A kérdés őszintének tűnik, magunk is feltennénk, ha előreláthatólag nem pusztába kiáltott szó lenne a válasz, de azért próbáljuk meg egy kicsit boncolgatni a tartalmát. Egyrészt fontos definiálni, hogy kik is azok a politikusok, magyarok-e vagy külföldiek, élnek-e vagy már meghaltak. A kérdés nyilván az élőkre vonatkozik, mert egyedül Churchill képzőművészeti munkásságának elemzése oldalakat tölthetne meg. Érdekesebbek a téma nációkra bontott vetületei, bár hosszasan erre sem térnék ki. Elegendő azt megemlíteni, hogy az újraegyesítés óta a német parlamentben már kétszer szavaztak képzőművészeti tárgyú kérdésben, először arról, hogy Christo és felesége becsomagolhatják-e a Reichstagot, másodszor pedig arról, hogy ugyanebben a szimbolikus épületben elhelyezhető-e Hans Haacke egyesek szerint provokatív, mások szerint biogiccsbe hajló műve. Ha pusztán szavazásról lett volna szó, az nem tartozna tárgyunkhoz, de a voksolást mindkét esetben hosszú és szenvedélyes vita előzte meg, amelyben a szakemberek mellett maguk a politikusok elemezték töviről hegyire az alkotások vázlatait, mondanivalójukat, azaz véleményt alkottak a kortárs művészet kérdéseiről. Azt hiszem itt húzható meg a határvonal (ég és föld) az általam ismert legjobb külföldi példát jelentő Németország és a hazai helyzet között. Nemrég hivatalos ügyben találkoztam egy magyar politikussal. A C3 jellegének ismertetése közben szóba hoztam a Látás című kiállítást is. Mivel beszélgetőpartnerem nem tudta, melyik kiállításra gondolok, emlékeztetőként Sugár János homlokzati művét említettem. „Igen, azt láttam” – mondta. „De nem értettem”. Ezzel le is zárta a témát. Német politikusokkal is többször volt alkalmam találkozni, beszélgetni. Egy ilyen szituáció ott egyszerűen elképzelhetetlen. Nem mintha a német politikusok műveltebbek, kifinomultabbak vagy műértőbbek lennének. Ha nem is érdekli őket igazán a téma, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy vagy egy smalltalk-fordulattal ki ne kerüljék a kényes területet, vagy egy érdeklődő kérdéssel ne jelezzék nyitottságukat. Az őszinte vagy álca-nyitottság nálunk egyelőre nem tartozik a kötelező politikusi erények közé. A kortárs képzőművészet könnyen lezárható téma. És nem csupán a politikusok számára. Hiszen politikusaink elsősorban és eredetileg jogászok, közgazdászok vagy éppen mérnökök. A kortárs képzőművészet nem tartozik a beszédtémáik közé, nem képezi az oktatás részét. Ezért fordulhat elő, hogy a Parlament elnöke egy róla készült giccsportréval fényképezteti le magát, az egyik párt elnöke ízléstelen, negédes arcképet készíttet magáról, a többiek pedig még azt sem tudják, hogy Alföldy Róberten túl van-e élet. Persze vannak üdítő kivételek Zsigmond Attilától Rockenbauer Zoltánig, nem is szólva Kemenes Ernőről, aki még anno tervhivatali dolgozószobája számára biztos érzékkel választotta ki a Nemzeti Galéria legjobb Kokas Ignác képeit.
A másik alaptéma, hogy mit is tekintünk képzőművészeti giccsnek, de ez már egy másik kérdés.