Ritka dolog, hogy egy emberről már életében mint emlékről beszéljenek. A Műcsarnokban az utóbbi másfél évtizedben – ha nem is mindig mondták ki – gyakran ott volt a mondatok elején: „Néray idejében…”. Ha valakinek egy intézményben „ideje” van, az jelenthet jót is, rosszat is.
Ha élne még, nem írnám le, mert bár igaz, de szentimentális: az ő esetében ez a félmondat csak jót jelentett. A Műcsarnok, modern kori története során Néray igazgatósága alatt vált ismét nemzetközileg is megbecsült, működő intézménnyé, a legnevesebb kortárs művészek befogadóhelyévé, azzá, amit sokan ma is „a Műcsarnok”-nak tekintenek.
Pedig Néray Katalin Műcsarnoka nem időtlen hely, hanem a nyolcvanas évek Magyarországának képződménye volt, a korszak lehetőségeivel és buktatóival együtt. Néray valóságérzéke kellett hozzá, hogy ezekből a lehetetlenségekből masszív intézmény, a kínálkozó szűk pályákból pedig egyre szélesebb utak születhessenek.
Előző életében – amely, ha a nyolcvanas évek elején nem zárul le, ma annyi más sorshoz hasonlóan a közép-Kádár-kor homályába veszne – volt ideje megismerni e világ működését. Ebből az előző életből úgy lép ki egy csapásra 1984-ben, mint aki már pontosan tudja a valóság határait, és a határok mozgatásának mechanizmusát.
Mások illúziókban élnek, ő a realitásban találja meg önmagát. Ráérez a dolgokra. Megtalálja a hangot – művészekkel és munkatársakkal, külföldi múzeumigazgatókkal és magyar politikusokkal egyaránt. Néray keze alatt a Műcsarnok olyan intézménnyé áll össze, amelyről tudható, hogy benne minden, ami történik, jelentőséggel bír.
A rendszerváltás új valóságot hoz, jobbat, de kegyetlenebbet: második életét le kell zárnia, de csak azért, hogy egy újabba foghasson. A kilencvenes évek elején tulajdonképpen a semmiből hozza létre a Ludwig Múzeumot. Sokáig ő egymaga az intézmény, aztán egy fél évtized alatt maga körül folyamatosan és szisztematikusan tovább intézményesít. Az újabb kor lehetőségeit is felismerve környezetétől markánsan elütő szigetet hoz létre, amely rövid idő alatt a kilencvenes évek magyar művészetének központi helyszínévé válik.
Időközben ő maga is intézményesül: tanácsadóként, zsűri- és elnökségi tagként a magyar művészeti rendszer szinte minden pontján befolyással rendelkezik. Az utóbbi években sokan kritizálták, mert múzeumából nem vonult időben vissza. Visszatekintve most úgy érzem, olyan ez, mintha az anyát bírálnánk azért, mert szeretné, hogy gyereke még egy kis ideig vele éljen.
Sokan, sokáig fogjuk még mondogatni azt a félmondatot.