A közvagyon megóvása az új információs rendben

A piac szereplői előtt régóta ismert, hogy a világ feletti irányítás valójában két szereplőn áll: a piacon és az államon. A piacot a gazdasági fejlődés eszközének tartják, míg minden más felől – beleértve a piac vadhajtásait is – az állam tartozik gondoskodni.

Mindemellett egyre világosabb, hogy létezik egy szektor, amely jólétünk szempontjából hasonlóan fontos, és ez a közvagyon területe. A közvagyon gyűjtőfogalma minden olyan természeti és társadalmi létezőnek, amelyet örökül kaptunk, amelyen osztozunk, és a jövő generációk számára továbbadunk. Magában foglalja a létünk szempontjából alapvető természeti meghatározókat, mint az atmoszféra, az emberi génállomány, a vetőmagok, a vízellátás, a vadvilág vagy az ökoszisztéma. Közvagyont képeznek a műsorszórók és a drótné lküli hálózatok szolgáltatói által használt rádióhullámok; az Internet, mint nyitott és megosztott rendszerű kommunikációs infrastruktúra, az információ, valamint azok az alkotások, amelyek közös kultúránkat alkotják.

Annak ellenére, hogy az állam gyakran felelősséget vállal mindezekért, mégsem ő a tulajdonos. Az erdők, ásványok, vizek, parkok és közterületek nem az államhoz, hanem az emberekhez tartoznak. Ez nem csupán retorikai, de lényeges jogi és morális megkülönböztetés, hiszen letéteményesként az állam nem gazdálkodhat szabadon közös javainkkal, a kedvezményezettek (az emberek) javát leginkább szolgáló tevékenységet folyatathat, és felelőssége megóvni mindezt az eljövendő generációk számára. Az állam nem biztosíthat privát é rdekcsoportok számára kiemelt hozzáférést a közös forrásokhoz, és – amennyiben e források piaci értéket képviselnek – nem adhat túl rajtuk csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül.

Napjainkban mégis ez történik. Világszerte kormányok szövetkeznek – vagy éppen egyeznek ki – közjavaink piaci fosztogatóival, s teszik lehetővé, hogy nagyvállalatok jelentős készleteket szakítsanak ki maguknak a közös tulajdonból, majd miután bezsebelték a hasznot, odébbálljanak – maguk után hagyva szemetet, társadalmi zűrzavart és egyéb piaci externáliákat, mondván: „ez már a ti gondotok”.

A ma gyarapodásként leírt jelenségek nagy része elválaszthatatlan a közjavak kannibalizálásától. A mértékadó piaci szereplők például a tiszta vizet vagy levegőt nem tekintik véges, kiapasztható forrásoknak, mint ahogy az információ privatizációjának a demokráciára, a tudományokra és az innovációra gyakorolt hatásával sem sokat törődnek.

A közvagyon fogalma nem csupán a számtalan visszaélésnek kitett forrást jelenti, hanem az értékteremtés piacon kívüli, alternatív eszközét is. A közvagyon a közös források kezelésének és az azonos célokkal rendelkező közösségek megteremtésének rendszere is. Az árat egyedüli értékmérőnek tekintő piaci hozzáállással szemben a közvagyon az emberi igények és érdeklődési irányok szélesebb területéről merít. Jelentősége túlmutat valamely kézzelfogható vagyontárgyén: a közvagyon – kimondottan vagy kimondatlanul – a források kezelésének társadalmi rendszere.

Az identitás és a közösségiség nem egyszer fontos mozzanat a közvagyon kezelése szempontjából. Több száz open-source szoftver-közösség példája állhat itt, amely közösségek az emberek morális és társadalmi elkötelezettségére építve megmutatták, hogy a közvagyon különösen eredményes, kreatív és erős tud lenni jogi szerződések és pénzforgalom nélkül is. A társadalmi bizalom hihetetlenül hatékonyan képes működni.

Ha a szellemi értelemben vett közvagyon kategóriája megfoghatatlannak is tűnik, megnyilvánulásai tö bbnyire ismerősek: internetes közösségek, tudományos diszciplínák, nyilvános könyvtárak, természetvédelmi vagyonkezelői alapítványok, open source szoftverközösségek, véradó hálózatok és belülről építkező kultúrák. Mint ezek a példák is érzékeltetik, a közvagyon képes a gazdaság és a morál, az egyéni és a közösségi, valamint az innovatív és a tradicionális integrálására új, humanisztikusabb keretek között.

A közjó magja a kölcsönös egymásra utaltság. A társadalmi, polgári és gazdasági szempontok figyelembe vétele új értékeket teremt. Úgy tűnik, bizonyos piaci projektek személytelen pénzügyi tranzakciókon történő keresztülvitele költséges, kevéssé hatékony és destruktív lehet. E tények felett gyakran elsiklunk, hiszen az üzletpolitika igyekszik az externáliák mennyiségét és költségeit, valamint a piac szabad és szubvencionált hatásoktól való függését jelentéktelenebbnek beállítani a valóságosnál.

Amikor a piac hősei kinyilvánítják, hogy a piac az értékteremtés egyetlen hatásos módja, egy alapvető tényről megfeledkeznek, nevezetesen, hogy mindehhez virágzó társadalmi kontextus, közös javak szükségeltetnek. A piac nem él meg társadalmi támogatottság, kooperáció és a közjónak való elkötelezettség nélkül. A 18. századi amerikaiak ezt ismerték fel, amikor önirányítási rendszerüket, a nemzetközösséget a „közjó” fogalmával (commonwealth) határozták meg.

Amikor a cégek egyre nagyobb arányban piacosítják a közjót és képeznek személyes hasznot a közvagyonból, éppen azokat a forrásokat apasztják el, melyektől a piac (és még annyi minden más) is függ. E folyamatot gyakran „piaci bekerítésnek” hívják a 17. és 18. századi Angliában történt bekerítések mintájára, amikor is hatalmas mértékben privatizáltak és piacosítottak legelőket, gyümölcsösöket, erdőket és egyéb olyan földterületeket, amelyek az emberek megélhetését szolgálták.

A jelenleg is intenzíven zajló piaci bekerítés az információra és a kulturális közjavakra is kiterjed. Az elmúlt két évtizedben filmstúdiók, lemezcégek, kiadók és információ-kereskedők meglehetősen agresszíven törekedtek a copyright-jogok megszerzésére, és ezzel párhuzamosan új technológiákat fejlesztettek a már birtokolt tartalmak kontrollálására. A nagy tartalomelosztók azt állítják, hogy a copyright-védelem természetes és örökérvényű jog, nem pedig egy olyan demokratikus üzleti megállapodás, amely közjogokat is magában foglal. Történelmileg a nyilvánosság érdekeltsége a copyright alkuban a belefoglalt időlimit volt, amelyen túl az adott munka köztulajdonba kerül, és bárki számára szabadon hozzáférhetővé válik. Mindez egy „helyes felhasználási jogot” is magában foglal, amely lehetővé teszi az idézést vagy kivonatolást anélkül, hogy ez külön engedélyhez lenne kötve, és szabaddá teszik, hogy a megvásárolt műveket tetszésünk szerint használjuk (ennek alapján adhatnak például nyilvános könyvtárak kölcsön könyveket, videókat, DVD-ket).

Az Egyesült Államokban a szerzői jogok érvényességének ideje eredetileg tizennégy év volt, ez most személyek esetében a haláluk után még hetven évre terjed ki. Egy 1998-as törvény visszamenőleg húsz évvel terjesztette ki a szerzői jogi védelmet, így köztulajdonba kerülendő művek ezrei – így például Robert Frost versei, Sherwood Anderson novellái, olyan filmek és musicalek, mint a Showboat, a The Jazz Singer vagy a Mickey Mouse – maradtak magánkézben. Nem csupán a kreativitás lehetőségei nyirbálódnak, de a fogyasztók dollárbilliókat költenek olyan művekre, amelyek jogosan őket illetnék.

A sokat kritizált Digital Millennium Copyright Act ^[1] a szerzői jog- tulajdonosok kezébe eddig nem látott eszközöket ad annak kontrollálására, hogy a legálisan megszerzett művek miként érhetőek el és használhatóak. A törvény annak elérésére született, hogy elejét vegye a szoftverkódolásokat illető nyilvános vitáknak, illetve azt, hogy jogtalanul birtokolt gépeken játsszanak le DVD-ket. Drákói szigorú új rendeletek születtek annak követésére, hogyan használják az emberek a szerzői jogvédelem alatt álló munká kat. A kereskedők shrink-wrap ^[2] szoftver licenceket és click through weblicenceket ^[3] használnak a „helyes felhasználási jog” és a hagyományos fogyasztóvédelem ellehetetlenítésére. Márkatulajdonosok deklarálják, hogy senki sem használhatja a nevüket jogosulatlanul, még nem-kereskedelmi célokra sem (gondoljunk a www.walmartsucks.com-hoz hasonló, vagy a Harry Potter nevet használó domainekre). Adatbázis-forgalmazók személyes tulajdonukká akarják nyilváníttatni még az adatbázisba foglalt valóságtartalmakat is. Az információs köztulajdon magánkézbe való vétele, bekerítése komoly kérdéseket vet fel a demokrácia, a kreativitás és a kulturális szuverenitás jövőjére nézve. Vajon kultúránk nem lesz több, mint egyszerű piac, ahol egy maroknyi „tartalomszolgáltató” árulja a védett „kulturális produktumokat”, s ráadásul még a fogyasztó figyelmét is áruba bocsátja a reklámcégek számára? Vajon lehetőségük lesz-e a magánembereknek és művészeknek új munkákat alkotni, és szabadon kommunikálni anélkül, hogy először megszereznék a jogi személyek engedélyét minderre? Vajon elsorvasztja-e a lokális, autentikus és sokszínű kezdeményezéseket a kereskedelmi monokultúra?

Addig azonban, amíg a piaci paradigma az egyetlen, amelynek keretében az információ és a kreativitás jogi vonzatainak jövőjéről gondolkozhatunk, ilyen kérdések fel sem merülnek. A közös tulajdonról való beszéd azonban segíthet abban, hogy egy újfajta dialógus alakuljon ki, és átfogó mozgalom induljon a közjavak védelmében.

David Bollier a Public Knowledge (http://www.publicknowledge.org/) elnevezésű, az információs közvagyon védelméért lérejött csoport társalapítója, többek között a „Silent Theft: The Private Plunder of Our Common Wealth” című könyv szerzője.

forrás:
http://world-information.org/wio/wsis/2003/Texts/1071754069