Szívműtét

Ez egy szabálytalan kiállítás – figyelmeztetett az exindex szerkesztője, amikor megkért, hogy nézzem meg az Új Budapest Galériában rendezett „Nagyítások – 1963“ című (ahogy rögtön hangsúlyozta: igen sokrétű anyagot bemutató) tárlatot. Külföldről érkeztem, és még nem jutott el hozzám a rendezvény híre, de ahhoz a nemzedékhez tartozom, akinek – ezt a címet hallva – természetesen azonnal Antonioni filmje jut az eszébe. Aztán kiderült, hogy nem is alaptalanul, mert tényleg egy film áll itt is a vállalkozás középpontjában, Jancsó Miklós Oldás és kötése.

– Ahhoz, hogy megértsd, hogy miféle kiállítás ez, ismerned kell a filmet is – folytatódott a magyarázat. Mert Mélyi József, a tárlat kurátora tényleg úgy járt el, hogy sorra vette Jancsó filmjének a fontosabb eseményeit és motívumait, hogy aztán azok alapján egy sor dokumentumot és művészeti munkát (képet, szobrot, grafikát) gyűjtsön össze a hatvanas évek elejéről, kiegészítve e gyűjteményet olyan bútorokkal vagy építészeti tervekkel, amik jól tükrözik az akkori évekre jellemző ízlésváltozást.

Ezek segítségével kísérelhette meg, hogy felidézze, esetleg ki is egészítse a filmben bemutatott világot, miközben nem is annyira magát a világot, hanem inkább bizonyos szemléleti változásokat, lelkiismereti konfliktusokat és önismereti problémákat igyekezett érzékletessé tenni, és kiállítási tárgyakkal illusztrálni. Gondolnunk kell ugyanis arra, hogy 1963, a film forgatásának az éve volt egyúttal az 1956-os rabokat illető amnesztia esztendeje is, és nem csak megenyhült, vagy megváltozott vele a légkör, de valami meg is lódult ekkor az országban.

Mélyi szeretné tudni, hogy mi volt ez. Ezért markol bele az eseményekbe, illetve Jancsó filmjébe, vagy annak apropójából a film megszületését is diktáló érzelmekbe, reményekbe és kétségekbe. És ezt a gesztust, a talált mozzanatok felmutatását nevezi aztán nagyításnak. Ami a filmben csak fény, mozgás, illúzionisztikus hatású utalás lehetett, annak egy részét a látogató kiállítási tárgyként, a háromdimenzionális világ részeként élheti meg most a Bálnában.

A tárlat természetesen semmiképpen, még csak töredékesen sem vállalkozhatott a film valamiféle rekonstrukciójára, sokkal inkább jellemző rá, hogy emlékeket, képeket és személyes teljesítményeket keres, amik kiállítható dokumentumként szolgálhatnak a filmben is látott világ mai reflexiója számára. Ezért mondanám, hogy Mélyi vállalkozását bizonyos mértékig régészeti kutatásnak vagy leletmentésnek tekintem, olyan rétegek felszínrehozatalátának, amikre már rárakódott az elmúlt évtizedek szedimentje.

Persze korántsem arról van itt szó, hogy egyszerűen kövületek után ásott, és azt is tudjuk, hogy a régész szemében fontos információval szolgálhatnak számára a mindennapok világát dokumentáló közönséges tárgyak is, és nem csak az aranyleletek számítanak értéknek. Ezért tesz elénk Mélyi olyan dolgokat is a múltból, amiknek a láttán hol csak elmosolyodunk – hol azonban összerezzenünk. Igen, feltűnnek itt olyan exponátok, amiknek biztos, hogy nincsen múzeumi rangjuk, de amikből mégis penetráns erő árad, mert belenyúlni egy ásatási árokba (majdnem sírgödörbe), úgy látszik, nem egészen veszélytelen vállalkozás.

Így kap most valami teljesen más és bizsergetően aktuális színezetet akár Jancsó filmje is, ami ráadásul nem is afféle talmi lelemény. Hirtelenül másként kezdjük érteni a címét is: Oldás és kötés – nem valami hasonlóval foglalkozunk megint már évek óta? Eloldódni valamitől, amihez hozzákötött minket az úgynevezett történelem, az események könyörtelen lánca, ugyanakkor pedig kapcsolódni valami máshoz, amit inkább szeretnénk a magunkénak tudni…

De maradjunk Jancsó filmjénél, mi is a szüzséje? Csak néhány szóval: egy fiatal sebészorvos (Latinovits alakítja), aki vidékről, a paraszti miliőből felkerült tehetséges és sikeres értelmiségiek egy lehetséges példája – rendezett életvitellel, nagypolgári hátteret sejtető szimpatikus barátnővel, és biztos karriert ígérő munkahellyel, valamint divatos információkat forgalmazó ismeretségi körrel, és ugyanígy korszerűnek nevezhető, a hatvanas évekre jellemző modern ízlésű lakással – nos, ez az fiatalember ebben a környezetben még sem érzi jól magát. Művészetről, kultúráról vitatkozó ismerőseinek a körébe kerülve lehangolónak találja azok felületességét és fontoskodását.

Barátnőjének a szerepét Domján Edit játssza, hozzá őszinte érzelmek kötik, de a film mégis arról szól, hogy ez a zsidó származású fiatalasszony mintha állandóan kilépne, kirobbanna kettőjük szűkebb világából. Igen, mert mögötte ott érződik egy, a hatvanas évek elején még nagyon hatékonynak mutatkozó árnyék, a holokauszt, amit csak olyan fények ellensúlyozhatnak, mint a zsidó szertartások kendőjére emlékeztető csíkos törülköző a napfényben fürdőző strand homokjában, vagy az ehhez a jelenethez bejátszott zenei aláfestés, a Jom Kippur előestéjén elmondott ima – azaz olyan mítoszokat ébresztő érzelmek és tárgyak, amiken a főhős kívül kell, hogy maradjon, hiába minden közeledésre tett próbálkozása.

A döntő krízis azonban a munkahelyén éri a fiatal orvost, ahol az atyai patrónusának tekintett idős szívsebész – amikor már mindenki lemondott róla – nyitott mellkasban végzett szívmasszázzsal visszahoz az életbe egy klinikai halált halt beteget. Hősünk rádöbben, hogy mennyire esetleges és kezdetleges az, amit saját szakmai érettségének tekintett, s úgy érzi, hogy elvesztette minden önbizalmát. Ebben a helyzetben autóba ül, és felkeresi a tanyák világában maradt édesapját.

A filmnek van azonban egy, a történeti szálak fűzésén túlmutató tisztán vizuális üzenete is. Úgy gondolom, hogy nem szándékos ez az üzenet, inkább Jancsó stiláris érzékenységének a gyümölcse, és persze, tagadhatatlanul a hatvanas eszstendők erős kontrasztokkal dolgozó fekete-fehér filmjeinek a hatása – ezek olyan feszes tónuskülönbségekkel operáltak, mint amilyen a mészként fehér hó és a zsuppfedelű sötét háztetők kontrasztja, vagy a krómfényű formák és az úttesten olvadó kátrány szomszédsága.

Ha csak erre a tónusok beszélte nyelvre hallgatunk, akkor úgy érezhetjük, hogy az Oldás és kötés vizuális világa a második világháború utolsó éveit idéző mítikus szerelem, a lágyabban fényképezett Casablanca, valamint a sokkal későbbi, és már a gyökereiben is teljesen más mítoszokat (vagy mítosztalan modernitást) szolgáló filmalkotás, a higanyfényű Dolce vita között helyezkedne el félúton – persze nem a nemzetközi filmvilág szélesre húzott nagy panorámájában, hanem odatéve a kis magyar glóbuszra, a hatvanas évek konszolidációjába, a polgárosodás kísérleti modelljeit is megengedni kezdő Kádár-rendszer világába.

A polgárosodás kísérleti modelljei… maradjunk meg ennél. Mert, hogy megadja a jellegzetes és hiteles hangütést a tárlatának, Mélyi József is azt szedte össze az egykori hétköznapok emlékanyagából, ami egykoron, akár a lábbelik, még divatos modellek lehetettek, de amelyeket manapság – mivel elvékonyodott közben a talpuk, meg félrehord már a sarkuk – nem szívesen viselünk már. Iránymutatóként ehhez a szükségszerűen gyengécske bice-bóca csapathoz egy prózai mű felidézése, Fejes Endre (egyáltalán nem gyenge!) Rozsdatemetője szolgál.

Nem csak az eseménytelenséget abszolutizáló meséje, konyhaszagot meg kopott hétköznapiságot árasztó sivársága révén került jogosan ez a regény ide (azóta, hogy először olvastam, mindig egy képzavar, a „bátor hokkedli” jut Fejesről az eszembe), hanem talán azok miatt a kiegészítések miatt is érdemes volt beválasztani erre a kiállításra, amiknek a megtalálása és bemutatása Mélyi leleményességét dícséri – gondolok itt Matyus Dóra nagyon eredetinek ható Fejes-illusztrációira.

És hát szerepelnek itt „olajképek” is, persze bolti áruk, azon belül azonban nagyon tisztességes munkák, amiknek az alkotói soha nem lehetnének egy Rozsdatemetőhöz hasonlítható munka szerzői, de akiknek a festményei oda férnének – hát hova is? – hát talán a Rozsdatemető valamelyik szereplőjének az otthonába – és ezért jogos, hogy most kiállításra kerültek. Ilyen például Béres Jenő (valószínűleg egy könyvnap alkalmából született) képe a Képzőművészeti Alap Kiadó könyvessátráról, vagy Fónyi Géza posztimpresszionista enteriőrje, főszereplőként egy omlóan puhán festett életveszélyesen ingatag fehér székkel, továbbá Gádor Emilnek a művészek és irodalmárok által is frekventált Malomtó-Presszóról festett hangulatosnak szánt beszámolója. De efféle jelzésként szerepelhet egy kép a hódmezővásárhelyi iskolából is. Ez a mű – Orosz egy portréja – az akkor jelentős áttörésnek tekintett, ma már viszont teljesen feledésbe merült hódmezővásárhelyi iskola modorát, ama „neo-alföldi” stílust idézheti az emlékezetünkbe.

Érdekes közjátékként hat a svájci származású fél-absztrakt festő és grafikus Hubert Montarier több kiállított munkája. Néhány évre Budapestre vetődött ember volt ő, aki aztán nemsokára továbbment, de nagyon színes és könnyedén modoros vásznak maradtak a nyomában. Ahogy azt most megtudjuk, abból élt, hogy a budapesti folyóiratok oldalait illusztrálta – olyan színfolt ő ezen a kiállíátáson, ami a vasfüggöny mögötti világba is belesimulni képes modernitásra, egy fajta fapados párizsi iskolára adhat példát.

Még mindig a kommersznél tartunk, de már kezdünk határozottan kiemelkedni belőle – én ehhez a senkiföldje fázishoz sorolnám a tárlat egyik legérdekesebb epizódját, Szabó Ákos nagyalakú diplomamunkájának a falra vetített – sajnos kissé elmosódott – reprodukcióját. Ez a kompozíció eredetileg egy secco technkával készült falikép volt, és Bartók Cantata Profanáját idézte meg ezernyi szilánkká hasadó részletformával. Nyilván a mellette kiállított gépelt jegyzőkönyv kedvéért esett rá most a választás. Ebbe beleolvasva ugyanis kostolót kapunk abból, hogy miként zajlott le akkoriban egy-egy ilyen „problematikus” munka elfogadása vagy elutasítása körül kialakult vita a nagy tekintélyű budapesti képzőművészeti főiskolán.

A festmény a későbbi „szürnaturalizmusként” ismert irányzat egyik korai megnyilvánulása, és már előremutat Csernus hasonló technikával készült munkái felé. Ezért persze kissé formabontó mű, aminek a láttán a főiskola professzorainak a körében felmerült az a gondolat, hogy a festmény talán azért ilyen furcsa dolog, mert „ellenséges” alkotás. A jegyzőkönyv tanusága szerint nagyon lelkiismeretesen foglalkoztak e kérdéssel, de végül is győzött a tékozló fiút visszafogadó atyai szeretet, és Szabó Ákos képét elfogadták diplomamunkának (nem mindig történt így…).

Nagyon érdekes a kiállításon végigvonuló visszaemlékezésekhez kapcsolható „rendőrségi háttér”. Az említett művészekről egy pillanatig sem gondolom, hogy valami közük lehetett volna az állambiztonsági hatósághoz, de Mélyi kiállított egy szöveges ismertetést Kristó Nagy Istvánról, aki szerkesztő volt, és már nagyon korán a belügyi szervek besugója lehetett (ő járt a Malomtó Presszóba, hogy intellektuelekkel és művészekkel találkozzon). Mélyi megemlíti róla, hogy Jancsó Oldás és kötésének több szereplőjével is hírlapi interjút készített, azon túl pedig – párhuzamosan ezekkel a cikkekkel – ugyanőkről titkos jelentéseket is gyártott.

Mindjárt Kristó Nagy szomszédságában említeném meg Petrigalla Pált, akit én is jól ismertem, mert jómagam is sokszor voltam vendég a „szalonjában”. Azokban az években jöttek divatba a nagy alakú (s ma már standardnak tekinthető) „hosszan játszó” hanglemezek, és Petrigalla egyike volt azoknak a pesti gavalléroknak (mert így öltözködött…), akik azonnal be tudták szerezni őket. Szigorúan csak a legemelkedettebb klasszikusokat gyűjtötte, és hetente egy-két alkalommal koncertet rendezett belőlük az elfüggönyözött lakásában – ezeket bárki látogathatta. Úgy tűnt, hogy elsősorban olyan idős grófnőknek, meg naftalinszagú dzsentri-özvegyeknek játszotta le a lemezeit, akik akkor még nem vesztek ki teljesen Magyarországról, és akik filléres alapon és nagyon-nagyon alkalomadtán mecénás szerepet is szívesen vállaltak.

Úgy tűnt, hogy csak másodsorban szóltak ezek a koncertek az „avantgárdnak” vagyis az érdeklődő ifjúságnak, ahová én is tartoztam, de azt hiszem ez egy trükk volt, mert Petrigalla csakis ránk volt igazándiból kiváncsi. Gépelt programokat osztogatott szét a vendégei között, és ezzel biztosította be magának, hogy mindig megteljen a lakása (ezekből a sárguló A4-es lapokból is láthatunk most egy válogatást a kiállításon). Meg aztán, ahogyan ezt mostanában hallom, a belügy bizalmát is élvezni tudta. Nem szívesen hiszem el, mert számomra is fontos volt a segítsége – a hír egy kicsit fájdalmas.

Egyáltalán nem tudnék rosszat elhinni viszont doktor Végh Lászlóról (de nem is mond róla rosszat senki fia), aki afféle megszállottként szintén zenével és mellette a modern képzőművészet problémáival foglalkozott, meg hát fontos közvetítője és apostola volt a vasfüggönyön át becsempészett egyéb kulturális információknak is – vele is gyakran találkoztam, és most őt is bevette Mélyi a példatárába. Dr. Végh, ha jól emlékszem, röntgen-orvos volt, betegesen sovány emberke. Az egyetlen dolog, ami számomra kirajzolódik a ma már teljesen ködbe vesző alakjából, az ádámcsutkája. Úgy tűnt, hogy állandó extázisban él, és ebben a hipertóniában, ha csak tehette, az absztraktok magasabbrendűségét és fontosságát prédikálta – meg kell hagyni, szívesen hittünk neki.

Ő is készségesen látott érdeklődőket az otthonában, és mindent összevéve hasznos ember lehetett. Hogy milyen képeket gyűjtött, vagy hogy mi is jelentette számára az absztrakció eseteit, e tekintetben azonban máig sem találtam megbízható forrásra. Akkoriban Lisziák Elek (Pesten csak Lexiként ismerték) volt az egyik legjobb barátja. Őt közelebbről ismertem, és mivel mindig magával cipelte a mnkáit egy mappában, sok rajzát is láttam. Nincsen most kiállítva, de nem nehéz elképzelni, hogyan miként dolgozott. Cérnavékony alakokat vagy alakzatokat vetett a papírra, aminek a szűzies fehérsége teljesen felitta a formákat – kétszer-háromszor kellett odanézni, hogy az ember a Lexi rajzolta dolgokat legalább egyszer lássa.

Több emelettel magasabbra helyezném el Boglár Lajost, aki Braziliában született, és Jancsó főműveinek a megszületése körüli időkben privilégizált tudósként a dél-amerikai indiánok életét kutatta, de még később is afféle mágus, hírneves antropológus, nagy tekintélyű professzor maradt, és az izgalmas primitívség-modernség párhuzamok egyik forrásának számított – most Mélyi hívja fel rá a figyelmünket.

A legfontosabb név ebből a csoportból azonban Levendel Lászlóé, aki a Korányi Kórház orvosaként annak idején sok olyan beteget ápolt, akik jelentős művészek voltak, Mélyi közülük Anna Margitot és Bálint Endrét említi. Levendel 1961-ben a betegei munkáiból kiállítást rendezett a kórházában, amit én is láttam, és ez volt a második alkalom arra, hogy egy nyilvánosnak tekinthető tárlaton is találkozhassak valóban korszerűnek tekinthető művekkel (privátim ugyanis már ismertem a őket, mert bejáratos voltam a szentendrei mesterek és barátaik otthonaiba).

Az első alkalomra évekkel korábban került sor, 1956 nyarán, akkor az egykori Európai Iskola művészei rendeztek egy félig legális kiállítást az Esztergomi Keresztény Múzeumban, és ezt az eseményt azóta is jegyzik a hivatalos krónikák. Emlékeim szerint Levendelnek volt köszönhető az is, hogy később, igaz, nagyon szórványosan, és többnyire csak a „pult alatt” mutatva, de ugyanezektől a művészektől azután is láthattunk még néha egy-két munkát.

Mélyi egy-egy kiállított művel hajt zászlót most az akkoriban már rég elnémított Európai Iskola művészei, illetve az ugyanezen körhöz tartozó fiatalabb alkotók előtt (Korniss, Bálint, Jakovits, Anna Margit, Vilt, Schaár, Országh Lili, stb. szerepelnek itt, megkoronázva Kassák egy ezidőben festett olajképével – fölösleges lenne itt külön foglalkozni velük). Nem tartozott szorosan véve közéjük, de mégis e gárdába kívánkozik Czimra Gyula és Kondor Béla is – két olyan művész, akik közül grafikái révén Kondor vált sokkal ismertebbé, míg lehet, hogy egyszer majd mégis Czimra bizonyul a jelentősebb festőnek.

Két további művésznek pedig majdnem hogy külön kis one-man show-t szervezett Mélyi e tárlaton, ezek Papp Gábor grafikus, az akkori évek modern hangvételű reklámgrafikájának a nagyhatású magyar képviselője, és Gruber Béla, a fiatalon elhunyt, nagyon tehetséges Bernáth Aurél tanítvány – afféle mártír, ahogy azt akkor a barátai látták.

Vigh Tamás mérőzsinórt a kezében tartó bronz figuráját említeném még meg, nem csak azért, mert ez is igen jó alkotás, hanem mert mintha egyúttal szimbolikus alak is lenne. Olyan valaki, aki azt a gesztust vagy pillanatot örökíti meg, amit ezekkel a szavakkal írhatnék körül: „…ez még jó, ez még jöhet, de ez már talán nem”… és így tovább. A szobor valóban valami ilyesmiről szól, de a kiállítás, ahogy már említettem, nem dolgozik ezzel a szelektálásra is használható mérő-ónnal, hiszen a szociológiai mélységeket és a kétségesebb irányokat sem kerüli el, sőt, Jancsó filmjéből is éppen a vitatható értékű guruk körüli motívumokra, és az azok által képviselt mentalitás disszonanciáira igyekszik példákat hozni.

No, de ha így van, mit keresnek akkor a tárlaton a most említett első vonalban lévő művészek? Talán az önvizsgálat és az önbizalom (valamint az önbizalom megrendülésének) a szimbolikus figurái ők, hiszen többnyire kicsinyke, és eddig nem nagyon ismert művekkel szerepelnek itt, és így mintegy a kvalitás és a semmi között lebegve tudják mégis magukra vonni a nézők tekintetét.

Egy kivétellel. Ez Országh Lili monumentális munkája, az a hét kép-táblából álló requiem, amit a művésznő 1963-ban az elpusztult emberek és városok emlékére festett. Ez a gyászmiseként komponált, de mégis himnikusnak ható együttest látjuk a kiállítás zárófalán, olyan akkordként, és akkora erejű harsonaszóként, hogy beleremeg az ember. E ponton Mélyi József nem követte Jancsó Oldás és kötését, hiszen az nem végződik harsonaszóval, hanem egy önvizsgálatra kötelező kérdőjel marad az utolsó kockáig.

A tárlat a tekintetben marad mégis hű Jancsó intenciójához, hogy a krízist kiváltó egyetlen pillanat körül köröz, és a szívműtét azon másodpercét tekinti vezármotívumnak, amikor a klinikai halálba süllyedt beteg szíve mégis, minden várakozás ellenére is újra verni kezd. Csoda történt? Egyáltalán nem.

Ez az a pillanat, amikor meg kell értenünk, hogy provinciális kezdők vagyunk, akik nem voltunk képesek rá, hogy higgyünk a regeneráló erőkben és az emberséggel párosult professzionalitás hatalmában. Egy más kérdés aztán, hogy a professzionista felkészültség még csak nagyon távoli, gyengén pislákoló mécsesként volt jelen a közélet szélesebb rétegei számára. Igen, az igaz, hogy Jancsó professzionális volt a maga területén.

És szigorú mester, aki nem engedi, hogy a néző az idős, és a mesterségét magas szinten értő professzorral azonosítsa magát. Jancsó csak megmutatta, hogy igenis, van ilyen is – a néző, és vele együtt a kiállításlátogató dolga pedig sokkal inkább az kell, hogy legyen, hogy a kétségek közt hánykódó fiatal orvossal tartson. Hová? Merre? Hiszen a tanya, ahová az elbizonytalanodott főhős visszatér, biztos hogy nem lesz majd a végső állomás. Innen tér, ebből a vételenbe táruló nyitott tájból vissza ez a tárlat a mai mindennapok világába.

Ahol a beteg szív még ver, és a műtét már közeledik. De senki sem ismeri a folytatást.