Nemrég zárt be az ‘Egymásba oldódva: Endokrin rezsimek’ címet kapott kiállítás a Trafó Galériában, amely egy poszthumanista keret mentén relativizálja azokat a hatalmi és etikai viszonyokat, amikben az emberi testtel kapcsolatos döntések születnek. A kiállítás kurátora, Szalipszki Judit megkerüli a globális kapitalizmus biopolitikai aspektusainak nagyon is súlyos visszásságait, és a poszthumanizmus (valamint a transzhumanizmus) rajongóinak többségéhez hasonlóan úgy tesz, mintha nem lenne, vagy valóban nincs kellő ismerete arról a változásról, ami a biotechnológia iparágában az elmúlt negyven évben végbement, és hogy ezek miféle emberi jogi és etikai kérdések tömegét vetették fel.. Azt gondolom, hogy aki test és társadalom viszonyának legalapvetőbb kérdéseinek, problémáinak megértésébe nem volt hajlandó kellő mennyiségű és minőségű intellektuális munkát fektetni, annak nem kellene az orvostudományról értekeznie, mert a végeredmény nem hogy felszínes, hanem kifejezetten kártékony is lesz. Írtam erről a kiállításról egy kritikát, [1] most viszont az egyik kiállított és a kritikában is elemzett Reproductive Exile című videómunkával kapcsolatban szeretnék néhány, a tágabb kontextusba helyezésből levonható tanulságot megfogalmazni, mert az ügy jóval túlmutat a művészet és a kultúra esztétikai kérdéseinél, és égetően aktuálisnak találom, hogy etikai és szakmai szempontból is foglalkozzunk vele. Különösen azért, mert az eset igazán elgondolkodtató részlete, hogy a kiállítást egy bioetikus nyitotta meg, akinek a szakterülete a béranyaság. [2]
Azért is ideje beszélnünk erről a műről, mert több magyar kurátor is fontosnak tartotta azt, és feltehetőleg az általa közvetített üzenetet is, ugyanakkor egyikük sem helyezte el tágabb kontextusban. Az alkotás valójában másodjára került Budapesten bemutatásra ezen a kiállításon. Először 2023-ban Gadó Flóra kurátor hozta el a Bem moziba, [3] az idei esethez hasonlóan, akkor is mindenféle szakértői párbeszéd, tudományos, illetve etikai keretbe foglalás, értelmezés nélkül került levetítésre, ráadásul egy olyan kiállítás kísérőprogramjaként, amelynek üzenete a filmének homlokegyenest az ellentéte volt, mégpedig az elengedés. [4] Ennek kapcsán arról is kellene egyszer beszélgetnünk, hogy egyes kurátorok miért érzik szükségét annak, hogy politikai agendájukat ráaggassák egy-egy művész egyéni kiállítására, és hogy a művészeknek miért kellene az ilyen manővereknek előrelátóbban, megfontoltabban ellenállni. A projektekhez hozzátapadt agendák ugyanis formálják jelentést és ezek a műveken maradnak, ami az alkotások jövőbeli olvasása szempontjából egyáltalán nem mellékes kérdés.
De visszakanyarodva témánkhoz, a mű egy brit művésznő, Lucy Beech munkája, és a béranyaságról szól, de úgy, hogy a béranyákat teljes mértékben kitörölte a képből és emellett dehumanizálta őket, host-ként, azaz ‘gazdatest’-ként utal rájuk videómunkájában. [5] A kortárs műveknek többnyire van valamifajta stratégiája, és ez ennek az alkotásnak az esetében úgy értelmezhető, hogy azért is kerültek kitörlésre a képből éppen a béranyák, mert így magával az eljárással kapcsolatos összes etikai kérdést meg lehetett kerülni, ebből következően pedig nem is lehetett más a végeredmény, mint egy magát semlegesnek beállító, de valójában affirmatív narratíva, amely az intézményesült eljárás haszonélvezőinek szempontrendszerét mutatja be és legitimálja. Én viszont itt nem állnék meg, mert egy stratégiának szokott lenni valamiféle célja is. Aldous Huxley, a világ leghíresebb és legidőtállóbb biopolitikai disztópiájának, a Szép új világ írójának mondatai jutottak eszembe, miszerint a propagandista célja, hogy el tudjon feledtetni minket egy másik emberi csoport emberi mivoltáról. [6] Nos, bár ez az alkotás valóban efelé tereli a nézőt minden eszközzel, velem mégsem sikerült elfeledtetni a kulcsfontosságú emberi tényezőt, és a béranyaság gyakorlatával járó emberi jogi és etikai kérdéseket sem. Ezért írom ezt a szöveget.
Mivel tíz éve vagyok kutatója és részese, ha nem is formálója a kortárs művészetnek, ismerem a benne működő dinamikákat. Nekem is fáj kicsit ezt leírnom, de a kurátorok fiatalabb generációjának többségét szakbarbárnak tartom, de ilyenkor fontos hozzátenni azt is, hogy tisztelet a kivételnek. Előbbiek viszont különféle politikai, esztétikai trendek szárnyán igyekeznek karriert építeni maguknak, gyakran felületes és torz állításokat téve, hibásan interpretált társadalomeléletekből összetákolt gondolatmorzsákkal dobálózva. Teszik ezt ahelyett, hogy kitartó intellektuális munkát fektetnének abba, hogy néhány területen valóban mélyebb ismeretre tegyenek szert, amellyel kompetenciájukat, hitelességüket bebiztosíthatnák. Emellett sokan közülük nagyon erősen vannak kondícionálva a tekintélyelvűségre is. Ez megmutatkozik abban, ahogy minden a Nyugati (Globális Észak) “haladó szellemiségűnek” vélt kulturális intézményrendszer által felavatott mű automatikusan „jó művészetnek” minősül, amit kulcsfontosságú, ám néha kellemetlen kérdések felvetése nélkül be lehet mutatni itthon, mert úgy gondolják, hogy ezzel valamilyen ezoterikus tudást hoznak el elmaradottnak ítélt térségünkbe. Sokszor marad el a kontextualizálás, és felmerül az autonóm értékítélet hiánya is. Azonban ez sajnos ebben a formában nem más, mint reflektálatlan ideológiai import a Kelet-Nyugat lejtőn. [7]
Természetesen egyáltalán nem állítom, hogy minden kártékony lenne, ami ezen égtáj felől érkezik, de égtájaktól függetlenül a politikai széljárásnak és a tágabban vett gazdasági érdekeknek megfelelően bizonyos agendák nem ritkán jól megalapozott erkölcsi, morális fenntartások fellazítására irányulnak. Nem lehet ugyanis a művészetre és a kultúrára úgy tekinteni, mintha az a társadalom egyéb szegmenseitől teljes mértékben függetlenül működne, és én is kicsit furcsán érzem magam, hogy a világ nagy részén, így Magyarországon is illegális eljárás megítélésével, státuszával kapcsolatban úgy tesz az értelmiség egy része, mintha csak valami sajnálatos félreértésről vagy politikai ármánykodásról lenne szó. Hogyha vitát vagy párbeszédet akartak volna kezdeményezni a kurátorok a béranyaságról, arra lett volna lehetőség, de mint azt fent említettem, a mű értelmezésére, kontextusba helyezésére nem mutatkozott törekvés, és ezért joggal merül fel esetünkben a befolyásolás mozzanata. Pedig fontos lett volna a látensen meghúzódó potenciális követelések és legitimációs stratégiák felfejtése, megkérdőjelezése, tehát konkrétan ebben az esetben, hogy kik és miért, azaz milyen indokok alapján érzik magukat feljogosítva idegen emberek testének a használatára, mindemellett pedig potenciálisan egészségkárosító biomedikális eljárásokat terhelve rájuk?
Ez a kérdés etikai magva akkor is, hogy ha megtennénk azt a megkülönböztetést, hogy a béranyaság kereskedelmi modelljét elítélnénk mint a kizsákmányolás melegágyát és az altruista modellt támogatnánk (ahogyan ez bizonyos államokban szabályozva van jelenleg). Azzal a problémával is szembe kell azonban néznünk, hogy ez a modell is legitimáló választ ad a fentebb feltett kérdésre. Olyan szempontból fontos ez, hogy az utóbbi évtizedekben felkorbácsolt kereslet során embertömegek kezdtek el megvásárolható szolgáltatásként, sőt jogként tekinteni a béranyaság eljárására. Ezek után nagyon illuzórikus, vágyvezérelt vélekedésnek gondolom azt, hogy ezt az igényt az altruista modell alapján valaha ki lehetne elégíteni.
Mindemellett a kortárs művészet maga is egy ipari méreteket öltő, globális léptékű képződmény, amely a társadalmi és politikai képzelet formálója, ha másnak nem is, de legalábbis a(z egyébként szűkülő) középosztályi közönségét tekintve. Elterjedt az a gyakorlat ebben a közegben, egy szintén igen tekintélyelvű megoldás, hogy a kurátorok a tudományos autoritás szentesítő gesztusára hagyatkoznak, ám gyakran a kreatív és elkötelezett szakmai munka, tehát kutatás és autonóm kérdésfeltevések kidolgozása helyett teszik ezt. Ez azt jelenti, hogy tudósokat nem tanácsadói minőségükben, kollaboratívan vonják be projektekbe, hanem pusztán legitimátorként használják őket, például úgy, hogy felkérik arra, nyissák meg kiállításaikat, tehát adják hozzá nevüket, jóváhagyásukat úgy, hogy a projekt tartalmi kérdéseikbe nem volt semmilyen szintű beleszólásuk. Sokszor persze tét nélküli dolgokról van szó, de nem minden esetben.
A kortárs művészet viszont társadalmilag elkötelezettnek is mutatja magát, így a reprezentáció kérdése is kiemelten fontos, azaz kimondott cél az elnyomott és kizsákmányolt csoportok hiteles és méltóságteljes reprezentációhoz juttatása a kortárs művészeti alkotások által, vagy legalábbis követelmény, hogy ha már érinti őket a művek témája, akkor valahogyan artikulálják viszontagságos helyzetüket, “adjanak hangot nekik”.
Úgy tűnik, hogy a fent említett projekt szempontrendszerében a nők bőrszíntől függetlenül legkiszolgáltatottabb csoportjának, amelyből a béranyák túlnyomó többsége kikerül, már nem jár ez a hiteles reprezentáció. Ez a mű nem nekik ad hangot, hanem sokkal inkább azokét erősíti fel, akik kizsákmányolják őket. Összefoglalva tehát: ebben az esetben a béranyaságnak egy torz reprezentációja lett a bioetika diszciplinájának autoritásával felszentelve.
Fontos még egy dolgot megemlíteni ezen a ponton. A meddőség / gyermektelenség problémája végigkövette az emberiséget, és születtek rá közösségi válaszok, mint például az örökbefogadás. Örökbefogadni nem csak annyit jelent, hogy felneveljük más gyerekét, hanem egy jobb sorsot adni valakinek, szó szerint megváltoztatni valakinek a sorsát. Ez a gyakorlat transzcendens dimenziója, amiért megjelenhetett már az emberiség legősibb mondakincsében is. Prózai módon megfogalmazva viszont a társadalmi szolidaritás intézménye, ami alapvetően azt jelenti, hogy egymás kihasználása, kizsákmányolása helyett közösségként cselekszünk. Ugyanakkor nincs itt most terem arra, hogy részletekbe menően kitárgyaljam azt a számos dilemmát és problémát, amik az örökbefogadás gyakorlatával kapcsolatban felmerülnek, csak jelezni szeretném, hogy ezek is rendezésre várnak, nem csak elméleti, de intézményi szinten is. Persze nem akarom az emberi viselkedés kivételességébe sorolni sem, hiszen az állatvilágban is számos fajnál megfigyelhető az, amiből az emberiség az örökbefogadás intézményét megalkotta. Ilyen szempontból az emberi értékek újraértékelésével foglalkozó poszthumanizmus eredeti szellemiségéhez sokkal közelebb áll, mint az a kritikátlan, a társadalmi valóságra egyáltalán nem reflektáló technofetisiszta, poszthumanista eszmény, amit a kiállítás propagált. [8]
A béranyaság és az alapját képező IVF (“lombik”) technológia viszont egy medikalizált (röviden: az orvostudomány fennhatósága alá helyezett) társadalmi válasz. Persze az orvosi szociológiában ismert az a bioetikával kapcsolatos kritika, hogy a medikalizációt és annak terjeszkedését már nem kívánja megkérdőjelezni, kritikai elemzés tárgyává tenni, és így egyfajta legitimációs gépezetté vált a tudományos kutatásban, a biomedicina és biotechnológia fejlesztésében. [9] Nem tisztem ennek a diskurzusnak az igazságtartalmát megítélni, és nem hiszek semmilyen általánosításban. Sok elkötelezett bioetikus írását olvastam már és van szerencsém párat személyesen is ismerni, de a fenti eset mindenesetre alátámasztja a kritikát és éberségre sarkall. Végül is szociológiai nyelven szólva nem csak szakemberek legitimálják egymás munkáját, hanem intézmények is egymást. Ahogyan a kurátorok is gyakran intézményekhez kötődnek, a kiállítások is intézményekben valósulnak meg, úgy a tudomány emberei is képviselőik saját intézményüknek és szakterületüknek, pontosan ez adja a legitimációs rituálé erejét, funkcióját.
Itt azonban fel kell tennünk a kérdést, hogy ki ennek a rituálénak a haszonélvezője?
Sajnos azt kell mondanom, hogy a mi esetünkben a szimbolikus legitimációnak itt az ipari méreteket öltő béranyaság a nyertese, amely földrészeken átívelő hálózatokat alkotva, a szélsőséges globális egyenlőtlenségeket kegyetlenül kihasználva, olyan hatalmas profitot termel, hogy újra és újra meg fogja találni a jogi kiskapukat és utat fog törni magának a gyengülő nemzetállamok jogrendszerébe, a fokozódó megélhetési válság folyamán, akár itt Kelet-Európában is (ahogyan ebben Ukrajna és Grúzia élen jár). Úgy gondolom, hogy épp az ilyen művek végzik el ehhez a kultúrában és az által az ideológiai munkát. Itt nem szeretném ismertetni a tágabb történeti keretet, az elmúlt évtizedekben lezajlott változásokat, hatásokat és ellenhatásokat, melynek során már számos, a legszegényebbek közé tartozó országban is betiltásra vagy erős korlátozásra kerültek az új reproduktív technológiákhoz kapcsolódó üzleti tevékenységek és képződmények. Erről elég sok forrás fellelhető az interneten, és mindenkit bártorítanék arra, hogy nézzen ezeknek utána. [10]
Még egy kicsit tágabb perspektívába helyezve az ügyet, arra is fel kell hívnom a figyelmet, hogy jó ideje tart már az a folyamat, melyben a női test autonómiája immár két irányból áll támadás alatt és természetesen mindkettő biopolitikai jellegű. Az egyik a (neo)konzervatív erők arra irányuló törekvései, hogy a nők reprodukciós jogait korlátozzák, illetve megvonják. A másik irányból viszont olyan határfelszámolások zajlanak, amelyek egyébként szintén pro-natalisták, azaz “szülesztők” (a női test reprodukciós potenciálját igyekeznek irányítani), miközben azon dolgoznak, hogy eltöröljék a nők biológiai valóságát (szó szerint ez történik a tárgyalt műben is), mégpedig úgy, hogy közben racionalizálják, mechanizálják és ezáltal felfokozzák kizsákmányolását, hogy ezzel törjék meg a nők testi autonómiáját. [11] A női testtel kapcsolatos határok felszámolása — aminek egyik legszembetűnőbb példája éppen az ipari méreteket öltő béranyaság — pedig olyan dolog, amely előbb-utóbb minden nő testi autonómiáját rombolni fogja, szélsőséges esetben pedig fel fogja számolni, osztálytól és rassztól függetlenül. Ezek tehát a kérdés politikai tétjei, és látva ennek a műnek a számomra érthetetlen, és ebben a formában etikailag, szakmailag elfogadhatatlan, intézményeken keresztüli forszírozását, fontosnak tartottam, hogy az idei Bioetikus Fórumon kerekasztal beszélgetést kezdeményezzek a béranyaságról.
Legyen ez egy figyelmeztető tanmese, amely a társadalmilag elkötelezett kulturális munkásokat, valamint az etikával és társadalomtudományokkal foglalkozókat arra emlékezteti, hogy kiket és mit szolgálnak. Akik viszont az emberi méltóság és a testi autonómia felszámolásán fáradoznak, szembesüljenek azzal, hogy mindig lesznek olyanok, akik megkérdőjelezik projektjüket és küzdeni fognak ellenük.
A határfelszámolások, amelyeket bekebelezés és alávetés követ, mélyen kötődnek a kapitalizmus — ha úgy tetszik gyarmatosító — logikájához, és ezek gyakran a legkiszolgáltatottabbak kizsákmányolását eredményezik. Amit mindez kilátásba helyez, az pedig nem a felszabadítás, hanem a degradáció, tárgyiasítás és dehumanizáció. Ennek éppenséggel az egyik legszembetűnőbb példája béranyaság. Határok nélkül nincs autonómia: se testi, se szellemi, se másmilyen. Jusson ez az eszünkbe, bárki bármilyen köntösbe bújva próbál meggyőzni minket ennek az ellenkezőjéről.
[1] Básthy Ágnes: Poszthumanizmus mint posztpolitika, A mű, 2024. február 12.
https://hvg.hu/360/20250212_A-mu-Poszthumanizmus-mint-posztpolitika-kepzomuveszeti-kiallitas-a-hormonokrol
[2] A kiállítást Sándor Judit nyitotta meg, később pedig tárlatvezetést tartott Ureczky Eszer majd Lázár Eszter és Nagy Edina. Közreműködésük mind legitimáló célú volt a projekt szempontjából.
[3] Az esemény programja: https://ikon.hu/cal/19524
[4] Vékony Dorottya ‘Az elengedés rítusai’ című kiállításnak egyáltalán nem voltak témái a transzgresszív reproduktív technológiák, sokkal inkàbb egy antropológiai, megközelítés jellemezte a családalapítással járó veszteségek feldolgozásásával kapcsolatosan.
https://web.archive.org/web/20230508074806/https://artportal.hu/magazin/a-bennunk-elo-titkokrol-vekony-dorottya-kiallitasa-a-budapest-galeriaban/
[5] A reproduktív technológiák nyelvhez való manipulatív viszonyáról lásd: Robyn Rowland: Reprospeak – the language of the new reproductive technologies in. Living Laboratories, SUN Australia, 1992, pp.230-245
[6] Aldous Huxley: Words and Behaviour in. The Olive Tree and other essays, Chatto and Windus, London, 1936
[7] Melegh Attila: A kelet/nyugat lejtő, Élet és Irodalom, XLVII. évfolyam 17. szám, 2003. április 25.
Gagyi Ágnes : A Kelet–Nyugat lejtő, Korunk 2009 Február
[8] A kiállítási koncepció teljes szövege: https://trafo.hu/trafo_galeria/endokrin
A kiállításhoz készült promóciós videó, melynek üzenete, miszerint csupán “adaptálódnunk” kell az egyre jobban megmérgeződő környezetünkhöz meglehetősen demoralizáló. Ezek szerint nem kell ezen a folyamatokkal szemben ellenállást tanúsítanunk, változást kieszközölnünk, közös és élhető alternatívákat kidolgoznunk. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha környezetünk rombolásáért felelős ipari ágensek tevékenységéhez ennyire hozzásimuló narratívákat hallunk, akkor nem éppen ezeknek az ideológiai legitimációját látjuk-e működés közben? https://youtu.be/4NpvoDk-drk?si=8hdw8PDA051Inz3_
[9] Lásd John H. Evans és Jeffrey P. Bishop munkáit.
[10] Kirsty Horsey: The future of surrogacy: a review of current global trends and national landscapes, Reproductive BioMedicine Online Volume 48, Issue 5, May 2024
[11] Maria Mies: New Reproductive Technologies: Sexist and Racist Implications in. Maria Mies és Vandana Shiva: Ecofeminism, Zed Books, 1993
Maria Mies: From the Individual to the Dividual: the Supermarket of ‘Reproductive Alternatives’ in. Maria Mies és Vandana Shiva: Ecofeminism, Zed Books, 1993