 |
Múzeumi helyzet
|
A Modern Magyar Művészeti Múzeum a 20. századi magyar képzőművészet múzeuma. Elsődleges feladata, hogy gyűjtse, megőrizze, tanulmányozza és interpretálja a különböző gyűjteményéhez tartozó tárgyakat. Mindezeken felül a tárgyak elhelyezéséhez olyan körülményeket biztosítson – értve ezalatt a tárgyak dokumentációját is -, hogy azok tanulmányozásra, kiállításra alkalmasak legyenek.
A múzeum feladata, hogy a gyűjtemény anyagát kiállításokon, előadásokon bemutassa, különböző publikációkban értelmezze, olyan széles múzeumpedagógiai tevékenységet fejtsen ki, amely megfelel a mai muzeológia oktatásközpontú követelményeinek.
A múzeum ugyanakkor tudományos kutatóhely is. Kiemelt feladata, hogy publikációiban, katalógusaiban, évkönyveiben rendszeresen közölje a gyűjtőköréhez tartozó tárgyakkal, forrásokkal, életművekkel kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket.
I. A Modern Magyar Művészeti Múzeum gyűjteményei
A Modern Magyar Művészeti Múzeum a 20. század magyar képzőművészet alkotásait gyűjti, azokon belül is elsősorban a kb. 1910-től kb. 1980-ig tartó időszak munkáit.
1910 körül jelennek meg a magyar művészetben azok a modern tendenciák, amelyeknek közvetlen előzményei is már a 20. századhoz kötődnek, illetve amelyeknek képviselői is zömükben már az 1900-as években kezdték pályafutásukat; olyan alkotók tehát, kiknek már nincs, vagy csak csekély a 19. századra eső munkásságuk. Az 1980 körüli években pedig (Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Ország Lili, vagy éppen Hajas Tibor halálával) véget ért az újabb magyar művészetnek az a heroikus korszaka, amelynek alkotói még hittek a művészet megtisztító erejében, a művészet „világkép-szerűségében”, a művészet nagy eszméjében. Ami a 80-as évektől jött – a humor, a sokszor parodisztikus önreflexió, a századvég baljós és abszurd előrzete, az üresség, az értékvesztés problémái, az értékpluralizmus, stb. már közelebb áll – nagy általánoságban – korunk művészeti világához.
A múzeum gyűjteményének kialakítása kétféleképpen képzelhető el.
1. Saját gyűjtemény létrehozása, vásárlás útján, illetve ajándékozások eredményeképpen
A múzeum gyűjteményének alapja Vasilescu János magángyűjteménye, melynek gerincét Ország Lili életműve, illetve az Európai Iskola alkotóinak művei alkotják. A múzeumnak szándékában áll akár fontos műveket, akár jelentős magángyűjteményeket megvásárolni, vagy más múzeumok anyagával együtt tartós letétként őrizni és bemutatni.
2. Letéti gyűjtemény létrehozása más múzeumok, magángyűjtemények anyagából.
A letéti gyűjtemény alapját a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő olyan kiváló alkotások képezik, amelyek az utóbbi évtizedekben nem, vagy csak alig kerültek a hazai közönség elé. A Magyar Nemzeti Galéria a magyar képzőművészet legnagyobb gyűjteménye, természetes, hogy nem tudja a teljes raktári anyagát még ideiglenesen sem bemutatni. Az új múzeum alapítása jó alkalom arra, hogy számos eddig ismeretlen remekmű váljon láthatóvá a nagyközönség előtt.
Ismert ugyanakkor, hogy sok komoly magángyűjtemény hasonló elhelyezési gondokkal küzd. A bankok páncéltermeiben, vagy akár múzeumi letéti raktárakban őrzött értékes tárgyakat nem egy tulajdonos szívesen bocsátaná közszemlére; sokuk akár nevük, vagy cégük feltüntetésével együtt is.
II. A Modern Magyar Művészeti Múzeum kiállításai
Alapelvek
Egy új múzeum csak akkor számíthat szakmai részről és a közönség részéről is elismerésre, ha kiállításában nem a hagyomámyos történeti-stílustörténeti vonalat domborítja tovább, hanem korszerűbb, új összefüggésket kirajzoló programot jelenít meg. Véleményem szerint a 20. századi művészetet is érdemes lenne a hagyományos stílustörténetitől eltérő más problémakörök, más szempontok szerint áttekinteni. Úgy vélem, nem szükséges az új múzeumban azt a hagyományos stílustörténeti „fejlődést” bemutatni, amit a Magyar Nemzeti Galéria most készülő történeti kiállítása nagyon szépen fog illusztrálni. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a magyar művészet hagyományosabb, történeti szemléletű bemutatása a cél, annál is inkább, mert profiljába, hagyományába, s a tőle elvárt közművelődési programba is ez jobban beilleszthető. A magyar képzőművészetnek ugyanúgy kell egy történeti kiállítása is, hiszen egy művészeti múzeumnak – bármennyire megkérdőjelezik is ezt mostanában – művészettörténeti intézménynek is kell lennie. Az MNG-nek tehát a történeti folyamatokat is érzékeltetnie kell kiállításain.
A modern múzeumnak ugyanakkor, véleményem szerint elsődleges feladata, hogy a fő művészettörténeti ismereteken kívül ráirányítsa a figyelmet azokra a problémákra, amelyek a 20. század emberét, művészét foglalkoztatták, s amely problémák egy pár évig még a mi korunkéi is. Erre persze az egyes művek önmagukban is képesek, jól megválogatott csoportosításuk azonban kölcsönösen segíti mind a művek, mind az általuk fölvetett problémák megértését. Egy magyar modern múzeumnak nem csak azt kell megvilágítania, hogy nálunk is volt expresszionizmus, meg konceptuális művészet, újrealizmus, meg szürrealizmus stb…, hanem azt is, hogy ezek a művek sajátos módon, az itthoni helyzetre reflektálva születtek meg, s fogalmaztak meg más válaszokat, mint a stilárisan hasonló európai vagy amerikai kortársaik. Épp ezért tartom fontosnak, hogy az új múzeum ne korszakok és stiláris összefüggések mentén mutassa be a magyar 20. század művészetét, hanem olyan centrális problémák mentén, melyekben a korszak fő kérdései vetődnek föl az emberről a természetről, a politikáról, a tájról, vagy a történelemről.
A Modern Magyar Művészeti Múzeum egyik régóta megfogalmazott célja az volt, hogy olyan művek jelenjenek meg a kiállításain, amelyek ritkán láthatóak, s amelyeknek új összefüggésbe állítása bizonyosan termékenyítőleg hathat a 20. századi magyar művészetről való gondolkodásunkra. Tekintettel azonban arra, hogy a Modern Magyar Művészeti Múzeum nem akarja létező állandó kiállítások és múzeumok anyagát bekebelezni, hanem inkább a kevéssé látott és kevéssé publikált raktári anyagra kíván támaszkodni, a hagyományos stílustörténeti bemutató lehetősége eleve kizárt. Egy új csoportosításban új nevek, kevésbé ismert művek, kisebb mesterek is más megvilágításba kerülnek, s ez bizonyosan hozzásegít majd a 20. századi magyar művészetről kialakított képünk megváltozásához.
Kiállítási adottságok
A múzeum, mint kiállítóhely egyrészt egy kb. 2000 négyzetméteres állandó gyűjteményi kiállítótérre, másrészt egy kb. 1000 négyzetmétres időszaki kiállítótér-egységre, harmadrészt pedig egy kb. 500 négyzetméteres tanulmányi kiállító térre tagolódik. Bár az azonos funkciójú terek átjárhatók, ugyanakkor belső tagolásuk is hangsúlyos. Így például az állandó kiállító terek egyrészt a felvezető rámpa 270 nm-ére, illetve a második emelet kettő markánsan elkülönülő teremsorára oszthatóak. A Modern Magyar Művészeti Múzeum második emeleti állandó kiállításai mellett az első emeleten ideiglenes kiállítótermek, illetve látogatható tanulmányi raktárak lesznek. Az új és korszerű épület végre lehetőséget teremt arra, hogy egy-egy jelentősebb Európában vándorló kiállítás Budapesten is megállhasson, s az új múzeum falai között bemutatható legyen.
A második emeleti állandó kiállítási tér a felvezető lépcsős rámpából egy 195 nm-es kiállítóterembe vezet. Ebből nyugat-északkelet irányban egy három térre osztott 540 nm-es teremsor nyílik, déli irányban pedig egy 75 nm-es kiállítóhelyiség vezet át a nyugat-kelet irányú, öt térre osztott, 865 nm-es teremsorba.
Kiállítási koncepciók
Érzésem szerint a 20. századi magyar művészettörténet majdnem minden izgalmas problémája valahol kapcsolódik az alábbi, szándékosan nagyon tágan értelmezett tematikus sorozatokba, s így szinte hiánytalanul be lehet mutatni egy más, de mégis hiteles 20. századi művészettörténetet a múzeumban. Az alább vázolt tematikus csoportok meglehetősen rokonok azzal, ahogy a londoni Tate Modern tagolja állandó kiállításának anyagát. Ha korlátlanul rendelkezhetnénk a magyar múzeumi anyag fölött, bizonyosan más rendezési koncepciót is el lehetne képzelni.
Ami a múzeum, mint gyűjtemény tagolódását illeti, annak alapja a Vasilescu-gyűjtemény jelentős, és meglehetősen egységes 20. század közepi anyaga, középpontjában Ország Lili életművével. Okkal merült föl, hogy Ország Lili életművének nagyszabású összegzése, az úgynevezett Labirintus-sorozat (melynek legtöbb darabja a Vasilescu-gyűjteményen kívül a BTM Kiscelli Múzeumában, illetve a Magyar Nemzeti Galériában található) a Modern Magyar Művészeti Múzeum egyik meghatározó alkotása legyen. A műegyüttes egy része a Vasilescu-gyűjtemény része, meg lehetne próbálni a másik két gyűjteményből elkérni a hiányzó elemeket. A mintegy száz képből álló Labirintus nemcsak képek sorozata, hanem bizonyos belsőépítészeti rekonstrukciót is kívánó műcsoport. Olyan alkotás, amelybe „bele lehet lépni”, át lehet rajta járni, s ezáltal új minőségeket fedezni fel a műben is és magunkban is. A Labirintus rekonstrukciója és állandó bemutatása a magyar művészettörténet és muzeológia egy régi adósságát törleszetné.
A Labirintus és a hozzá kapcsolódó teremsor a történelem, a mítoszok (beleértve a népművészetet is), a társadalmi emlékezet, az idő problémáiról szólna, míg a nyugat-keleti irányban futó teremsorban, amely az alaprajz szerint öt egységre tagolódik, de amely egységek belül mobilan alakíthatóak, pedig mindazoknak a témáknak a bemutatását tenném, amelyekben a történelmi, társadalmi emlékezet nem játszik, olyan meghatározó szerepet. Így lehetne egy egységet a tárgyak, csendéletek, az élet helyszínei (Mikrokozmosz) témának kialakítani. Egy másikat a táj és a természet összefüggéseiről, egyet a mozgás, akció, cselekvés, ember, akt témakörében, de elképzelhetőek más gyűjtőfogalmak alá rendelt tematikus egységek is. Ezek a látszólag szigorúan tematikus egységek azonban nemcsak a az akadémikus értelemben vett „tematikus” műveknek adnának csupán helyet.
1. A történelem Labirintusából az utópiák történelem nélküli Rendjéig.
Ország Lili életműve sajátosan 20. századi életmű. Benne van mindaz a tudás, amit a korszak embere a történelemből „összehordott”, de benne van mindaz a keserű tapasztalat is, hogy ez a tudás már csak törmelékekben él, a nyelv és a vallás romjai között. Értelmesnek tartanám, ha a látogató a rámpán való felvezetés után (a kert látványával az üvegablakon túl, esetleg a rámpán elhelyezett szobrok, vagy direkt az átlátszó falú rámpára tervezett és megrendelt speciális térbeli alkotás után) mindjárt a Labirintusba érkezne, s így ezen áthaladva, mindjárt szembesülne a magyar művészet egyik legkomorabb, legsúlyosabb, s a 20. századi ember problémáit legkomolyabban összefoglaló művével, s szinte megtisztulva benne, kelhetne útra abban a kiállításban ami a 20. század művészetét tekintetné át. A Labirintus végpont. Ezért tartom célszerűnek kiindulópontnak venni. Ha már a múzeum lemond a kortárs képzőművészet bemutatásáról, akkor legalább úgy metsszen ki egy szeletet a 20. századból, hogy annak legbizonytalanabb részét, nevezetesen a végét vegye adottnak (legyen ez Ország Lili munkája), s abból indulva, leegyszerűsítve: „visszafelé haladva” a látogató úgyis megérti valamikor az 1910 körüli évek munkáinál, hogy innen már nincs tovább. Ami tovább lenne, az már egy másik világ, egy másik művészeti világ, az már a „régi” művészet világa.
Mivel zárulhatna le az Ország Lilivel kezdődő utazás? Hiszen Ország Lili „félt” a képtől, az emberábrázolás hagyományos gyakorlatától. Korai munkáinak ábrázolásain a félelem, a kiszolgáltatottság, a magány, a sorstalanság lengte be alakjait. Az „emberrel” nagyon hamar leszámolt tehát. Árnyékok, nyomok, s az ember jelei: betűk, hulladékok, nyomtatott áramkörök maradtak csak az ember után. Ország Lili ellenpólusa vagy egy olyan művész lehetne, aki a 20. század hitét és lendületét testesíti meg, az embernek az új évszázadba vetett hitét, reményét. Ország Lili feketéivel szemben a színt, az absztrakt helyett a konkrétat, a jelek helyett az embert. Azonban az 1910 körüli évekből nehéz találni megfelelően koncentrált, s nagyméretű, reprezentatív művel is jellemezhető életművet. Rippl-Rónai hatalmas gyermek-csoportképe a Schiffer-villából sokat kifejez az 1910-es évek derűjéből és optimizmusából; emberképe is példátlanul rokonszenves, eddigi művészettörténeti ismereteink és ítéleteink szerint azonban nem elég súlyos (és nem eléggé ismert!) mű ahhoz, hogy benne a korszak egyik összefoglalását lássuk. De vajon helyes-e, ahogy eddig gondoltuk? Mai szemléletünk szerint Ország Lili nagy „előképe” a szintén a sorssal és történelemmel viaskodó Csontváry lenne. Az ő valamennyi főműve azonban más múzeumok állandó kiállítási darabja.
A múzeum építészeti tervei alapján azonban mégis elképzelhető a Labirintusból kiinduló logikus befejezés. A múzeum további termeit, amelyek az épületen belül két nagy teremsorra vannak felfűzve, ugyanis egy sajátos tematika szerint lehetne kialakítani. Az északabbra fekvő, nyugat-északkelet irányú teremsor a Labirintus folytatása lenne, s ebben a mintegy 540 nm-es teremben a 20. századi magyar művészet olyan alkotásait lehetne bemutatni, amelyek valamilyen formában rímelnek Ország Lili munkájára: nevezetesen, amelyek a történelemmel, a társadalmi emlékezettel, a múlttal, a mítoszokkal, az emlékekkel fogalkoznak. Olyan műveket, amelyeknek erős történelmi-filozófiai mondanivalójuk van. Ebben a sorozatban lehetne helye többek között Kondor Béla, Bálint Endre, Deim Pál, Korniss Dezső munkái mellett Mokry Mészáros néhány fiktív archeológiai képének, Aba-Novák és a római iskola alkotóitól néhány narratív történeti kompozíciónak, Batthyány Gyula sűrű szimbolikájú Ezer évének, a római iskola vallásosságát képviselő műveknek, a 20-30-as évek „alternatív” vallásosságát reprezentáló olyan alkotásoknak, mint Vaszary, Csók buddhizmusból inspirálódó kompozíciói, Kernstok mitologizáló újklasszicizmusának, vagy a 20-30-as évek árkádiai kompozícióiból néhánynak (Szőnyi, Patkó, Aba-Novák, Korb Erzsébet) s valahol a vége felé Gulácsy Lajos (s ha megoldható, Csontváry) néhány alkotásának. Ezt a tematikus-kronológiai sort egy Absztrakció-Utópia tematikájú terem zárhatná le. Ide sorolódnának a nagy utópiák alkotóinak munkái, az aktivizmus nagy absztrakt víziói, melyek közül a léptékben a legnagyobbak talán Uitz Béla analitikus kompozíciói. De ide illenének a 60-70-es évek neoavantgarde-jának olyan alkotásai, mint Bak Imre, Hencze Tamás, Fajó János vagy Nádler István minimalista-geometrikus kompozíciói, melyekben ugyanúgy tettenérhető az egyetemes, politikumtól és historikumtól mentes „tiszta” formanyelv keresése, mint a klasszikus avantgarde alkotóinál.
2. Mikrokozmosz: tárgyak, csendéletek, helyszínek, enteriőrök
A Mikrokozmosz szekcióban olyan műveket mutatnánk be, amelyek valamilyen formában az ember szűkebb környezetével, a környező tárgyi világgal, az enteriőrök, utcák, tárgyak világával foglalkoznak. Olyan alkotások illenének ide, amelyek szándékosan kerülik a nagy motívumot, a történelmi, társadalmi helyzetre való közvetlen reflexiót, vagy éppenséggel mindezekhez ironikusan viszonyulnak. Itt szerepelhetne a 60-70-es évekből például Csernus, Frey Krisztián, Gyémánt László néhány alkotása, Méhes László Langyos víz-sorozatának valamely darabja. Ide illenének a 60-70-es éveknek a valóságot újradefiniáló kísérletei a hiperrealizmustól Pauer Gyula pszeudójáig. A korábbi korszakokból Márffy, Berény, Czóbel vagy Czimra Gyula filozófikus enteriőrjei, Schubert Ernő, Fényes Adolf, Kmetty János csendéletei, Csók, Rippl-Rónai enteriőrképei, Pekáry István „naiv” kompozíciói, Tihanyi absztrakt csendéletei, Bernáth Aurél, vagy a szentendreiek bensőséges környezet-ábrázolásai. A magyar művészetben úgy tűnik, különösen erős hagyománya van ennek a fajta filozófikus, befelé forduló festészetnek, jól éreztetve azt, hogy a nagy, avantgarde mozgalmakból való kiábrándulás után szinte logikusan következik az a fajta intimizálódás, amelynek példáit itt lehetne bemutatni. Ugyanakkor ez a témakör a neoavantgarde-ban épp egy fanyar, ironikus társadalomkritikai szemléletnek a kifejezője is. Ennek a világnak színessége, sziporkázása tematikailag, festészetileg is ellentéte az Ország Lili által épített világnak.
3. Táj és természet
Ez szintén egy olyan nagy tematika, amellyel magyar művészettörténet csaknem minden alkotója foglalkozott. Gyarmathy Tihamér, Kokas Ignác, Veszelszky Béla munkáitól kezdve Bernáth Aurélon át Barcsay, Berény, Szőnyi, Egry, Czóbel, Czigány, Vaszary életművében mind meghatározó a táj és a természet inspiráló hatása. Külön téma lehet ezen belül a fiktív táj (Mokry Mészáros, Fényes Adolf) problémája, Pauer Gyula táj-konceptjei, az ún. „természetes” anyagok használata, valamint az olyan hagyományosabb témák, mint például az összefoglalóan alföldi festészetnek tartott tematika vizsgálata Koszta, Rudnay, Tornyai, Nagy István és mások életműveivel a középpontban. Itt lehetne kitérni a magyar festészet emblematikus tájainak (Dunakanyar, Szentendre, Alföld, s mindenekelőtt Nagybánya) áttekintésére, s itt lenne legalkalmasabb helye egy Nagybánya-szekciónak is
Érdekes összehasonlításra, s inspiráló élményekre adna okot pl. Mednyánszky és Barcsay tájképeinek, koncentrált és puritán kompozícióinak együttlátása, vagy Kokas és Rudnay barokkos tájszemléletének összevetése, Egry és Koszta kolorizmusának, Vaszary és Veszelszky „geometrikus” tájanalíziseinek párhuzamba állítása.
Itt lenne helye pl. Bene Géza, Gadányi Jenő vagy akár Tóth Menyhért vegetatív absztrakt munkáinak, vagy az 1980 körüli évek munkái közül a szentendrei Vajda Lajos Studió keretében készült, meghökkentően romantika-mentes táj- és természetfelfogásról tanúskodó, szinte azt mondhatnánk, „környezetbarát” alkotásainak.
4. Az ember: arcok, testek, aktok. Az emberi mozgás
Ebbe a szekcióba megintcsak nagyon sok mű sorolható. A 70-es évek első akció-happening fotódokumentumaitól kezdve a munka- és munkásábrázolások olyan sorozatán keresztül, mint pl. Basilides Sándor, Gábor Jenő, Uitz Béla munkásképei, egész az arcképek szuggesztív sorozatáig. Ezekben helyet kaphatna pl. a teljesen elfeledett Rauscher György rafinált Szomory Dezső-portréja, Tihanyi Lajos kubista arcképei, s természetesen a művészönarcképek néhány olyan kiváló darabja, mint Ámos önarcképe Ady-maszkkal, Tichy Gyula art-decós álarcos önarcképei, Kmetty csendélet mögé rejtőző önarcképe, vagy Kákay-Szabó György, Gábor Jenő „objektív” arcképei, Tihanyi nagy műtermi önarcképe, vagy pl. Sassy Attila, Perlmutter Izsák különleges önarckép-kompozíciói.
Az akt külön is helyet kapna ebben a szekcióban. Az akt nemcsak az utópikus Árkádia-kompozícióknak volt központi témája, hanem az 1920-as évektől kezdőden egy sajátos tárgyias festészetnek is, benne a római iskola, a szentendreiek aktkompozícióitól kezdve Hatvany Ferenc, Bene Géza vagy Kontuly Béla munkáiig. Tihanyi Lajos torz, sokszor csonka aktjai a modern emberábrázolás egyedülálló példái a magyar festészetben. Scheiber Hugó, Bortnyik Sándor mechanikus emberábrázolásai ugyanúgy ebbe a sorozatba illeszthetőek, mint a korai Barcsay Jenő, vagy a késői Mednyánszky László átszellemült, szinte lecsupaszított „lélek”-ábrázolásai.
A Modern Magyar Művészeti Múzeum fentiekben vázolt kiállításához a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiben csaknem megfelelő anyag áll rendelkezésre. Ennek az anyagnak az összeállítása, kiválogatása a Magyar Nemzeti Galérián belül is hosszasabb konzultációt igényel, s szerencsés lenne, hogyha más nagy múzeumok munkatársai is hozzászólnának a fenti koncepcióhoz. Nemcsak a terv megvitatása lenne célszerű, hanem a más múzeumokból való kölcsönzés lehetősége is.
A Vasilescu-gyűjtemény csaknem valamennyi műve jól beleállítható azokba a sorozatokba, amelyeket fent vázoltam, de végső soron arra is van lehetőség, hogy a gyűjtemény egy koncentráltabb magvát egy önálló teremben is bemutassuk a Modern Magyar Művészeti Múzeum falain belül.
Alapkövetelmények
A múzeumban őrzött és bemutatott tárgyak épségének biztosítása minden múzeum elsődleges feladata. A Modern Magyar Művészeti Múzeum is korszerű restaurátorműhellyel kell rendelkezzen. Az első kiállításaihoz letétbe vett tárgyak restauráltatását, rendbehozatalát azonban még a tárgyakat erdetileg őrző intézményekkel kell elvégeztetnie. A Modern Magyar Művészeti Múzeumnak biztosítania kell – s ez nemcsak a kezdeti kiállításokra vonatkozik – az általa letétbe vett tárgyak restauráltatásának költségeit.
A múzeum bemutatkozó kiállításának anyagát több gyűjtemény tárgyaiból kell összeválogatni. Alapul szolgál egyrészt a Vasilescu-gyűjtemény, másrészt pedig a Magyar Nemzeti Galéria anyagának egy része. Fel kell ugyanakkor kérni a nagyobb vidéki múzeumok, valamint a BTM Kiscelli Múzeumának vezetőit, hogy segítsenek egy olyan letétbe vehető anyag kialakításában, amely a Modern Magyar Művészeti Múzeum első kiállításának alapja lehet. Az ő segítségükkel minden gyűjteményben fel kell kérni egy-egy szakembert, aki a műtárgyanyagot ebből a szempontból átnézi. A tartós letét fogalma teljességgel bevett fogalom a muzeológiában, s többnyire azzal az eredménnyel jár, hogy mindkét intézmény jól jár vele. Akár a cecei Csók István-Emlékház, akár a Ráckevei Városi Képtár, akár a nagykállói Ámos Imre-ház, sőt a pécsi Csontváry-Múzeum is éppolyan jól járt a Magyar Nemzeti Galériától letétbe vett tárgyakkal, mint a Magyar Nemzeti Galéria. A fogadó intézményeknek van, mit megmutatniuk, a kölcsönző intézményben pedig egyrészt hely szabadul fel, másrészt gyűjteményének egy része mégsem a raktárakban, hanem a közönség előtt van.
III. A Modern Magyar Művészeti Múzeum mint kutatóhely
A Modern Magyar Művészeti Múzeum alapításának létjogosultságát – rendezzen bár akármilyen látványos kiállításokat – elsősorban az fogja megadni, hogy mennyire lesz képes egy olyan tudományos kutatóhellyé válni, ahol a modern magyar művészettel kapcsolatban meghatározó, új, és továbbgondolható eredmények születnek. Új kiállításainak szakmailag átgondolt mivolta, a kiállítások tudományosan is értékelhető színvonalas dokumentálása (katalógusokban és más kiadványokban), az intézmény megújulási képessége (nyitottsága a külföldi, illetve a kortárs művészet felé), illetve határozott közművelődési tevékenysége lehet a garancia arra, hogy a múzeum a magyar művészeti életben vezető intézménnyé váljon. Ennek technikai és személyi feltételei vannak. Egy jól felszerelt könyvtár, diatár, adattár kiépítése még korlátlan anyagi lehetőségek és megfelelő számítógépes infrastruktúra mellett is sok évig tartó munka. Jó munkaerőt, akár a pályakezdők között is, lényegesen könnyebb lesz találni a megfelelő posztokra.
Az új múzeum rangját tehát végső soron nem a kiállításai, hanem gyűjteményi koncepciójának komolysága, korszerűsége, szakszerűsége; szakembergárdájának felkészültsége; az intézmény tudományos műhely-jellege, vagyis szakmai értelemű megalapozottsága fogja megadni.
Budapest, 2001. július
Bellák Gábor
művészettörténész
Magyar Nemzeti Galéria