A rendezvény címadása igen kreatív, nincs találat ezen kívül arra, hogy mi lehet a „Vegetal Mediation”. Onnét indítottam e fordítási kísérletet, hogy magyarul mi a mediáció: amikor már harmadik felet kell bevonni az ügybe, hogy a konfliktus ne durvuljon tovább. Továbbá, mivel magyarul kétszer kellett volna mondani a növényt: növényinek és növénynek, de az angolban ezt külön vegetalnak, majd plantnek mondják, ezért én sem mertem duplázni. Ilyen köröket nem kell futni, ha egy kialakult, megszilárdult ügyről folyik a beszéd, de ez most nem annak tűnik; inkább egy úttörő esetről van szó. Az első nap beszámolója következik.
Nagy öröm a nemzetközi gondolkodás produktumairól anyanyelvünkön megpróbálni gondolkodni. Talán segít, ha eleve tudjuk, Maja és Reuben Fowkes mi mindent tett már itt Magyarországon, a Translocal Institute keretein belül, ami jelenleg csak együttműködő partner. Maga a szervező entitás itt más, az Environmental Arts and Humanities Initiative, egy nemzetközi kibővített csapat, tehát a CEU-n környezetetikát tanító Alan Watt környékén lehet megpróbálni fölfogni, milyen elvek mentén válogatott típusú kortárs művészeti produktum mely elméletek mentén történő értelmezését nyújtotta e konferencia.
Lehet, hogy segít a koncepció is a tartalom lefordításához: a növények és emberek viszonyát vizsgálja az antropocénben, de annak haszonelvű növényfölfogásán túltekintve. Itt a növényi (értelemszerűen) nem-kognitív gondolkodás és nem-reprezentatív memória révén is megnyilvánuló növényi tevőlegességet, növényetikát és növényjogokat is tematizáló kortárs művészet értelmezési fórumát kellett látnunk.
Az első nap is vegyesen szólt kortárs művészeti gyakorlatok (közvetett és) közvetlen prezentációiról és elméleti előadásokról, a szervező szervezet célkitűzéseinek szó szerint megfelelve: környezeti művészet és bölcselet. Az environmentből, mint művészettörténeti műnemből, műtípusból a land artra (mint tájművészet) adott válaszként kibomló environmental art mára már nem azt jelenti, mint a természetművészet, a „nature art”. Ezért most a magyarban – tudomásom szerint – egyedül eddig Orosz Márton által honosított „környezeti művészet” kifejezést tartom helyénvalónak, hiszen e művészek távolról sem kizárólag a természetben és a természettel dolgoznak, hanem a gyakran egyáltalán nem természetes környezetben és környezettel. De az embert körülvevő értelmében, amiben észleli a testi jelenlétét, a (képzőművészeti) environment eredeti ötlete hiánytalanul megvan.
Köszöntőként a Fowkes házaspár vázolta a rendezvény értelmezési kereteit. Az antropocén kor antropocentrikusságának biocentrikus szempontú kritikája tűnik a fő csapásnak, a legújabb természettudományos eredmények ugyanis ezt sürgetik, a növényi neurobiológia, s egy sor más tudományág komoly problémákat jelez. Nem kezelhető úgy a növényvilág a jövőben, mint ahogyan most történik, mert az emberközpontúságot nem revideáló emberiségre nézvést (is) fenyegetőek a jelenleg zajló folyamatok. A szervezők ezek után történeti példákat villantottak föl a kelet-európai neoavantgárd produktumai közül emelve ki olyanokat, amelyek növényekkel, növényi környezettel kapcsolatosak, ezeken keresztül vezették be a rendezvényt.
Összességében elmondható, hogy a növényi ügynökség kortárs képzőművészeti kontextusban történő vizsgálatai gyakran olyan, végső soron élelmiszerlánc-biztonsági, gőzerővel üzemelő csontvázakat rángatnak ki a szekrényből a kortárs művészet tematizáló nyilvánosságába, amelyekről a szerencsés fogyasztó, aki az élelmiszerlánc végén trónol, mit sem gondol, és méltán elhűlhet. Nem akarok konkrét világcégeket mondani, de elhangzott néhány név is. Természetesen esztétikai, etikai és politikai megfontolásokból is akadt bőven, de nagyon erős volt az a gondolat, hogy mennyire fogalmunk sincs arról, hogy miért és hogyan van az, hogy ehetünk és ihatunk. S minderre a végső kérdésre nem is okvetlenül hegyezi ki magát a kutató művész, hanem „csak” elindít egy „művészeti” folyamatot, és derülnek ki a dolgok, külső jogi-gazdasági-társadalmi tényezők, amik egészen eltéríthetik a kezdeti kutatást.
Erre talán a legjobb példa a Berlinben alkotó Asa Sonjasdotter, akinek a figyelme a haszonnövények felé fordult, lévén ők furcsa köztes állapotban léteznek: se nem természetesek, se nem mesterségesek. A bölcselet egyenesen a természet, így a teremtés megzavarásának szimbólumát látta bennünk (Linné), így nem is kerülnek be természettudományi múzeumokba. Ugyanakkor egy intim szocializáció kezdődött meg az ember és a növények között, sokféleséget eredményezve, tehát esztétikai alapon érdekes lehet például a különféle termesztett krumplifajtát vizsgálni: lila, piros, sárga és fehér húsú és kicsit kevésbé változatos héjszínű krumplikról lehet szó.
A művész projektjében egy közösségi kertben egyszerűen csak hagyta az amúgy vegetatív módon szaporított krumplikat zsákokban összeporzódni, majd begyűjtötte a terméseket, és elkezdte fölnevelni a szülei tulajdonságait változatosan öröklő kicsi egyedeket. Ami növénynemesítési szempontból bizonyára egy fölösleges időpocsékolás, mert ezt nem így szokás, cél nélkül csak a vak véletlenbe. De a művész célja nem is az volt, hogy egy új fajtát vezessen be a piacra. A projekt során az is kisült, hogy egyáltalán nem egyszerű procedúra egy új fajta bejegyeztetése. Viszont csak bejegyzett fajtákkal szabad termelésbe kezdeni, majd eladni őket. A bejegyzett fajták viszont azonos, megrekesztett génállományt képviselnek, amelyben nincs helye a Sonjasdotter-féle (rugalmasan kezelt génállományú, színes és változatos, és egyben köztes) korcsoknak. A fajtajogok viszont eközben (csak az ön élelmiszerlánc-biztonságának érdekében) szép summákat hizlalnak.
A vetőmagokhoz való emberi viszonyulás vizsgálata közben hozott szintén kritikus döntést az ír Christine Mackey, s a világ vetőmaggyártási folyamataival szembeszegült Trade-off projektjében, melynek során az Írországban őshonos magkeverékek vetésre előkészített komposzt-sárgolyócskáit osztogatta a kiállítás látogatóinak, szerződéssel vonva be őket a projektbe, hogy dokumentálják, hova vetik el ezeket a kereskedelemből gyakorlatilag hiányzó fajtákat. De további projektjeiben is eltűnő helyi fajtákat listáz, archívumi anyagokból vitrin-emlékművet állít egy egyszervolt borsófajtának, stb.
Kevésbé az aggodalomra okot adó élelmiszerlánc-biztonsági problémák fölismerése felé sodródó pályán jár Špela Petrič, ő egy vállalkozóbb kedvű transzhumanista, a növényekkel való szorosabb együttműködések érdeklik. Ami végső soron akár hibridizációt is, azaz a zöld színű embereket jelenti, akik fotoszintetizálni fognak: ez a Humalga, ahol alga és ember fázisok követik egymást a szaporodásban. Ugyan ez még csak a távoli jövő, projektjeiben azonban már dolgozik a szoros, testi együttműködések lehetőségein, az egymásra hatásokon. Laboratóriumi körülmények között vizsgálja a hangulatváltozásaiban is tetten érhető hormoningadozásának növényi fejlődésen kimutatható hatásait. A vizeletében jelen lévő, abból elkülönített változók valóban képesek befolyásolni a növényi fejlődést, ezeket növényszörnyeinek nevezi. Még érdekesebb az a kísérletsorozata, ahol már a laboratóriumi használatra gyártott rákos sejttenyészetet zöldalgákkal önt össze – melynek során köztes, félutas sejtek jelentek meg.
A növényvilág földtani aspektusaival – és annak képzőművészeti megnyilvánulásaival – foglalkozik a poznańi Monika Bakke. Egyfelől a növények ásványi építőanyagai szerkezetének a növekedés mintázataiban visszaköszönő geometriai rend szépségét emelte ki, másfelől a növényvilág földtani szerepére összpontosított, a szénkörforgás, légkörtranszformáció örvén a növények hosszabb távú jelenlétére hívta föl a figyelmet.
Az általa felidézett alkotások közül talán a legaggasztóbb, ezért legemlékezetesebb Inella és Giona Gatto Geo Merce című projektje, melynek során különféle iparilag szennyezett talajokból növényi ágensekkel szívatják ki a mérgező nehézfémeket, majd az elégetett növény hamujából kinyerhető drága és értékes ipari nehézfémeket éppen aktuális piaci árukkal fölszorozva a kiállítótérben folyamatosan, valós időben géppel rajzolt grafikonon ábrázolják, mennyi haszon nyerhető ki az éppen kiállított növényekből.
Mindezek elég komplex problematikák, és olykor a kortárs művészet inkább már csak végzettségnek, módszertannak tűnik egy kommunikációs piacon. De az intézményrendszer mindezt legitimálja, a rezidencia-programok, kiállítások, kiadványok egyértelműen a kortárs művészet keretei közt igyekeznek tartani a legtöbbször civil vagy tudományos szférában is tevékenykedő egyes eseteket. Illetve nem minden esetben, mert például Magyarországon már csak politizálni lehet, így Bakk Ágnes és Pálinkás György készülő akácfa-projektje növényi alapú szociológiai-kultúratudományi-politikai esettanulmány, amely a nép választott vezetőinek önellentmondásait dörgöli személy szerint méltóságos orruk alá.
Egy nem olyan régi EUs szabályozás értelmében az invazív egzóta fafajokat (azt hiszem, tíz faj került e különösen veszélyes listára, így a zöld juhar, bálványfa, és egyéb kellemetlenül gyors iramban őshonos fajokat kiszorító gyomfákat) újra telepíteni nem szabad. (Már ha ezzel megállna a folyamat. Tessék kisétálni a Duna árterébe, gyakorlatilag 70% zöld juhar, és ők a fiatalok; 10% fehér nyár, 10% fehér fűz, 10% egyéb. Forrás: Paksi gombát szedni ment.)
Mivel az akác is szerepel e listán, mint eredeti társulások ökoszisztémáját fölforgató, tehát megalapozottan kártékony faj, ezért a jó magyar akácméztől is el kellene búcsúznunk, illetve a termékeny homokdűnék visszatérhetnek a Duna-Tisza közére. Az abszurd ott kezdődik, amikor ellenzékben a kormányoldalról védett akácot pontosan a nemzetpusztítás szimbólumaként tematizálja ugyanaz a politikus, aki kormányon pedig aztán mégiscsak megvédi, hungarikummá avatva az invazív és idegen akácot. Retorikailag pedig inkongruenciába bonyolódik, amikor ugyan az emberi csoportok szintjén bevándorlás-ellenes, de a növények esetében éppen egy nemrég jött fajt emel az őshonosok fölé.
Konkrét társadalmi gondokat megelőzendő beszélt a filozófus Alan Watt. Veszélyes gyökerek című előadása az őshonosság növényi hasonlatainak, metaforáinak vizsgálatára irányult. Különös figyelemmel emelte ki Heidegger Bodenständigkeit-(őshonosság-)fogalmát, amely irodalmi alapú: ennek értelmében fák vagyunk, gyökereinkkel a talajba kell fúródnunk ahhoz, hogy az éterben virágot, majd termést hozhassunk. A begyökerezettség természetesen régebbi ötlet az emberre, és Heidegger örömmel alkalmazta a mezőgazdasággal kapcsolatos életvitelben élő ember esetére. Watt azonban rámutat, a növényi metafora jogalap lesz a nem-őshonos ember hátrányos megkülönböztetésére.
A gyökerezettség illúzióvá lesz, amikor egykori parasztok leszármazottai ugyan fizikailag ugyanabban a térben élnek, de már semmi nagyszüleikhez fogható kapcsolatuk nincs a mezőgazdasággal. Nem lehet olyan növényi metaforát használni, amelynek ne alakulnának ki visszaélésre okot adó értelmezései. Így, ha például a gyökér helyett a „rizómát” vesszük – ez ugye a kúszó gyöktörzs, azaz a tarack, tehát a mozgó növény ötletével próbálunk az egyébként mozgásra képes ember felé közelíteni, még annak is rémes negatív felhangjai lesznek. Valószínűleg a legjobb lenne, ha az emberekre nem alkalmaznánk egyáltalán növényi metaforákat, úgy, mint gyökértelen, vagy tősgyökeres, mert az ember egyszerűen nem növény.