December közepén nyílt meg Saâdane Afif (1970, Vendôme) francia interdiszciplináris művész egyéni, Five Preludes című kiállítása Németország legnagyobb kortárs múzeumában, a berlini Hamburger Bahnhofban. A művész humorral teli koncepciói a művészeti múzeumok intézményi szerepével és a szerzőség kortárs megítélésének lehetőségeivel foglalkoznak, és vezetnek elő további lehetséges kérdéseket.
Vannak olyan kiállítások, amelyek falszöveg nélkül is megállják a helyüket, de az Öt nyitány nem tartozik ebbe a kategóriába. Afif franciasága, Marcel Duchamp életműve által erősen befolyásolt munkássága, és a tárlat elemeinek hierarchiája mind olyan tényezők, amelyek kiegészítik a különböző vizuális egységeket és meghatározzák a lehetséges interpretációk tárát. Afif a művei 20. századra vonatkozó referenciagazdagságát és az utalásai nyitottságát, illetve azok befogadók általi folytathatóságát hangsúlyozza, a kiállításban mégis hangsúlyosabbak más művészek értelmezései. Az általa felkért filmesek, képzőművészek, költők és zenészek szövegei (lyrics) a falakon elhelyezve veszik körül Afif installációit. Minden teremhez saját plakát is tartozik, amely ezeken a szövegeken alapuló, 2026 tavaszán-nyarán bemutatandó koncertsorozatról ad hírt. A poszterek fesztivált idéző esztétikája a korszellemen kívül a címben szereplő prelude zenei fogalmához kapcsolható, egyúttal a tárlat keretrendszereként is szolgál.
- Prelude: Hatvanezer milliméternyi végtelen lehetőség
A citromsárga szoba falain szintén sárgára festett, egyébként közönséges két méteres colstokokból hajlított különböző formákat és a hozzájuk tartozó, leginkább geometrikus alakjukból kiinduló verses szövegeket láthatunk.
A gyermekrajz pálcikafiguráira emlékeztető alkotások koncepcióját Marcel Duchamp Három rögzített mértékegysége (1913) inspirálta, amely során egy méter hosszú fonalak véletlenszerű leejtéséből keletkező formákat faragott ki fából. Afif alkotói szándékában is felismerhető a végtelen lehetőség szabadságnak kihasználása, miközben a tudomány játékos kritikájaként is értelmezhető, hogy jelöletlen vonalzókat használ az infantilis formák kialakításánál. Ezzel együtt egy konceptuális munkákra gyakran leselkedő veszély lebegi be a sárga termet. A feltehetőleg poroltót rejtő ajtó köré applikált vonalzó például az intézmény szó szerinti struktúrájának láthatóvá tétele és a humortalan vicc között billeg.
- Prelude: A fekete humor antológiája
Afif A föld mágusai (1989) című, a Centre Pompidou-ban rendezett legendás kiállításon találkozott a ghánai figuratív koporsók hagyományával, amelyet követően évekkel később ő maga is megrendelt egyet (Fekete humor, 2010), Centre Pompidou formájút. Feltett kérdése, hogy ha egy műalkotás múzeumba kerül, ezáltal elveszíti-e kritikai képességét, eredeti kontextusától megfosztva „halottá” válik-e. De mit ért eredeti kontextus alatt a művész, akinek munkássága művészettörténeti utalások, intézményesült művészet és múzeumi láthatóság nélkül a kánonban elfoglalt helyét, sőt, létjogosultságát is elveszíthetné? A szinte hermetikusan lezárt értelmezési mező éppen azzal a műalkotás-intézmény kapcsolattal jön létre, amelynek lehetséges következményeit kritizálja. Önmagában ellentmondásos, hogy a Centre Pompidou, mint temető, Duchamp-kiállítással kezdte meg működését 1977-ben, tisztelettel tekintve a huszadik századi múzeum-művészet kapcsolat határait feszegető képzőművészére.
A művészeti múzeumok általános funkciójának függvényében érdekes emellett, hogy a kiállításon végighúzódó dalszövegek, csak saját nyelvükön olvashatók, így ha valaki nem rendelkezik az angol, francia és német nyelvtudás mindegyikével, valamilyen kurátori szándék vagy erőforrás hiányában vagy lemarad némelyikről, vagy maga fordítja le azokat. S ha már szöveg: a Pompidou előtt gyakran spontán beszédekhez használt oszlopok replikáival (Fekete humor [Belvedere], 2010) kiegészített installáció Andre Breton 1940-es kötetétől kölcsönözte a címét, Afif ezzel újabb, múlt századot meghatározó művészettörténeti fejezettel, a szürrealizmussal kínálja meg magát.
- Prelude: A régi
A régi (2025) terem Az új (1979-1987) című Jeff Koons-munka tükörvilága, amelyben az eredetileg új, plexivitrinekben kiállított porszívók helyett a mostanra elavult és használt gépek eredeti prezentációjuk másolatában láthatók. Az kisajátítás célja – a falszöveg szerint – a reflexió az idő múlására és az elkerülhetetlen bomlásra. A művészeti alkotások öregedésének ellenpontjaként új perspektívát javasol az erre a kiállításra készült munkák mentén. Az univerzális idő-központú megközelítés meglepő, hiszen Koons porszívóinak hajdan számos, az erotikustól a gazdaságiig tartó jelentésréteget tulajdonítottak kortársai. A falszövegek felkért írói és a befogadók Afif parafrázisában is sokféle kiindulási pontot találnak. Azzal, hogy a megjelenítés, egyben a fordított glóriaként alulról világító neon fénycsövek is eredeti formájukban láthatók, egyrészt asszociálhatunk a nosztalgia társadalmi szintű kiemelt szerepére (Daniel Baumann verse), másrészt az elmúlt negyven év fogyasztói szokásaira, az étvágyunk növekedésére (Tom K. Kemp verse) is. A tárgyak életciklusát könnyű egzisztencializmusra fordítani, ugyanakkor bizonyos háztartási gépek sokkal lassabban fejlődnek, ritkábban változnak, mint mondjuk a mindennap használatos elektronikai eszközeink. Egy mosógép, porszívó vagy sütő bizonyára ma is felismerhető lenne egy nyolcvanas évekből ide-időutazó számára, míg egy telefon már annál kevésbé. Talán épp a lét állandóbb aspektusaira és lassúságára vezethető vissza a display megtartásának ötlete, az idő múlásának relativizálása.
- Prelude: A piszoár archívum
A több elemből álló munka genezise Duchamp piszoárja, a Forrás (1917), amely a huszadik századi művészetfogalom alakulásának egyik, talán legtöbbször említett darabja. Az Alap sorozat (2008-2020) során Saâdane Afif 1001 könyvet gyűjtött össze, amelyekben a műtárgy reprodukciója látható egy-egy oldalon, majd ezeket a lapokat kitépte, bekeretezte, aláírva és számozottan műtárgyként autonóm művekként eladta őket, a bevételből pedig újabb könyveket vásárolt, amelyek táplálták az archívumot. Az eredetileg a stúdiójában, most pedig a kiállításon látható könyvtár elemei befóliázva, polcozott vitrineken sorakoznak, a kitépett oldalak helyén könyvjelzőkkel. Az eredeti archívum folytatása egyben annak antitézise is. A Kiegészített sorozat (2014-2020) egy újabb réteget képez a művész önreferenciális gyakorlatában, egy Koch-görbéhez közelít. Ezen gyűjtemény az előző projektjéről szóló publikációit tartalmazza, bekeretezett könyv- és katalóguslapok és újságcikkek formájában, eredeti megjelenési helyüket ugyanúgy archiválta a kitépett oldal kivételével. A módosított sorozat 147 elemének hozzáadásával hozta létre az archívumot az archívumban, végül pedig az Indexet, amelyben az eredeti archívum oldalainak gyűjteményét rendszerezi. Az installáció ezúttal túlmutat az appropriáción és művészettörténeti utaláson, a hiány archívumaként az új megteremtését is magában hordozza.
- Prelude: Élőben
A kiállítás ötödik eleme a Museum in Motion (múzeum mozgásban) részlegben látható, amely a Hamburger Bahnhof 21.századi gyűjteményének tíz nagyméretű installációjából áll. A másik négy prelude-től fizikailag és tematikusan is eltávolított hirdetőfal a Live (2025) címet viseli és létező koncertek, kiállítások és színházi előadások plakátjait mutatja be azzal az ígérettel, hogy a művet a valós idejű események mentén hetente aktualizálják.
Afif évtizedek óta Berlinben él, a plakátfal hely-specifikus installáción túl a városnak állított hommage is. Bár az új-realisták utcáról hirdetéseket gyűjtő gyakorlatára is hivatkozik, a növekvő műtárgy fizikai elhelyezkedése által a művész kortársai között jelenik meg. Vele átellenben – a konceptuális művészethez illő kurátori döntésnek hála – Anne Imhof Room IV (2021) című nyitott szobáját láthatjuk, amely bár csendes szoborként [1] van jelen a térben, eredetileg performanszokhoz használt elemekből áll. Míg Imhof munkája önnön múltjára reflektál, Afif jövő- és jelenbeli eseményekre hívja fel a figyelmet és osztja meg a megjelenési lehetőség privilégiumát. A teremben olvasható szövegek, mint ahogy a korábbiakban is jellemző volt, különböző mértékben kapcsolódnak a körülvett műtárgyhoz és a tér témájához, több vers az élet és életteliség motívumán keresztül vizsgálja a pezsgő városi élet viszontagságait. A már fentebb említett, csattanójától megfosztott vicc, vagy lecsupaszított koncepció veszélye itt is az atmoszféra része. Bár kiállítás-rendezési szempontból koherens és az installációs térben jelentőséggel bír, a Live csak lazán kapcsolódik a művész itt bemutatott munkásságához (tervezett koncert-sorozat), és hiányzik belőle az átütő erő, amelynek eljövetele az archívumban már közelinek tűnt. A tíz méteres mega-installáció a városi és múzeumi terek összemosásának vágyáról tanúskodik, mégis inkább saját múzeumi kontextusa és a kánonra való hivatkozása teszi művészetté, hasonlóan a kiállítás többi szakaszához.
A tárlat nem zárja le önmagát, hanem nyitányhoz illően indít el diskurzust arról, hogy lehetséges-e ma, túlnyomóan a művész saját munkásságára utaló és azt feldolgozó, azaz önreflektív kiállítással múzeumba kerülni, mégis kompromisszumok nélküli, autonóm és releváns művészetet csinálni. A választ már a múzeum egy másik szárnyában megtalálhatjuk, ahol Toyin Ojih Odutola[2] nigériai képzőművész meggyőz erről.
[1] Gabriele Knapstein, a Hamburger Bahnhof (és a Five Preludes kiállítás) kurátorának műleírása alapján.
[2] Toyin Ojih Odutola (1985): U22 – Adijatu Straße című kiállítása 2026. január 4-ig látható.