előszóban tárgyaltam az ipari termelés, illetve a kormányzati technikák egész jellegének tényleges átalakulását, amit a spektakuláris erők alkalmazása azóta lehetővé tett. 1988-ban, a Kommentárok a spektákulum társadalmához című könyvben leszögeztem, hogy a „globális spektakuláris feladatmegosztás” a „koncentrált spektákulum” és a „diffúz spektákulum” rivális fennhatóságai között immár megszűnt, hogy az „integrált spektákulum” közös fúziós formájában működjenek tovább.
Ez a fúzió röviden összefoglalható, ha átfogalmazzuk a 105. tézist, amely, az 1967 előtti történésekról szólva, bizonyos ellentétes gyakorlataik alapján még külön kezelte a két korábbi formát. Miután az osztályhatalom Nagy Szakadását [4] a kiegyezés betetőzte, ki kell mondanunk, hogy az integrált spektákulum egységesített gyakorlata mára „gazdaságilag átformálta a világot”, miközben „rendőrileg megváltoztatta az észlelést”. (A rendőrség ebben a helyzetben maga is teljesen új.) [5]
A világ csak azért kiálthatta ki a hivatalos egyesülést, mert ez a fúzió már korábban létrejött az egész föld gazdasági–politikai valóságában. A deklarációra már csak azért is szükség volt, mert az elválasztott hatalom egyetemes szinten olyan súlyos helyzetbe került, hogy a világot a lehető legsürgősebben egyesíteni kellett, hogy egyetlen tömbként vehessen részt a spektakulárisan meghamisított és garantált világpiac konszenzusos szervezésében. És végül mégsem fog egyesülni.
A totalitárius bürokrácia [6], ez „a piacgazdaságnak kedvező helyettes uralkodó osztály”, sosem hitt igazán az elrendeltetésében. Tudta, hogy nem más, mint az uralkodóosztály alulfejlett formája, és ennél többet akart. Az 58. tézis már rég kimondta az alábbi axiómát: „A spektákulum gyökere a létrejött gazdasági bőség talajába nyúlik; innen fejlődnek ki azok a gyümölcsök, amelyek végül rendre letarolják a spektakuláris piacot”.
A spektakuláris modernizáláció és egységesítés akarata, szorosan kapcsolódva a társadalom leegyszerűsítésének minden más aspektusához, vitte rá az orosz bürokráciát 1989-ben, hogy hirtelen egy emberként megtérjen a demokrácia jelenlegi ideológiájához: azaz a Piac diktatórikus szabadságához, amelyet a Nézői Jogok elismerése temperál. Nyugaton egyetlen napig sem rágódtak egy ilyen rendkívüli médiaesemény jelentőségén és következményein. A spektakuláris technikák fejlődése éppen ebben ragadható meg. Mindössze valamiféle földtani rengés bekövetkeztét kellett regisztrálni. Az ember datálja a jelenséget, és ha elégszer ismételget egy igen egyszerű szignált – a Berlini Fal Leomlását –, amely épp oly vitathatatlan, mint bármely más demokratikus jelzés, már veheti is úgy, hogy elégségesen megértette a dolgot.
1991-ben már látszottak a modernizáció első hatásai: Oroszország tökéletesen széthullott. Itt mutatkozik meg, még kendőzetlenebbül, mint Nyugaton, a gazdaság általános fejlődésének rémséges eredménye. A fejetlenség mindössze következmény. Mindenütt ugyanaz az ijesztő kérdés merül föl, amely már kétszáz éve kísérti a világot: hogyan lehet munkára fogni a szegényeket ott, ahol az illúzió megcsalatott, és az erő legyőzetett?
A 111. tézisben, felismervén az első tüneteit az orosz hanyatlásnak, amelynek végső berobbanása a szemünk előtt zajlik, és előre látva, hogy küszöbön áll egy egész globális társadalom eltűnése, amely társadalom, ahogy ma mondanánk, ki fog törlődni a számítógép memóriájából, kimondtam a stratégiai ítéletet, amelynek jogosságában már nehéz volna kételkedni: „…a bürokratikus megtévesztés szövetségének globális széthullása végeredményben a legkedvezőtlenebb tényező a jelenlegi kapitalista fejlődés számára.”
A könyvet olvasva tartsuk észben: azzal a szándékkal írtam, hogy ártson a spektákulum társadalmának. Nincs ebben semmi égbekiáltó.
Fordította: Erhardt Miklós
[1] A spektákulum társadalma, 10. tézis
[2] u.o. 38. tézis
[3] u.o. 26. tézis
[4] V.ö.: „Ugyanaz a történelmi pillanat, amikor a bolsevizmus saját hasznára diadalmaskodik Oroszországban, a szociáldemokrácia pedig a régi világért harcol sikeresen, jelzi, hogy megszületett a dolgok új rendje, amely a modern spektákulum uralmának az origója: a munkásképviselet homlokegyenest szembefordult a munkásosztállyal.” (u.o. 100. tézis) – a Nagy Szakadás ezt a mozzanatot jelenti.
[5] A 105. tézis eredeti megfogalmazása: „Az ideológia, amely itt [t.i. a Szovjetunióban] materializálódott, gazdaságilag nem változtatta át a világot, ahogy a bőség szakaszába lépett kapitalizmus; egyszerűen karhatalmilag megváltoztatta az észlelését.”
[6] A bolsevik alapon létrejött szocialista rendszereket vezető osztály.