A kérdés alapja egy feszültségekkel teli ellentmondás: a kortárs művészeti intézmények, múzeumok több mint harminc éve kanonizálják az immateriális, illetve a kereskedelmi forgalomba nem, vagy nehezen hozható művészetet, viszont azon az állásponton vannak, hogy mivel sok esetben az előállítási költségekhez hozzájárulnak és a mű a művész tulajdonában marad, ezért őt honorárium sem illeti meg.
Ez a logika követhetőnek tűnik a hagyományos műfajok esetében, hiszen a múzeumban kiállító festő, grafikus, szobrász művének árfolyama emelkedik, amelyet a piacon érvényesíteni is tud. (Megjegyzendő itt ugyanakkor, hogy Magyarországon a művészeti piac negyven éven keresztül politikai okokból nem létezett, s az azóta eltelt tizenkét év alatt sem változott radikálisan a helyzet: érdemes tehát ebből a nézőpontból is átgondolni a rendszer viszonyát az igazsághoz).
Zökken egyet a gondolatmenet az immateriális, efemer vagy idő-alapú művek esetében, melyek a hatvanas évek óta szerepelnek a legfontosabbnak tartott kiállításokon, és a kilencvenes évek elejére dominánssá, szinte egyeduralkodóvá váltak a kánongyártó nemzetközi művészeti színtéren, ám kereskedelmi forgalomba nem kerülnek. Ezekben az esetekben az anyagköltség fedezete semmiben sem kompenzálja a művész részéről befektetett szellemi és fizikai ráfordítást. Ez az ellentmondás felmerül kiegyensúlyozottan működő infrastruktúra esetén is, ahol a művészetkritika, az ösztöndíj- és galériahálózat létezik és jól működik, nem provinciális, elszigetelt kérdésről van tehát szó.
A múzeumi vásárlások jelentik azokat a kivételes eseteket, amikor az ilyen művek is illeszkedhetnek valamiképpen a piachoz, azonban ezek egyedül nem képesek kompenzálni azt a több évnyi, évtizednyi kiesést, amely egy-egy művész esetében két vásárlás között eltelik (különösen nem a hazai gyakorlatot jellemző, jelentéktelen vásárlási keret felett rendelkező múzeumok esetében). Ráadásul ez csak a sokszor szubjektív szempontok alapján kiválasztott keveseket érinti, akik ezekbe a gyűjteményekbe bekerülnek. Sokkal több visszaigazoltan (azaz az intézmények által kiállításokon hitelesített, közösségi használatba vett művekkel rendelkező) jó művész van aktívan jelen a budapesti színtéren, mint ahány megél ebből a tevékenységből.
Nem a vasárnapi festő ritmusát jelenti ez az aktivitás, nem lehet másodállásban csókolni a múzsát. A műintézmények elképesztő tempóban rendeznek kiállításokat, folyik a nagyüzemi termelés. Egy-egy tárlat legtöbbször egy hónapig sincs nyitva, s a kiállító művészek gyakran néznek szembe azzal a feladattal, hogy hatalmas tereket kell betölteniük műveikkel. A kurátorok, az intézményi dolgozók semmit sem kockáztatnak, ők havi fixért diktálják a tempót.
A befektetett munkájukért fizetséget váró művészek érvelése logikus: a kiállítás létrejötte az intézmény és a kiállító művész közös érdeke, ezért méltánytalan, hogy az egyik oldalon elmarad az anyagi ellenszolgáltatás.