Hiány 1

A művészetet is specialisták és intézmények rendezik társadalmi szinten érzékelhető alakzatokba. Az érzékelhetőség határán mozgó intézmények. Infravékony struktúra. Szeretném a vékony szót meg azt a kis helyet kioperálni az előző mondatból.

Hiányzó láncszemek. Kezdjük a végén.

Eminens probléma a képzett közvetítő szakemberek hiánya. Hagyományosan a művészettörténészek számítanak ennek, rendre őket nevezik ki a fontosabb intézmények élére. Ugyanakkor a művészettörténész tanulmányok még magasabb szinten sem tartalmaznak kortárs képzőművészetre vonatkozó ismereteket. „A kortárs művészet nem tartozik a művészettörténet kutatási területei közé” — adta írásba nemrég a szakma egyik prominense. Hmmm. Igaza lehet. Vajon akkor kinek a kutatási területe lesz ez? Kutatás? Az első űrbe ütköztünk, az első hiány-helybe: kurátorokat a felsőoktatásba (és a parlamentbe)!

Nagyon hiányzik egy, a DCA-hoz (Danish Contemporary Art Foundation) hasonló intézmény, amely a honi képzőművészet nemzetközi kapcsolatait volna hivatott ápolni. Ide kapcsolódik az a szomorú tény is, hogy a jelentősebb nemzetközi kiállítások rendre magyar művészek részvétele nélkül zajlanak. Nevesítve néhány jelentősebb kiállítás, a teljesség igénye nélkül: Documenta (a tizenegyedik lesz jövőre), Berlin Biennale (a második lesz idén), Biennale di Venezia (negyvenkilencedik), Biennale de Lyon (ötödik volt tavaly), Biennale of Sydney (tizenegyedik volt tavaly), Carnegie International (új formában hetedik volt), Istanbul Biennial (hetedik idén), Liverpool Biennial (második jövőre), Melbourne International Biennial (második), Săo Paulo Bienal (huszonötödik lesz jövőre?), Site Santa Fe (a negyedik lesz idén), Kwangju Biennial (harmadik volt tavaly), Johannesburg Biennial (kettő után leállították a hatóságok), Manifesta (a nomád biennálé, a negyedik lesz jövőre).

Vannak országok, ahonnan 10-15 résztvevő is akad alkalmanként. A mi statisztikánk nem ilyen. A Documentán egyetlen egyszer, a kilencediken volt magyar résztvevő, Sugár János személyében*. Berlin Biennálén soha senki. Velencében hála Istennek, van magyar pavilon, tehát minden alkalommal résztvevő is akad. Kérdés, mikor fog valaki a központi kiállításba is bekerülni, ami igazi kihívásnak látszik. Következő kérdés, hogy mikor kap valaki innen díjat Velencében. Többet erről most nem kérdezek. Lyonban senki, hacsak a gyermekkora óta Amerikában élő George Legradyt ide nem számítjuk. Sydneybe egyszer meghívták Orshi Drozdikot, és úgy hírlik, az elsőn ott voltak Erdély Miklós, Hajas Tibor, Károlyi Zsigmond és Vető János munkái is. Carnegie International: soha senki. Istanbulban már hárman is jártak: Nemes Csaba, Lakner Antal és Beöthy Balázs. Liverpool: senki. Melbourne: senki. Sao Paulo Velence után a legígéretesebb: Sugár János, Orshi Drozdik, Bukta Imre, Csörgő Attila, Nemes Csaba, El-Hassan Róza, Forgács Péter. Site Santa Fe: Bukta Imre. Kwangju: El-Hassan Róza. Johannesburg: Elekes Károly (a helyi hatóságok azóta leállították a biennálét, a hírek szerint nem azért, mert a magyar résztvevőt fényes nappal, a nyílt utcán kirabolták: Johannesburgban ilyen a hangulat). A Manifesta, az európai biennálé számunkra nagyon jól indult, hisz rögtön az elsőnek egyik kurátora Néray Katalin volt, miáltal két itteni művész, El-Hassan Róza és Sugár János is ott lehetett. A másodiknál sem volt okunk panaszra, Benczúr Emesét fedezték fel a kurátorok. A harmadiknál aztán beütött a botrány: bár a Manifesta2 megnyitóján Luxemburgban nyilvánosan bejelentették, hogy a Manifesta3 Budapesten lesz, itt valahogy nem akadt gazdája a dolognak. Telt-múlt az idő, s egyszercsak kiderült, Budapestet Ljubljanának ejtik. Ejtették Budapestet, s az itteni művészeket is, finnen kívül csak magyar nem volt: nevezzük ezt is szelíden elszalasztott lehetőségnek.

Számoljunk csak: 71 elszalasztott alkalom (Drozdik, Csörgő és Bukta ugyanabban az évben voltak Sao Pauloban, tehát alkalom-szinten egynek számít** ).

Az elmúlt évszázadban lényegében két magyar szerző futott be a világ művészettörténetébe: Moholy-Nagy és Vasarely. Egyik a berlini, másik a párizsi infrastruktúrára támaszkodva.

Hiányzik a hála. Ez pont a fentiek kapcsán jutott eszembe. Felrémlett bennem ugyanis, hogy — Velencét és a Manifestát leszámítva — az el nem szalasztott alkalmak tulajdonképpen egy személynek köszönhetőek. Mészöly Suzyról van szó, aki a nyolcvanas évek végén érkezett Ausztráliából. Mint a Csudálatos Mary. A keleti széllel érkezett, s a nyugatival távozott. Gyorsan felmérte, mekkora hiányosságok vannak a nemzetközi kapcsolatok terén. Ráhangolódott az események menetére, s hamarosan diktálta a tempót. Stílusán sokan kiakadtak, ám eredményességét nem vitatja senki. Istanbulban és Santa Fében tanácsadó volt. ő volt az első, s mindmáig egyetlen nemzeti biztosa a Sao Paulo-i Biennálénak. Megteremtette a részvételek gazdasági hátterét is. Új jelentést adott a kurátor szónak.

Ne tulajdonítsuk neki Sugár documentás szereplését, hisz bár akkoriban éppen férj-feleség voltak, ott más volt a helyzet. A nyertes lépés az aktuális documenta-kurátor, Jan Hoet meghívása volt a műcsarnoki (Néray éra) nemzetközi kisplasztikai biennálé (szép kimúlt hagyomány) zsűrijébe, aki azonmód beválogatta a nagydíjat nyert szerzőt. Azaz nem a szerzőt, hanem a szerzeményt, de erről majd máskor.

Cérna volna, selyem volna. Töltsük fel az egyik hiány-helyet. Először ezt. Ráolvasásszerűen. Kösz, Suzy. Köszönjük, Suzy.
Aztán a másikat. Ugorj cica az egérre. Klikk.

* meg kell említenünk ugyanakkor, hogy a Révész/Böröcz alkotópáros és Szirtes János résztvevői voltak a Documenta8 performance szekciójának.

** ezt is Suzy szervezte