A fotográfia a 21. század elejére alapvetően megváltozott. Röviden és némileg egyszerűsítve a helyzetet azt mondhatnánk: míg egy hagyományos fényképezőgépet használva jól át kellett gondolni, hogy mit fényképez az ember, addig a digitális eszközökkel gondolkodás nélkül készíthet bárki bármennyi képet. Ahogy csökken a képkészítés felelőssége, úgy növekszik a képek mennyisége. A digitális fényképet (Lichtbild, Photo) talán nem is kellene fotográfiának nevezni, olyannyira eltávolodott a nyomhagyás, a rajz és az írás (graphiké) hagyományos technikáitól.
Az image-processing bitekben tárolt, gombnyomásra előálló és gombnyomásra eltüntethető adattömege szinte felfoghatatlan mennyiségben s mondhatni, „fénysebességgel” gyűlik zsebeinkben (például a telefonba épített, kikerülhetetlenül és szándéktalanul megvásárolt) digitális kamera memóriachipjén, s válik a világháló egyre áttekinthetetlenebb szabad tárhelyeinek folyamatosan fluktuáló adatforgalma révén nyilvánossá. Ez már nem képcsinálás, inkább olyasféle információk feljegyzése, melyeket nem kívánuk sem leírni, sem igazából megnézni, minthogy ez utóbbit, a közvetlen megfigyelést halasztjuk későbbre, amikor az eszköz memóriájába dugjuk a látványt.
Vannak ugyanakkor a fotográfiát új módon használó, a fent leírttól eltérő művészeti stratégiák. Csörgő Attila például hagyományos fotóanyagokat használ, emulziót, fotópapírt, síkfilmet – csakhogy a kamerát maga tervezi és építi meg, s ezzel együtt megtervezi a fény útját, a nyomhagyás formáját. Olyan képeket készít, amilyeneket soha nem láthatnánk egyébként: nem valami amúgy is láthatót rögzít, hanem láthatóvá tesz, egy időben lezajló fényrajz egységes térbeli képét konstruálva meg.
A Möbius-térhez használt kamera Csörgő Attila harmadik saját készítésű eszköze, mely az előző kettőtől abban is különbözik, hogy réskamera, vagyis a fény egy nagyon keskeny nyíláson keresztül éri a fényérzékeny anyagot, s ebből adódik, hogy nem csupán a kamera, a „film” is mozog a kép készítése közben. A korábbiak közül a Fél-tér kamerája egy emulzióval bevont, áttetsző félgömbre exponálja a képet, melynek lényegében a teljes, kör alakú horizont az alapja. A Narancs-tér egy megfelelőképpen, kvázi-gömbalakká összeillesztett fotópapírt használ érzékelő anyagként, s ez egyúttal az ennek felhasználásával készített (kontakt) pozitív kép „negatívjaként” szolgál. Itt mintha szabályosan kifordulna a minket körülvevő látványtér: a kamerában elhelyezett gömbön jelenik meg egyetlen képként, melyet a fényképezőgép többirányú forgómozgása tesz lehetővé.
A Möbius-tér képét transzparens filmen látjuk, s ez csak látszólag emlékeztet egy hagyományos panorámaképre. A lényegi eltéréshez tudnunk kell, mi a Möbius-szalag. Ha veszünk egy papírcsíkot s egy félfordulatot csavarva rajta a két végét összeragasztjuk, megkapjuk a Möbius-szalagot, melyre olyan vonalat rajzolhatunk egy ceruzával, hegyét a papírról fel nem emelve, aminek a két „vége” összeér. Ez a térbeforduló alak valójában egyoldalú felület, aminek egy éle van. Vagy, szakszerűbben, ahogy a geometriai-topológiai tankönyvek fogalmaznak, olyan valós projektív sík, melyen egy lyuk van.
A transzparens Möbius síkon rögzített fotó a tér, a körbetekintés sajátosan kifordított képét adja. A szalag elején és a végén ugyanaz a motívum rögzül – az egyik verzióban fejtetőre állva – amelyek 180 fokos fordulattal pontosan egymásra illeszthetők. A Möbius fotótér a réskamera fény-szkennelése miatt nem pillanatkép, adott időtartam alatt készül el, s a létrejött, két végén összeillesztett kép felfogható kisplasztikaként, melynek annyi lehetséges nézete van, ahány nézőpontot rendelünk hozzá. Tehát előáll az a szemléletünk számára paradox helyzet, hogy a mű egyszerre egy-, két- és háromdimenziós, attól függően, hogy a hordozó felület, a rajta rögzült fénykép, vagy a kiállítási forma felől próbáljuk értelmezni. Ezen ambivalencia belátása hozzásegíthet – bár nem nélkülözhetetlen – a képen megjelenített különös térbeli helyzet megértéséhez.
