A legtöbb művészeti intézményben viszonylag sztenderdizáltak a kiállítás-rendezési folyamatok, melyek így hajlamosak elrejteni a tényt, hogy egy kiállítás létrejötte társadalmi dimenziókon belül mozog.
Azonban időről időre felbukkannak olyan kísérletek, melyek éppen a kurátori munkát és annak hatalmi beágyazottságát kísérlik meg felfedni vagy a kiállítás részévé tenni. Egyrészt ez a transzparenciára törekvés, másrészt a kurátori munka demokratizálásának szándéka érezhető a Minden nap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom címmel a Trafóban bemutatott kiállítás esetében.
Az FKSE 2009-es éves kiállításáról van szó, mely jóllehet Várnagy Tibor kurátori közreműködésével jött létre, a kiállításra az interneten keresztül bármelyik stúdiótag jelentkezhetett, majd a koncepció, a művek, a kiállítók végleges névsora levelezésen, blogoláson és kommentelésen keresztül alakuló párbeszéd eredményeként alakult ki. Ez a fajta önszerveződés, valamint a nem-hierarchikus döntésszerkezet és cselekvés gyakorlata módszeresen jelen van mind Várnagy tevékenységében, mind a Stúdió utóbbi időben preferált működési stratégiájában.
A tranzit blogon olvasható interjúban Várnagy konkrét előzményként meg is nevezi a Második Epigon Kiállítás szervezésekor létrehozott kiadványt, amely az első számban olvasható ajánlások nyomán hat folytatásban a művészek ötleteit, terveit tartalmazta, rögzítette a kiállítás technikai előkészítésének fázisait, a koncepció módosulásait. Emellett ide kívánkozik a Liget Galéria vezetőjeként folytatott gyakorlata, miszerint következetesen teret ad a művészet-felfogás határterületén elhelyezkedő kezdeményezéseknek, amiből a galéria műhely-jellege adódik.
A Stúdió esetében az utóbbi években egyre hangsúlyosabbá vált az igény, hogy bizonyos alkalmakkor, mint közösség jelenjen meg, illetve a kiállítások, mint közösségi reprezentációs formák demokratikussá, nyitottá váljanak. Gondoljunk csak arra, hogy a galériavezetői szerepkör megszüntetését követően művészek lépnek elő kurátorként, vagy a kiállítók nem felkérés, válogatás útján választódnak ki, hanem nyílt felhívásokon keresztül csatlakoznak.
A Stúdió történetét feldolgozó kötet interjúiban meghatározónak tekintett kiállítások dokumentálják a galériáról való gondolkodásmód alakulását, a művész és kurátor szerepének, valamint a Stúdió öndefiniálásának változásait. Többek között a Portfólió összest (Kurátor: Keserue Zsolt, Vass Miklós, 2006), a Jegyzet és vázlatot (Kurátor: Vécsei Júlia, 2006), a Kamikázét (kurátor: Kerekes Gábor, 2007) vagy 2008 nyarán az 50 napos kiállítás-sorozatot egy közösségi és információs tér létrehozásaként definiálták a közreműködők.
Több más kezdeményezés, mint a 2007-ben elindított Stúdió Fórum is jelzi, hogy mára az FKSE önmeghatározása és működési stratégiái alapján ténylegesen civil szervezetként viselkedik, és olyan kulcsfogalmakat helyez középpontba, mint az önkéntesség, az önszerveződés, a közösség, a társadalmi felelősségvállalás.
Ezen a talajon a Minden nap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom előzményeként megvalósult szervezési diskurzus leginkább egy olyan terepasztalhoz hasonlítható, ahol az érintett felek szerepeket és lehetőségeket próbálgatnak, témákat hoznak mozgásba, illetve bizonyos szempontokat és felvetéseket a reakciók hiányában érdektelenné minősítenek.
A gyakorlatban egymásra reflektáló, konszenzusra építő szituáció egy moderátort kíván, mely szerepet jelen esetben a felkért kurátor látta el, illetve nem feledkezhetünk meg Erőss Nikolettről sem, aki a kiállítást befogadó intézmény képviselőjeként csatlakozott Várnagyhoz.
Ezek a demokratikusan szerveződő események adott esetben sokkal nagyobb energiabefektetést kívánnak az érintettektől, mint amikor egy kész kurátori koncepcióhoz igazodva kiválasztják a műveket, illetve amikor a kiállítás egészét érintő döntésekben a művészeknek nem kell részt vállalni. Ehhez kapcsolódóan a felelősségvállalás is sokkal árnyaltabban van jelen. A kollektivitás elvén megoszlik a felelősség, viszont a döntéshelyzetekkel együtt járó konfliktusokat is együtt kell kezelni.
Elvileg ez a fajta szerveződés azt jelentené, hogy a résztvevők bázisdemokratikus alapon hozzák meg döntéseiket, azaz nincs a szavazásban alulmaradó kisebbség, hanem egy problémáról addig beszélnek, amíg kialakul a konszenzus. Ugyanakkor kérdéses, mennyire és hogyan valósítható meg mindez egy kiállítási szituációban, amint az egyik blogbejegyzés utal is erre a helyzetre: „Nem jó, ha mi szavazgatjuk ki egymást… vigyáznunk kell, hogy véletlenül se közülünk legyen egy, illetve kettő valaki, aki dönt esetleg kérdésekben.”(1)
A közös projektként értelmezett kiállítás csatlakozik ahhoz a tendenciához, hogy a művészek által fenntartott, illetve meghatározott projektek köré szerveződő társulások tevékenységükkel és gyakorlatukkal megkérdőjelezik a művészettel való foglalkozás fennálló módszereit.
Ilyen módon az önszerveződésre építő kurátori koncepció már önmagában hordozza a rendszerkritikai megközelítést, amit a felhívás a társadalomkritikai szemlélettel dolgozó művek „támogatásával” teljesített ki. Pontos megfogalmazásban: „támogatjuk a gender-specifikus műveket, illetve csak kivételes esetben biztosítanánk helyet uniszex megközelítéseknek … támogatjuk a magyar valóságra reflektáló műveket is …”
A kész kiállítás ezt a szándékot megjelenésében mindenképpen tükrözi, monumentális műtárgyak helyett inkább a spontán kreativitás és a kivitelezés „gazdaságossága” kerül előtérbe, ugyanakkor a kritikai jelleg már nehezebben megfogható.
Leginkább az a momentum tartja egybe a kiállítást, hogy a különböző művek, műcsoportok egyaránt az életvilágot kolonializáló rendszer elnyomása ellen lépnek fel. A kolonizáció arra a folyamatra utal – Habermas gondolatait (2) követve -, ahogy a pénz és a rendszerfolyamatok (kapitalista gazdaság és modern államigazgatás) benyomulnak az életvilágba, ahol a társadalom fennmaradása szempontjából fontos reprodukciós mechanizmusokat (a kultúra újratermelését, az integráció helyreállítását és a szocializációt) próbálják átállítani saját működési feltételeinek megfelelően.
Ebben a megvilágításban már nem csak a közvetlenül politizáló gesztusok válnak beilleszthetővé a kiállításba, hanem a személyes kapcsolódásokat középpontba állító vagy a meditatív művek is. Ezekben az esetekben az életvilágon belüli alternatív utak kereséséről lehet beszélni anélkül, hogy pontosan megfogalmazódna a kritika tárgya.
A nemzetállami és uniós keretek, mint a mindennapokat meghatározó szabályozások és korlátok, az életminőséget befolyásoló gazdasági, szociális és kulturális tényezőkkel szemben azonban a kiállító művészek legmarkánsabb jellemzője, hogy ezeket a kereteket összességében végtelen iróniával kezelik. Rámutatnak jelenségekre, de ahelyett, hogy elkezdenének elemezni, vizsgálódni, távolságtartóak maradnak, és hajlamosak sajátos, egyedi megoldásokat felkínálni.
A művészek többsége ennek során olyan eszközökkel dolgozik, mint az egymás mellé helyezés, felidézés, utalások, szövegek, tárgyak és ötletek újrahasznosítása. A megidézett hétköznapi jelenségek és információk az új viszonyrendszerben a nézőt arra késztetik, hogy saját álláspontját végiggondolja, ezáltal megnyitják az utat az alternatív diskurzusok előtt.
Annak ellenére, hogy a kiállított művek határozott társadalomkritikus aspektussal bírnak, azt lehet mondani, hogy ellenállnak a leírásnak, mivel a magyarázat, a kifejtés, azaz a verbalizáció a bennük rejlő kreatív energiák ellen hat és elfedi a közvetlenséget. Ezért nem is kísérleteztem jelen írásban az egyes művek visszaadásával. A szerzői blogok interneten való feltérképezését ugyanakkor melegen ajánlom, mint jó terepet a tájékozódásra, remélve, hogy az elszabadult ötletek a blogon tovább burjánzanak, és a művek előélete mellett utóéletükről is tanúskodni fognak.
(1) Király András blogja
(2) Némedi Dénes: Modern szociológiai paradigmák. Budapest, Napvilág Kiadó 2008.