A Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíj kuratóriumának több esztendeje aktív tagjaként előre bocsátom, hogy számomra úgy tűnik, az egyik legizgalmasabb „beszámoló” kiállítással szembesülhetünk egy méreteiben is a Műcsarnokra szabott anyag jóvoltából, melyet a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj nyerteseinek munkái egészítenek ki. A Derkovits ösztöndíj körül támadt nem régi bonyodalmak és fordulópontnak is vehető változások azonban arra késztetnek, hogy a prózaibb dolgok felidézésével szabjak irányt a gondolatmenetnek, mellőzve az élménybeszámolót és az esetleges műleírásokat.
Az intézményi átszervezések folytán egy éves kihagyást elszenvedett – immár hatodik évtizedébe lépett – ösztöndíj körüli rázkódásokon túllendülve ugyanis lassacskán tisztázódni látszanak a felgyülemlett, javarészt technikai természetű problémák. Különösen azután, hogy az ösztöndíjasok párbeszédet kezdeményeztek a Képző- és Iparművészeti Lektorátus gondnoksága alól a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. ernyője alá került stipendium jövőbeni működésének zökkenőmentesebb lebonyolításáról.
A MANK ugyanis biztosította a hozzá intézett levél aláíróit, hogy partnereknek tekinti őket, és elfogadja az általuk kezdeményezett kritikai vizsgálódás szempontjait. A kezdeményezéshez utóbb néhány kuratóriumi tag is csatlakozott, nevét adva az ösztöndíjasok észrevételeit tartalmazó levélhez, melynek címzettje Boros Géza, az EMMI Művészeti Főosztályának főosztályvezető-helyettese, Berényi Luca, az ösztöndíj titkára, Hornyák Tibor, a MANK ügyvezető igazgatója és Makranczi Zsolt ügyintéző volt.
A levél megfogalmazói elsősorban a folyamatosság biztosítását kérték számon. Észrevételeik egyik központi tétele a következetességre, a kiszámíthatóságra és az állandóságra vonatkozik, vagyis arra, hogy az ösztöndíj rendszeres folyósítása, az újrapályázás feltételei biztos lábakon álljanak, és a kiállítások időpontja is egy szabályos éves ciklushoz igazodjon, továbbá a kiállítások lebonyolítása lehetőleg azonos helyszínen történjen. Semmi extra, mondhatnánk, semmi olyasmi, ami túlmutatna azon, hogy egy rendszer gördülékenyen működjön. A közelmúltban azt láthattuk ugyanis, hogy az intézményi átszervezések következtében ez nem mindig volt így.
Az ösztöndíj befogadó kiállítói helyszíne huzamosabb ideig a Műcsarnok, illetve az akkor még szervezeti kötelékébe tartozó Ernst Múzeum volt. Ez utóbbi funkcióváltása következtében felborult a már bejáródott szokásrend, amit tetézett a Műcsarnok körüli, annak jövőbeni irányvételével kapcsolatos, máig tartó bizonytalanság. Vajon befér-e majd a „derkó” abba a Műcsarnokba, amelynek éves programját belátható időn belül a MMA határozza meg? Nem tudhatjuk. Mint ahogyan azt sem sejthetjük, hogy a MMA kifejezetten bekebelezőnek mondható, birtoklási vágytól fűtött terjeszkedő politikája mennyire lesz tekintettel az ösztöndíj eddigi autonómiájára. Ez utóbbi lényegesen kényesebb kérdés, mint a technikai jellegűek, bár egyértelmű, hogy egyikre sincs szükség.
Az ösztöndíj körüli eszmecserék felpörgése talán a vártnál is élénkebb tényleges mozgolódást hozott. Azon túl, hogy párbeszéd vette kezdetét az állami mecenatúra és az érdekelt művészek között, maga a Műcsarnok is jelentősen rádolgozott a témára, megérezve, hogy az ezúttal mintegy százötven alkotót megmozgató ösztöndíjas eseménynek növekszik a népszerűsége, és talán nem is elsősorban annál az oknál fogva, hogy egyre többen szorulnak rá a támogatásra.
A derkó című kiállítás a fiatal, de már kiforrott, úgymond sínre állt kortárs alkotók éves országos szemléjeként azt az egyre nyilvánvalóbb nóvumot hozza, hogy a kiállítók közül egyre többen jegyezhető nemzetközi kifutással rendelkeznek, köszönve annak a nyitott információáramlásnak, amelyről az 1990 előtt pályára álló képzőművészek még csak álmodozhattak. A nemzetközi színtér viszonylagos összemosódása, a nagyjából azonos (kelet-)európai társadalmi-politikai és gazdasági-szociális problémák eleve „kedveznek” a kozmopolita művészalkat oly mérvű tipológiai kiformálódásának, amelyre akkor sem volt példa, amikor az internacionalizmus hivatalos pártpolitika volt, hiszen a szabadságot eszményítő szólamokat – abszurd módon – vasfüggönnyel védett határokon belül fogalmazták meg és terjesztették.
A Műcsarnok az esemény mediális felvezetése tekintetében is példamutató szakmai körültekintéssel járt el, amikor blogot indított a kiállításnak, lehetőséget adva rá többek között, hogy nyilvánosságra kerüljenek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakos hallgatóinak az immár hatvan éves ösztöndíj történetét érintő írásbeli dolgozatai. Ezzel párhuzamosan Műcsarnok időgép címmel a hálóra helyeztek egy olyan hírlevelet, amely archív anyagokat tesz közzé hét régebbi – 1970 és 2010 közötti – beszámoló kiállítás sajtóanyagából.
A tanulságos újságcikkeket és a megnyitószöveg részleteket pásztázva ragadja meg a figyelmünket egy 1993-as sajtókritika P.SZ.J. [P. Szűcs Júlia] tollából, amely arra tapint rá, hogy a különféle intézményekbe kiszervezett „derkós” kiállításoknak igencsak akadtak hullámvölgyei: „A Derkovits-ösztöndíjasok (…) örüljenek, hogy van még állami intézmény, közpénzből fizetett villanyszámlával, tébéjárulékot fizető alkalmazottakkal és ruhatáros-büfés infrastruktúrával. Olyan, amely megtűri a produkciókat a drága falakon belül. Itt már tényleg anyagszerűtlen a katalógus hiánya miatt sopánkodni, a hírverés fogyatékossága miatt mérgelődni. Itt örülni kell, hogy egyáltalán van még valami. Hogy egyszer, egy jobb korban majd nem kell mindent elölről kezdeni…”.
Ezek a gondolatok akaratlanul is arra késztetik az olvasót, hogy áttekintsen kicsit a határon túlra, annak kelet-európai peremeire, párhuzamos ösztöndíjazási példákat keresve. Nem biztos, hogy talál ahhoz hasonlót, mint amilyen a Derkovits ösztöndíj, beleértve a többi magyar állami művészeti díj műfajilag strukturált intézményrendszerét, továbbá a NKA támogatási felépítését is.
Van-e ezek után okunk a panaszra?, tehetjük fel joggal a kérdést. Bár a művész általánosságban vett egyéni megítélése és megbecsülése a mai társadalom hétköznapjaiban egyre inkább a tűrt, illetve haszontalan kategóriába csúszik, ha már itt tartunk, egészében véve leszögezhetjük: intézményes szinten Magyarország erejéhez képest még mindig jelentős támogatásban részesíti a pályakezdő alkotóművészeket.
A Műcsarnok újszerű kezdeményezéseinek sorába tartozik továbbá az is, hogy hetente egyszeri alkalommal beszélgetéseket szerveznek gimnazistáknak és egyetemistáknak egy-egy „derkós” kiállítóval, továbbá találkozót hoznak létre az ösztöndíjas kiállítók és a kuratórium tagjai között, ami korábban nem volt bejáródott szokás. A kiállítás körüli aktivizmus tehát több fronton folyik egyidejűleg, és ez önmagában is külön jelentőséget és minőséget tulajdonít a rendezvénynek.
Ám mi történik mindezek után, amikor lezajlik az aktuális szemle, és még inkább akkor, amikor az ösztöndíjasok a hároméves díjazási ciklus végére érnek? – tehető fel az indokolt kérdés. Magukra maradnak, mindenki építi a maga kapcsolatrendszerét, és csiszolja a pályaívét, mivel nem létezik egy olyan lépcsős szakmai rendszer, amelynek következő stációján a néhai stipendisták nemzetközi kilövése lenne a logikus célfeladat a kortárs magyar képzőművészet cégére alatt.
Az ilyen elképzelések mindeddig dugába dőltek, holott nagyon is megalapozott indokok szólnak mellette. A hazai művészetpolitika még nem ismerte fel kellően, hogyan lehet(ne) olyan magyar márkát alkotni, amely nem a régmúlt értékeire támaszkodik, hanem az éppen születendőben található meg, csak egy olyan megfelelő támogatást kell alá tenni – megkeresve hozzá a legmagasabb kapcsolatrendszert –, amely később többszörösen megtérülhet.
A fentiekben megpróbáltam felvetni néhány egyéni szempontot arra az összetett problémakörre, amit a Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíj intézménye önmagában gerjeszt pillanatnyilag. Néhány dolog tisztázódott a közelmúltban, ám újabb kérdések és gondok merülhetnek fel annak a vonzatában, milyen irányba mozdul el a művészetről való közgondolkodás az elkövetkező időszakban.