első rész | második rész | harmadik rész
Megélhetési okokból a kurátorok kuratóriumokat alkotnak. Magyarországon, ahol a másodlagos, a middle men, a közvetítők, az ilyen-olyan ’képviselők’ hatalmi orgiáját figyelhetjük meg éppen. A kuratóriumok tagjai fizetést kapnak munkájukért, függetlenül annak valós értékétől. Fizetést kap a kiállító intézmény teljes személyi állománya is, az igazgató, a titkárnők, a teremőrök, a takarítószemélyzet. A kiállító művész ingyen dolgozik, hiszen munkáját, by and large, tradícionálisan valamiféle hedonista élvezetnek, értelmetlen luxusnak, szórakozásnak tekinti a helyi kultúra.
A kuratóriumok tagjai nem kommunikálnak sem egymással, sem a kurált kiállításnak, művészeti eseménynek ’otthont’ adó intézménnyel, nincs rá szükségük. Tiszteletdíjuk akkor emelkedik, ha nem csinálnak semmit, illetőleg ha kárt okoznak. Többnyire fogalmuk sincs az előkészületek során, hogy miképpen alakul a project, nem is érdekli őket. A művész majd úgyis összehozza, gondolják, joggal. Igyekeznek a művészeket folyamatosan a bűntudat állapotában tartani, fontos nekik, hogy a kurált illetők a lehető legrosszabbul érezzék magukat a kurálás során, maximális szenvedéssel izzadják ki, installálják, reklámozzák, adják el művészetüket, bármi is legyen az.
Akárki, akármi, bármi balkáni bazárja. Az alagsori, sötét, bűzös műhelyekben, gyertyafénynél kalapáló művészrabszolgák. Ők maguk sem tudják már, hogy mit kalapálnak, ha volt is sejtésük munkájuk természetéről valaha. Akármi, bármi, – bármi, ami már volt. A műszak végén a kuráltak megkapják a levesüket, és ha összejön a project, néhány napra, hétre helyreállítják az áramszolgáltatást a műhelyekben. Aki nem kalapál elég gyorsan, arra lesújt a kurátori korbács. Ha a korbács sem pörgeti fel a kurált produktivitását, az utcára teszik, kereshet más hivatást, mert őt soha többé nem fogja kurálni senki a kolónián. Aki a leggyorsabban kalapál, jutalomgyertyát kap, aminek jó hasznát veszi, amikor az új project elindulásakor kikapcsolják a műhelyekben az áramszolgáltatást.
A művészetet, történetének sokezer évén át próbálták definiálni, egymás munkájára építő művészgenerációk. Az esszenciát keresték, ami a valódit a nyomorúságos giccstől megkülönbözteti. Mi tesz élővé egy művet? Az, hogy lélek van benne. Mi a lélek? Idea. Honnan jön a lélek? A Teremtésből. Mi a művész szerepe? A közvetítés. „The Medium is the Message” (Marshall McLuhan). A művész a Kreátor rábízott üzenetének kurátora. Személyesen kell átadnia az üzenetet, amit ő maga nem ismerhet meg. Csak érezheti, ahogy a testén átfutó igazság revitalizálja gyorsan pusztuló sejtjeit, inspirált éjszakákon. Vagy azt, hogy a hír megöli. Ő csak hírnök. Az üzenet nem őróla szól, még akkor sem, ha sorsa kegyetlen tréfája révén, saját példáján keresztül kell továbbítania.
A szobrok mozogni kezdtek, a képeket lerombolták, a szavakat lemeztelenítették és a falhoz állították az Új terroristái. Eddig jutott a huszadik század. A huszonegyedik század kezdetére befejeződött a kutatás. A művészet esszenciáját sikerült megtalálni, begyűjteni és analizálni. Megszületet az új évezredet indító definíció: Művészet mindaz, ami eladható. Mi eladható? Bármi. Csak gyakran kell ismételni. Kurátorok, kuratóriumok legfőbb érdeke, hogy a kurált ismételje önmagát. A reprodukció korában az ismétlés hitelesít, bármilyen hülyeséget bölcsességgé nemesít a remix korában, ha megismétlik. Az önismétlésre képtelen kuráltak kihullanak. Az összes, akit nem lehet beloopolni. Akire egynél több üzenetet bízott a Big Bang, azt már egyetlen kurátor, kuratórium sem tartja hitelesnek.