H.D.:
Az „Alkossatok kormányokat” szimpóziumra a lüneburgi egyetem honlapján figyeltem fel. Az egyetem Kulturwissenschaft Intézetéhez [1] tartozó Kunstraum Lüneburgból már 1996-ban hallottam, amikor Beatrice von Bismarck, a Kunstraum – amely kiállítótér és az egyetemhez tartozó szellemi alkotóműhely is egyben – egyik alapítója a bécsi kurátorképző iskola vendége volt. Azóta figyelem a tevékenységüket, amelynek alapvető jellemzője, hogy egy kiterjesztett művészetfogalom jegyében szociológiai és politikai szempontok alapján szerveznek projekteket.
A felhívás röviden arról szólt, hogy – a nyugati társadalmakban, a rendezők szempontjából pedig közelebbről Németországban – működhet-e ma ellenállási formaként Michel Foucault gouvernmentalité elmélete [2]. Foucault szerint a kormányzatiság problémái, a kormányzás technikái jelentik ma az egyetlen valós politikai tétet. A kormányzatiság gondolat az önmagunk kormányzása (a szubjektum megkonstruálása, megvalósulása), a kormányzás elszenvedése (a kormányozva lenni állapot) és a „miképp válhatunk a lehető legjobb kormányzóvá” kérdéseiből indul ki. Lényege az autoriter döntéshozói hatalom ellenében létrejövő participációs modell, amely azonban korántsem nélkülözi a hatalom szuverenitásából adódó sajátságokat. Foucault szerint a modern kormányzás célja nem önmagában, hanem azokban a dolgokban rejlik, amelyeket irányít.
A felhívás olvasásakor fogalmazódott meg bennem, hogy a KMKK tevékenysége is felfogható egy ilyen fajta „önkormányzás”-nak. Amikor együtt elkezdtük értelmezni a felhívást, nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezők szkeptikusak az „építsetek bandákat” nosztalgikus imperatívuszával szemben, vitatják, hogy a kormányzatiság foucault-i modellje megvalósítható, és lehetséges egy adott rend ellenében a segítségével bármiféle ellenállást kifejteni. Mi ezzel a kritikus kétellyel a KMKK-t, mint működő alternatívát állítottuk szembe. A prezentáció során léptéket váltva a budapesti művészeti közéletre is utaltunk, és a KMKK tevékenységét egyéb aktuális budapesti innovatív kezdeményezések hálózatában helyeztük el. (statement)
A szimpóziumra egy képeslappal (szöveg és / vagy kép) lehetett jelentkezni, ami szintén a demokratikusságról szólt, és arról, hogy a hagyományos akadémiai „tudományos konferencia” forma követése nem állt a szervezők szándékában. Ebből adódóan nem csak Foucault kormányzatiság- elméletével különféle szempontból foglalkozó akadémikusok, hanem maguk a diákok [3] (!), továbbá szociális munkások és művészek is részt vehettek a konferencián.
S.E.:
Ideje volt egy ilyen jellegű visszaigazolást kapni, ti. hogy a nemzetközi jelenlét nem feltétlen múlik anyagi, személyes kapcsolati, intézmények közötti és egyéb hatalmi jellegű feltételeken Egyszerűen csak tudni kell, hogy mit akarunk, és bele kell vágni a megvalósításba. Másfelől elégedetlen is vagyok, mert eredményesebb lett volna a munkánk, ha prezentáció előkészítése során bátrabban belemerülünk az akadémiai diszkurzusba.
A második nap este került sor legutolsó „képeslap” megvitatására, a KMKK üzenetére. Az előadóteremben a székek és asztalok nem sorban egymás elé, hanem körbe fűzve állnak. Mindenki mellén névcímke, ezt viseli a technikus és a professzor, az ismerős kolléga és a vendég is . A moderálás megosztott, a szervezés nem centralizált, a diákok teljes bevonásával zajlik. Körben ülünk tehát, rajtam narancssárga trikó „I am overpopulation” felirattal, előttünk egy Neopacifist feliratú, kis méretű, kék Buddha figura. A videó-kivetítő képén a budapesti Szabadság szobor, mikoris Dóra bekiabálja a ránk szegeződő, figyelő tekintetek által uralt tér némaságába, hogy SZABADSÁG!
Ezután lapozunk és a vetítő képén St. Auby Tamás akciója, a Szabadság Lelkének Szobra, utána Erdély Miklós Őrizetlen pénz című utcai akciójának dokumentuma majd Hadititok című munkája és az a kép jön, amint a közönség egy fehér papírfalat áttörve birtokba veszi az Újlak mozi terét. Ezután a Bildet Banden! (Építsünk bandákat!) felirat. Ekkor Dóra elkezdi felolvasni a képeslapunkat, az állásfoglalásunkat. Közben képek KMKK eseményekről: Vadim Fishkin, Várnai György, Graffitti művészek alkalmi, egy estés kiállításairól, majd a panaszláda, illetve az akció grazi franchise helyszínén a láda felbontása. Egy enteriőr a Kis Varsó Hajós utcai terében a Hét Műtárgya estékről, ezt követően a Tulajdonság című munka. Majd képek, amint egy szerzetesnek öltözött forgatócsoport vonul a nyári Duna parton (Kodolányi-Uglár: Visszaélés), aztán a közlekedők, árusok, várakozók és kortárs műalkotások által benépesített Moszkva tér. Majd az Attention Recycling felirat következik. Ezután a Roma Parlament és a Belvedere Szalon homlokzata és ugyanezek enteriőrjei. Tiszadob, amint Feka Lajos utat tör magának festőállványok mögött álló kollégái között, hogy belépjen a roma festőtábornak otthont adó Kollégium épületébe. A Magyar Képzőművészeti Egyetem központi épületének földszinti terében egy piros színű Néma Tanú figura előtt telefonáló diák, a Karolina úti kollektív véradás (El-Hassan Róza akciója), majd a Manamana újság alkalmi szerkesztői és végül egy csoport, amint a Manamana paraván előtt állnak és térdelnek narancssárga trikóban és a kamerába nevetnek.
Lényegében a résztvevők kíváncsiságát szerettük volna felkelteni. A kik vagyunk, honnan jövünk jellegzetesen kelet-európai, önbizalomhiányos és unalmas narratíváját igyekeztünk elkerülni. Nem akartunk „kiselőadást” tartani, inkább „előálltunk” a látvánnyal, a helyzettel dolgoztunk. A kiválasztott képekkel nem törekedtünk a teljesség igényére. Mondandónk töredékes volt, üzenetünk lényegében egy közösségről szólt, akik Budapesten élnek és dolgoznak. Pár szavas leírást adtunk egy képről, sosem didaktikus szándékkal, rendkívül kevés adattal, önkényes kiemelésekkel, inkább a szubjektív elbeszélő modorában beszéltünk azt sugallva, hogy mi magunk is megjelenítjük e tartalmakat, szimbolikusan mi is a képekhez (azaz a bandákhoz) tartozunk. Az akadémiai fejtegetés kikerülését az is indokolta, hogy a magyar kontextusban a kormányzásról szóló írás közel sem játszik akkora szerepet a közéletben, mint Németországban, kritikai recepciója sem szerepel a lehetséges referenciák között.
H.D.:
Több mint 50 résztvevő, és a rövid idő ellenére a szimpózium hatékonyan működött, ami a laza struktúra pontos betartásával magyarázható. A rendezvénynek nagyon inspiráló műhely atmoszférája volt, körben ültünk asztalok körül, mindenki egyenrangúan. A rendezvény úgy működött, mint egy non-stop gondolatgyár: a folyosón kiakasztották az összes képeslapot, a teremben falra kirakott papírlapokra kérdéseket és gondolatokat lehetett felírni. Ami a működő demokráciát illeti, csak néhány példát említek. Emese volt az egyetlen, aki csak angolul beszélt mégsem jelentett ez problémát. A másfél nap alatt óránként váltották egymást lelkesen a „fülbe súgó”, önkéntes tolmácsok! A fegyelmezettség, a tekintélyelv tagadás, és a kollektivitás eklatáns példája volt, hogy a szeminárium legvégén a szervezők kérésére a résztvevők közösen, elképesztő gyorsasággal elpakolták az asztalokat és a székeket, és még el is mosogattak. Példaadó élményként hatott az a reakció, amit két fiatal művész beszámolója váltott ki a résztvevőkből. A projekt során 30 művész egy hónapot töltött el közös munkával Rügen szigetén – a művészek koncepciója szerint – egy „semleges”, „szabad” térben egy, a nácik által építtetett fürdőépületben [melyet az egykori „Kraft durch Freude” („Erő Öröm által”) náci szlogennel jegyzett plakáttal is illusztráltak]. A projekt által kiváltott intenzív kritikai reakciók intelligens vitakultúráról és professzionalizmusról tanúskodtak. A nagyon pontos és szigorú, viszont közel sem személyeskedő vélemények a vitapartner emberi méltóságát nem sértették, holott egyhangúan szakmailag dilettánsnak és etikailag elfogadhatatlannak találták a kérdéses projektet.
Még az első nap délutánján röviden bemutatkoztunk egymásnak és pár mondatban mindenki összefoglalta, hogy képeslapja miként viszonyul a kormányzatiság foucaulti koncepciójához. Ezután közösen megnéztük a Kunstraumban A Kormányzás című kiállítást, és beszélgettünk a kurátorokkal a koncepcióról, a megvalósulás formájáról és a közvetítésről. Ez egy másfél éves projekt, ami több helyszínen megrendezett kiállításokból áll. A kurátorok, Roger M. Buergel (a 2007-es Documenta kurátora) és Ruth Noack már több éve foglalkoznak művészek által képviselt alternatív kormányzások formáival (2000-ben a hannoveri világkiállításon „Gouvernmentalité” címen mutattak be nemzetközi kiállítást). Várhatóan a következő Documenta kurátori koncepciójának is a kormányzás ezen differenciált felfogása lesz az egyik fő elméleti gyökere. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a kurátorok kiállítás koncepciójukkal egy akadémiai rendezvényen vesznek részt, mi több, koncepciójukat egy (nem kizárólag művészet-) elméleti fórumon teszik próbára, ami a magyar viszonylatokban példa nélküli.
S.E.:
Olyan szituációba csöppentem, amit, mint követendő kommunikációs és oktatási modellt, magam is szeretnék itthon a munkámmal képviselni: ez egy demokratikus alapelveken szerveződő, a tudás termeléséhez és fogyasztásához való hozzáférést egyenlő mértékben biztosító „nő-” és „ férfi-” (ember)barát, azaz feminista helyzet. A szervezők egyike, Antke Engel a hamburgi egyetem professzora írta queer témában a legelső disszertációt Németországban. Kiderült, hogy ismeri aktivista barátnőmet Borgos Annát, és volt tanáromat Hanna Hacker-t. A szervezőbizottság mindegyik tagja nő volt, és (ill. ebből adódóan?!), amint ezt Antke örömmel konstatálta is, meglepően sok női résztvevő jelentkezett és kapott meghívást. Antke bevezetőjében megkérte a résztvevőket, hogy tegeződjenek, ami szintén beszédes, tekintve, hogy Németországban magázódni szokás. Az „Alkossatok kormányokat!” par excellence feminista rendezvény volt, ami nem az elméletben – a tematika kijelölésében – hanem a gyakorlatban, a hierarchiamentességben, a különféle nézőpontok egyenlő arányú képviseletében és elismerésében valósult meg. A folyosón zajló beszélgetések során kiderült, hogy sok résztvevő feminista aktivista tapasztalatokkal rendelkező, vagy feminista témában érdekelt kolléga. Kelet Európából egyedül mi voltunk jelen.
A következő napon a felhívásban megadott három téma mentén moderált beszélgetések zajlottak. Senki nem beszélhetett öt percnél tovább, száműzték az ex katedra helyzeteket és a monológikus okfejtéseket: a dialóguson volt a hangsúly. Az internetes felhívásra elküldött képeslapok közül a szervezők által kiválasztott „feladók” ismertették álláspontjaikat, amik alapján megkezdődhetett a vita, a három témacsoport megbeszélése.
S.E. H.D.:
Nagyon fontos megértenünk miért éppen a kormányzatiságról szóló koncepció játszik kulcsszerepet az aktuális német szociokulturális helyzetben. Példaértékű, hogy ez a szellemi kör miképp reagál egy társadalmi konfliktusra, és miképp konceptualizálja az aktuális jelenségeket. A lüneburgi egyetem Foucault-szimpóziumát olyan égető kérdések inspirálták, mint a Németországban kipattant egyetemi sztrájkok, a gazdasági visszaesés és ennek ökonómiai következményei, a képzés ökonomizálása és mindezek politikai implikációi, melyek az erőszak és az önrendelkezés általános kérdéseivel függnek össze.
Összefoglalóan azt lehet elmondani, hogy Foucault kormányzatiság elméletével szemben többnyire szkepszis fogalmazódott meg, ami a jóléti társadalom szociális juttatásainak Németországban is erősen érezhető csökkenésével magyarázható. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy a résztvevők számára nem a pénzforrások apadása jelentett kiemelt problémát, hanem a válaszreakciók tartalma, egészen pontosan az, hogy mitévő legyen a jóléti demokrácia állampolgára, ha a források megcsappannak, mire számítson, mihez legyen és mihez ne legyen alanyi joga. Továbbá miképp lehet „kormányozni”, részt venni a folyamatok irányításában, kinél van a hatalom és miképp lehet a válsághelyzetre kreatív válaszokat adni. Fogalmi szinten olyan markáns társadalmi sztereotípiák jelentek meg, mint az intézményi bürokrata, a lusta professzor, a változások lehetőségében nem hívő, vagy azokat akadályozó konformista. A résztvevők rendkívül kemény és élesen megfogalmazott kritikával illették társadalmi valóságukat, ugyanakkor a különféle konfliktushelyzetekről és lehetséges válaszokról sosem fehéren és feketén, hanem összetetten beszéltek. A kormányzatiság koncepció az intézményi reform szempontjából volt égető kérdés, vitatott alternatíva és magatartás modell mind egyéni, mind pedig kollektív szinten a gazdasági recesszió árnyékában.
„A képzés ökonomizálása” szekcióban a gazdasági recesszió eredményezte egyetemi tandíj bevezetésének ötlete kapcsán olyan várható következményekről esett szó, mint pl. a képzés időtartamának csökkentése és „célirányosabbá” alakítása. Konkrét példaként hangzott el a hamburgi Offener Kanal nevű alternatív tv-és rádiócsatorna médiamanagereket képző médiaközponttá való átalakítása, vagy olyan magánegyetemek létrehozása, ahol „kreatív” diákokat termelnek, „piacképes” egyéneket értve ez alatt. Szociális munkások arról beszéltek, hogy a segítő programok és segélyek is piaci alapokra kerülnek.
A „kreatív” alany képzését a szimpózium részvevői nem pozitív értelemben használták, hanem a kapitalizmus ideológiája egyfajta következményeként értelmezték. Az újnak tűnő jelenség valójában, véleményük szerint, a XIX századi autoriter diszkurzusra emlékeztet, ami olyan alanyokat képez, akik önállóak, nem igénylik, hogy kormányozzák őket. A szolgáltatási társadalom a szolidaritás eszmeiségét kiiktatva versenyképességet, kényszerű kreativitást, innovációt követel az egyéntől. Foucault szerint a kormányzás elszenvedése a megosztott, decentralizált szubjektum és hatalom közötti kölcsönösséget feltételez. Az új helyzetben nem egy emancipált szubjektum képzéséről lenne szó, hanem a gazdaságot kiszolgáló, versenyképes emberek termeléséről. Ide kapcsolódik a „kreativitás imperatívusza” fogalom, amely alatt éppen ezt a gazdasági kényszer által diktált flexibilitást értik (ld. ehhez a „Be creative!” című kiállítást – Museum für Gestaltung, Zürich – amelynek kurátora, Marion von Osten szintén résztvevő volt) Nem pusztán az autoriter versus önkormányzó modell jelenti a probléma gyökerét, hanem az a kontextus problémás, ami kizárólagosan gazdasági céloknak rendelné alá a közoktatást.
„Az erőszak normalizálása” volt a legnehezebben tárgyalható téma, mivel akárcsak a hatalom, az erőszak működése sem ragadható meg esszenciálisan, ekképpen mindhárom, a szeminárium által megnevezett tematikában felvethető aspektust magában foglalta. A címadás maga a normatíva meghúzására értendő, arra, hogy mi az, ami még szükséges és (a kormányozva lenni állapot eseteiben különösképpen) pozitív energiákat is felszabadíthat, és hol az a határ, ahol az erőszak a tárgyiasító, elnyomó hatalom eszközeként jelenik meg. Ebben a szekcióban elsősorban a szociális munkások tapasztalatai jelentették a kibontakozó vita alapját.
A „kreatív dolgozó szubjektum” kérdése a gazdasági dimenziók oldaláról közelített az én-technológiák kreatív válaszadásai felé, amelynek kapcsán zárásként a művészeti paradigma került előtérbe. A munkaerőpiacot érintő témák esetében szinte minden területen megjelent a kizsákmányolás kérdése. Aktualitása hozta szóba például, hogy Németországban a munkanélküliség egyik megoldási javaslataként újabban elterjedő egyéni vállalkozást (Ich AG) propagandisztikus demagógiával próbálják népszerűsíteni a hivatalos fórumok (így a Munkaügyi Minisztérium). Ebben az esetben az önkormányzás idilli eszméjének köntösébe próbálják bújtatni a voltaképpeni munkanélküli segély az állam nyilvánvaló spóroló szándékából adódó megszorításait. Az érem másik oldala is szóba került ugyanakkor – ez a lehetőség ugyanis, bármennyire demagóg és hazug módon használja is fel az önkormányzás foucaulti gondolatát, (ti. kiiktatja a kölcsönösséget, az állami szolidaritást) – sokak számára tényleges megoldás jelent. A kreatív szubjektum tárgyalásánál merült fel a művészet, mint társadalmi konfliktushelyzetben megjelenő kreatív válasz, egyáltalán az a kérdés, hogy mennyiben szolgálja a művészet a társadalmi mozgások medializációját, képes-e alternatívát felmutatni a társadalmi konfliktushelyzetekben. A kiindulást jelentő kérdések gyorsan a kreativitás-fogalom tisztázatlan és nehezen megragadható problematikájához vezettek el.
S.E.:
Ha összegezni akarnánk, hogy miket is tanultunk, és mikről is szólt ez a szeminárium, a személyes és a nyilvános szféráját egyaránt érintő és megszólító tapasztalatokról beszélhetek. Egyfelől mulatságos és ugyanakkor felemelő volt megtapasztalni a jóléti demokráciák demokratikus rutinjait. Érdekes felismerés volt úgy beszélni Foucault kritikájáról, az elmélet gyakorlati kivitelezhetetlenségéről, hogy mindeközben a szeminárium kommunikációja egyazon alapelvek szerint működik, melyek szerint Foucault a kormányzás természetéről értekezik. A feministák ödipuszkomlexusának („Up Against Foucault!” és hasonló teoretikus eszmecserék) már nyoma sem volt, tekintettel a női szervezők nagyszámú jelenlétére, és demokratizáció nőszempontú feltételeinek biztosítására (aki akart kérhetett gyerekmegőrzést, Ruth Noack háromhónapos csecsemője pedig végig aludta, ette, stb a másfél napos rendezvényt). Foucault kormányzatiságról szóló elmélete mindenképp megtermékenyítően hatott, még akkor is, ha pragmatikusan nem lehet egy az egyben leképezni a megvalósítás szintjére. A végeredményt tekintve nem feltétlen kaptunk kézzelfogható „recepteket”, ám az atmoszféra és maga a tény, hogy a találkozó sikeresen megvalósulhatott önmagáért beszélt. Másfelől tanulságos volt szembesülni a nyugati demokráciák idealizmuskritikájával. Elgondolkoztató és inspiráló felismerés volt számomra, hogy a „mi már mindenen túl vagyunk” spleen-es hangulata mennyiben hordoz valós tapasztalatot, vagy mennyiben nélkülözi azt, mennyiben hatja át a gazdaság által szabott feltételrendszer, és miképp épülhet ez be megtermékenyítő módon a professzionális munkába. A kelet-európaiak szereplésének hatása – az, hogy miképp borulhat fel percek alatt az idealizmuskritika a magyar résztvevők eltérő társadalmi kontextusa és ideológiai állásfoglalása hallatán – a nyugati résztvevők számára meghökkentő élménnyel szolgált, amint ezt a prezentációnk utáni hozzászólások és megkeresések bizonyították. Jó volt részt venni, jó volt Budapestről beszélni!
1 Lüneburg Hamburg mellett fekszik, egyetemén 7000 diák tanul Kultúratudományok és Környezetvédelem szakokon. A Kulturwissenschaft nem önálló diszciplína, mint amilyen például a kritikai kultúra kutatás. A lüneburgi tanszék megalapítása sem köszönheti létét semmiféle akadémián kívüli értelmiségi áramnak, a nyolcvanas években felülről irányított kényszer szülte, ebből adódik eklektikus sajátsága. Mindezek mellett Németország egyik legprogresszívabb bölcsészképzése folyik Lüneburgban. A sillabuszban megtalálható a hagyományos művészettörténet, a kritikai kultúra kutatás, a művészetszociológia és a szociológia, a kommunikáció-elmélet, a nyelvfilozófia, a posztsrukturalista és feminista elméletek, a multikulturalizmus stb., ugyanakkor olyan kakukktojás is, mint a geográfia. Az interdiszciplinaritáson van a hangsúly, amelyet az egyetem kiállítóhelysége még szélesebb sprektrummá bővít: ez ugyanis a kortárs művészettel foglalkozó diákoknak lehetőséget nyújt gyakorlati ismeretek elsajátítására. Az egyetem galériája, a Kunstraum, Németország egyik elit kiállítóhelyének számít, pontosan a színvonalas elméleti képzés jelenléte okán. Érdemes szemügyre vennünk a lüneburgi kurzuskínálatot, tekintve, hogy pár éven belül Budapesten is beindul egy hasonló, legalábbis interdiszciplinaritást tételező kortárs elméleti képzés az Iparművészeti Egyetemen.
2 Magyarul Kormány-fővel gondolkodni címmel jelent meg Foucault 1979-es előadásának szövege. In.: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen, 1999.
3 Meglepetés volt találkozni Chris Koverrel, akit két évvel ezelőtt Budapesten ismertünk meg. Ő a Kulturwissenschafton tanul és szintén részt vett a szimpóziumon. A diákok erős autonómiáját jól illusztráló epizód volt, mikor Chris kérdésünkre, hogy ti. mit csinál egy diák sztrájk alatt, teljes komolysággal és határozottsággal ezt válaszolta: A diák ilyenkor nem mással tölti az idejét, mint politikailag tájékozódik! Ezután részt vesz a szervezésben, vagy ellenkezőleg, megpróbálja meghiúsítani a sztrájkot.