 |
Múzeumi helyzet
|
A Modern Magyar Művészeti Múzeum ügye az idő és a pénz fogságában sínylődik. Az érintettek a homályborította kezdetektől fogva az idő vasmarkára hivatkozva cselekszenek (hiszen egyszeri lehetőségről van szó, nem szabad elszalasztani!), néha ezzel, néha semmivel sem indokolva a nyilvánosság részleges vagy teljes kizárását. A beavatott kevesek úgy viselkednek, mint egy nagy játszma részesei. Nem veszik észre, hogy egyetlen demokratikus lépéssel bármikor kitörhetnének az ördögi körből, helyette sündisznóállásba helyezkednek. Az elmúlt történések eközben lassan elfelejtődnek, újabb koncepciók és konstrukciók szivárognak ki, az egész ügy pedig végzetes lassúsággal gördül szükségszerűnek tűnő útján.
Kezdődött minden az ötlettel. Hogy Demján Sándoré volt-e vagy Rockenbauer Zoltáné, az most már mindegynek tűnik. Már Jókai is sokat foglalkozott a pesti oldal telekügyleteivel, de ha másból nem, a SimCity 2000-ből mindenki számára világossá válhatott, hogy a kulturális célú építmények jócskán megnövelik a környékbeli irodák, üzletek értékét. A kulturális beruházások pedig egy-egy kormányzat emlékművei: a Sulinet mulandó, az épületek sokáig állnak. A közös megvalósítás a két érintett számára tehát rendkívül vonzó konstrukciónak tűnt. Az első probléma abból adódott, hogy az egész múzeumi és kortárs művészettel foglalkozó szakmát érintő ügyet úgy kezelték, mint egy minisztériumi célokra létrehozandó irodaház építésének kérdését. Az irodaházak építésének kérdése pedig az építészeken és a problémamegoldókon (Harvey Keitel szerepében CCC+Bogner) kívül igazából nem tartozik senkire, aki akar, tájékozódhat a minisztériumi leiratokból. Egyébként pedig szorít az idő.
Szorított például a határidő. Az első közlések szerint 2000 decemberében készen állnak a tervek, 2002 őszén pedig már szinte kicsit késői a megnyitás. Szorított a pénz is. A közbeszerzési törvényt ebben az esetben szükségszerűen nem lehetett alkalmazni, mivel magánberuházó ilyen kedvező feltételeket többé soha nem teremt egy múzeum létrehozásához. Mivel szorított az idő és a pénz, rohamtempóban el kellett kezdeni a múzeumtechnológiai tervek elkészítését, hogy aztán gyors pályázat nyomán elkezdődhessen az építészeti tervezés. Utána mindenki ráér majd a koncepción töprengeni. Az őrjítő tempóhoz megfelelő döntési folyamatok is kellettek, a szakma véleménye ehhez majd utólag érdekes adalékokat szolgáltathat. Kellett aztán adjuramisten, de máris egy beígért magángyűjtemény, amely biztosítja a múzeum rangját. Végül pedig az idő arra szorított, hogy egy koncepció is megszülessen.
Vegyük sorban az egyes szorító problémákat, amelyek – mint az az idők folyamán kiderült – inkább lágy tejbegrízként veszik körül az ügyet. Határidőről már nincs igazán szó, sem a parlamenti, sem az önkormányzati választásokig nincs esély nagyobb reprezentációra, a jelenlegi tervekben 2004 szerepel. Talán.
A közbeszerzést elfelejtettük, a pénzügyek pedig fenekestül felfordultak: soha nem látott számok bukkantak fel, soha nem látott forrásokból.
A döntési folyamatok átláthatatlanok, csak sejteni lehet, hogy a koncepciót kidolgozó Bellák Gábor a beruházónak tartozik-e felelősséggel vagy a miniszternek, az építész Demjánnak vagy a CCC+Bognernek (esetleg mindig is a miniszternek tartozott)?
A szakma véleménye Bellák Gábor jóvoltából – aki a szolgálati utat megkerülve néhány szakembernek szétküldte véleményezésre a javaslatát – ismét meghallgatásra kerülhet (nincs rá garancia, sőt), de az egész konstrukciót ezek után is homály fedi.
A CCC+Bogner továbbra is következetesen csupán a technológiáért felelős. A több mint egyéves munka nyomán a múzeumtechnológiai terv (különös módon az érvelésben állandóan a páratartalom beállításáról van szó) már a precizitás csúcsait ostromolhatja, bár épkézláb múzeumi koncepció az egy év alatt nem került elő. Az építészeti terv épp most változik, de talán az építész személye az egyetlen, ami reményre ad okot.
A Vasilescu-gyűjtemény sorsát sajnos ismerjük, valóban beigazolódott, hogy hírbe hozása elhamarkodott és jogilag előkészítetlen döntés volt.
Az egyetlen dolog, amiről a kezdet kezdete óta vitatkozni kellene, a koncepció pedig tulajdonképpen úgy tűnik, a beavatottak közül senkinek sem lényeges. Senki nem veti már fel, hogy igazából egy átfogó stratégia hiányzik a Kortárs Művészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria és egyéb kisebb intézmények gyűjtőkörét és jövőképét illetően (nem is beszélve a jövő múzeumának elméleti kérdéseiről). A szűk, csak az újonnan kialakítandó intézményre vonatkozó, így szükségszerűen férckoncepció most az ellenvélemények nyomán talán nyilvánosságra kerül. Bellák Gábor írása az 1910-1980 közti időszak vasabroncsába fogja a magyar művészettörténetet. Mind készítője, mind pedig a CCC+Bogner tulajdonosa, Dieter Bogner átmeneti megoldásnak tartja, amely akár a következő 10-15 évre is meghatározhatja az intézmény jellegét. Aztán majd úgyis vaskezű igazgatók jönnek, vasakaratú miniszterekkel a háttérben, akik persze mindent átalakíthatnak. Addig pedig mindannyian valahogy elringatózunk az idő lágy tenyerén.