TV_VT

 

A művészettörténeti konvenció a videoművészet kezdeteit a hordozható videokamera piacra dobásával és Nam June Paik első videomunkáival azonosítja. Holott az első mechanikus adások, elsősorban a Baird Stúdió adásai, az adott technológia legvégső határait feszegették és a médium nyelvezetének, eszköztárának alapjait a húszas, harmincas években fektették le. Jogosan merül fel a kérdés, hogy definiálhatjuk-e az első televízió drámák megszületését a videoművészet kezdetének? Az utókor szemében a mechanikus televíziók, ezek az ódon, low-tech, barkács-konstrukciók, már önmagukban is műtárgyként hatnak, mint szinte minden indusztriális relikvia. A kísérleti sugárzásokra ad hoc jelleggel kiválasztott képeket vizsgálva túl sok következtetésre nem tudunk jutni, mindenesetre érdekes feladvány, hogy pl. Mihály Dénes miért a „REX” feliratot részesítette előnyben, miközben az amerikai Farnsworth teketóriázás nélkül egy „$” jelet választott ki első demonstrációja alanyaként ^[1].

Ezen efemer alakzatok bogarászgatása helyett érdemes előbányászni John L. Baird „Az ember, aki virágot viselt a szájában” című, Pirandello egyfelvonásosán alapuló, 1930-as televíziós drámáját. (Lásd Steve Hawley részletes beszámolóját ^[2] ezen médiatörténeti eseményről). A Baird-féle ős-tévéjáték művészi ambícióit tekintve nem lehetnek kétségeink és valószínűleg Paik sem sértődne meg, ha visszacsúszna egy-két helyezést, hisz a Pirandello- adaptáció vitathatatlanul rangidős. 1967-ben készült el a tévéjáték hiteles rekonstrukciója. A 30-soros adást egy sztereó magnetofonszalagon rögzítették, az egyik track-en a 30 soros videoszignált, a másikon az audioszignált rögzítették. A Granada TV munkatársa, Bill Elliott, saját Televisorait alkalmazta kameraként, illetve monitorként. Ezen „re-make” autenticitását az biztosította, hogy az eredeti verzió producere vállalta a produkcióban való részvételt, valamint sikerült az eredeti „díszleteket”, és az eredeti zenét is felhasználniuk. ^[3]

A Baird-féle Phonodisc rendszer – amely analóg képszignál rögzítésére és visszajátszására alkalmas – inspirálta az osztrák Vinyl Video csoport létrejöttét. Baird találmányát adaptálva egy olyan átalakítót készítettek, mellyel normál bakelit-lemezen, azaz LP-n rögzített videók tekinthetők meg. A lemezjátszót az adapter közbeiktatásával lehet egy televíziókészülékhez kapcsolni.

„A VinylVideoTM egy hamis médiaarcheológiai képződmény. Egy olyan eszközt konstruáltunk, amely alkalmas egy konvencionális bakelit lemezen (LP-n) rögzített videószignál (mozgókép és hang) visszajátszására. Az elektronikus filmtechnológia fejlődésének egy diszkontiniutása jelenti ezen videólemez-rendszer hátterét. Míg a televízió, azaz a mozgóképek elektronikus átvitele már az 1920-as évek végétől lehetséges volt, addig ezen képek rögzítése csak a videorecorder 1958-as kifejlesztésétől volt lehetséges. A privát képrögzítést pedig csak a VCR 1980-as években megindult tömegtermelése tette lehetővé. Ezelőtt az átlag vásárlónak meg kellett elégednie a Super-8-as filmmel, egy 1900-as technológiával, ráadásul hang nélkül. A televízióadások rögzítése egyáltalán nem volt lehetséges. A VinylVideoTM a 40-es, 50-es évek házimozi technológiáját teremti meg, visszamenőleg hidalva át a fogyasztói technológia történetének ezen hiátusát.

A képeket egy konvencionális, analóg lemezen rögzítettük, melynek egy oldalán kb. 20 percnyi mozgókép tárolható (a kislemeznél, azaz EP-nél, ez mindössze 5 perc per oldal). A lemezeket hagyományos lemezjátszóval, közönséges gyémánt tűvel kell lejátszanunk. A lemezjátszó kimenetét a VinylVideoTM lelkébe, egy konvertrerbe, átalakítóba illesztjük, ami videószignált generál és bármilyen fekete-fehér tv-készüléken élvezhető.” ^[4]

A VinylVideo lemezek közül kiemelkedik a „vv rec.no.09”, melyen Vuk Cosic és Alexej Shulgin kooprodukciójában készült videókat láthatunk: Shulgin legendás, egyszemélyes „cyberpunk” együttesének slágereit élvezhetjük, melyekhez a látványt Vuk Cosic karcos ASCII-videói ^[5] szolgáltatják.

A televíziózás történelmi relikviáinak művészeti reciklálására a legkézenfekvőbb példát Magyarországon a Vákuum TV nyújtotta. Személyes érintettségem révén csak annyit ajánlhatok, hogy a http://vakuumtv.c3.hu címen tekintsék át egy- két idevágó projekt dokumentációját. A vintage-rajongók, valamint a Narrow-Band TV Association ^[6] évente gyűlésező tagjai mellett – akik hihetetlen precizitással/intenzitással építenek retro-tévéket – az utóbbi években többen is bűvészkedtek valamely mechanikus távolbalátó szisztéma artisztikus kiaknázása terén. Így például Norbert Schlieve „Luft über den Toaster” című videója ^[7] , vagy David Hall „Stooky Bill” című munkája egyaránt rekonstruált Nipkow-tárcsás apparátusokkal készült.

A televíziózás közismert ikonjai, a kamerák, mikrofonok, valamint maga a tévédoboz inspirálta Roland Baladi ^[8] , francia festő- és szobrászművész műveit. Nem sokat foglalkozott a médium analizálgatásával, egyszerűen az adott felületből kiindulva gyártotta le „nemes anyagokból” – így például carrara-i márványból – telekom-bálványait. Festményein a hibás vétel során keletkező, szellemképes, zajos képeket reprodukálta, a sivár média-fetisizmus iskolapéldáját nyújtva. Repertoárjából csak a „Tévébemondó lovasszobra”, illetve a „Haldokló riporter apoteózisa” hiányzik.

MAGNETV_VTENGAM

Kanyarodjuk vissza az első bekezdésben említett ős-VJ, Nam June Paik munkásságához. A zongora-zúzások után Nam June Paik ^[9]– és vele párhuzamusan például Wolf Vostell – figyelme a nyugati kultúra másik, egyre erőteljesebb szimbólumára, a televízióra terelődött. 1963-as, „Electronic Music-Electronic TV” című wuppertali kiállításán tizenhárom tévékészülék monitorát bolondította meg egy-egy mágnes segítségével (Distorted TV). A következő évben már New Yorkban találjuk, ahol a japán Shuya Abe segítségével építette meg a „Robot K-456”-t, az első járni és beszélni képes „művészrobotot”. A Rockefeller Alapítvány segítségével jutott hozzá 1965-ben az egyik első Sony portapack-hoz, egy félhüvelykes, hordozható kamerához. Nam June Paik-kal emelkedett fel egy olyan művész- generáció, amely szakítani kívánt az intézményes tömegmédiával, egyfajta „alternatív televíziót” propagálva. Ezidőtájt, 1963-64 körül ismerkedett meg a csellóművész Charlotte Moorman-nal, akivel hosszantartó „kollaborációra” lépett. Csak a felsorolásszerűen említsük meg az „Opera Sextronique” (1967), a „TV Bra for Living Sculpture” (TV-melltartó élő szoborra) (1969) és a „TV Cselló” (1971) című műveket. Nam June Paik 1963-tól kezdve folyamatosan gyártotta a videó-szobrokat, videó-installációkat. Ilyenek voltak a „TV Clock” (TV-óra) (1963), „Magnet TV” (Mágnes-tv) (1965), „Moon is the Oldest TV” (A Hold a legrégibb tv) (1965-1976-1985), „TV Buddha” (1974), „TV Garden” (TV-kert) (1974-1978), és a többi… Tévé-szobraihoz igen gyakran használt antik, kibelezett televíziókat – egyben emlékművet állítva az évente változó ipari-formatervezési trendeknek. Így például a nyolcvanas- kilencvenes évek során létrehozott LEGO-szerű „tévé-emlékművek” ^[10] egyes alkotóelemeit – azaz magukat a tévékészülékeket – közelebbről szemügyre véve akár egy telekommunikációs múzeumban is érezhetjük magunkat.

Az 1969-es év folyamán a new york-i WNET/13th Channel Television Laboratory rezidenciaprogramjában résztvéve több kísérleti munkát hozott létre, valamint ekkor építette meg a Paik/Abe videószintetizátort, szintén Shuya Abe közreműködésével, a New Television Workshop keretein belül a boston-i WGBH-TV-ben. A projekt előzménye a „The Medium Is The Medium” címet viselő videóművészeti program volt, melynek során Allan Kaprow, Nam June Paik, Otto Piene, James Seawright, Thomas Tadlock és Aldo Tambellini műveit sugározta a WGBH, melyek egytől-egyig a csatorna berendezéseivel készültek. Paik egy interaktív darabbal vett részt a programban. Az „Electronic Opera#1” a következő utasításokat adta a nézőknek: „hunyja le az egyik szemét!”, illetve „hunyja le félig az egyik szemét!”, majd legvégül: „kapcsolja ki a készüléket!”. Ezen program „segítette világra” a Paik/Abe videószintetizátort, amely az első videókép-generáló, szignál-torzító készülékek közé tartozik. A szintetizátor létrehozásának körülményeire így emlékezett vissza a program egyik producere, Fred Barzyk:

„Nam June Paik gumicsizmában és kábé húsz kivénhedt tévével jelent meg. Megkérdeztem, hogy miért van gumicsizmában, mire azt felelte, hogy „ó, egyébként agyonvágna az áram!” Aztán megkérdezte tőlem, hogy tudnék-e egy pucér nőt szerezni, aki Richard Nixon fotóján táncolna. Én elmentem addig, ameddig egy közszolgálati tévénél el lehet menni. Volt egy táncosom, aki megcsinálta volna egy szál tangában. Ez az egész persze sokkolta az adót, mivel ez egyáltalán nem volt a pakliban. Miután a Ford Alapítvány szponzorálta ezt a show-t és mivel az országos elismertségre is tekintettel kellett lenniük, nagyon oda kellett figyelniük. Ha vonakodva is, de azért odafigyeltek.

Nam June képzelőereje elképesztő volt. Angoltudása viszont nem volt teljesen tökéletes és a mérnökökkel való kommunikációja – mert persze az ötleteihez nélkülözhetetlenek voltak a mérnökök – szóval, sok embert elriasztott. Volt egy mérnök barátja Tokióban, Mr. Abe, és egyszer csak azzal az ötlettel állt elém, hogy meg szeretne csinálni egy gépet, amitől biztos kiakadnának a WGBH mérnökei. Együtt ebédeltünk a csatorna elnökével, aki szerintem egy kukkot sem értett Nam June magyarázataiból, csak az volt világos, hogy három hónapra el akar menni Tokióba, mi csak küldjük neki át a pénzt, aztán hozassuk át a gépet az USA-ba, Mr. Abe-val egyetemben, hogy aztán be tudják üzemelni.” ^[11]

Paik 1970 tavaszán tért vissza Japánból és az ezt követő nyáron végig a szintetizátoron dolgozott, mellyel olyan formálható matériává kívánta átalakítani a videójelet, mint az olajfesték. Videófestményeket, videótapétákat akart létrehozni, melyre a kor stúdió berendezései alkalmatlanok voltak. A szintetizátor pont azt csinálta, amitől a WGBH mérnökei a leginkább írtóztak: szanaszét roncsolta a videószignált. Összedrótozva hét darab fekete-fehér kamerát egy színképző, szkenner modulátorral, Paik és Abe tetszés szerint torzíthatta a monitoron megjelenő képet. A hatvanas évek elején kezdte el a tévé-kép destrukcióját a tévére helyezett patkómágnessel, a szintetizátor révén ez az effekt jelentkezett több ezer háztartás képernyőjén.

„Ez egy laza masina, csak úgy, mint én” jellemezte Paik új játékszerét. Az eredeti szintetizátor szedett-vedett, kiöregedett videócuccokból összehányt tákolmánynak tűnhetett. A mérnökök mindenesetre nem zárták a szívükbe. A „Video Commune – The Beatles from Beginning to End” ^[12] című négyórás opusszal debütált, 1970. augusztus elsején a WGBH csatornán. Paik kihasználta, hogy a WGBH rendelkezett a Beatles összes felvételének sugárzási jogával. Így egy négyórás színszőnyeget varázsolt a Beatles számok alá. A bostoni tévénézők nem hittek a szemüknek.

Paik és Abe – mai kifejezéssel élve – televízió-hackerek voltak. „Ready made” technológiával dolgoztak, azaz valójában nem találtak fel új elektrotechnikai megoldásokat, csak éppen úgy rakták össze a talált kütyüket, ahogy senki másnak nem jutott volna eszébe. A szintetizátort több, hasonló szerkezet követte a sorban, mint például a „Paik/Abe Colorizer”, ami hét bemeneti videójel manuális keverésére volt alkalmas.

(Hang és kép egyidejű, „multimediális” megjelenítésére, szinkronizált manipulálására rengeteg példát találhatunk a televíziózást, illetve a komputert megelőző korszakokban is. A Bauhaus ilyen irányú kutatásai mellett csak egy példát említünk, ami talán kevésbé közismert: Wladimir Baranoff-Rosine, orosz származású művész 1912-ben adta első „Opto- Phonique”, azaz fény-hang koncertjét Párizsban. Az általa kifejlesztett optofonikus zongorával festett üveglemezekre felvitt ábrákat vetített, a zongorajáték mellett némi vizuális adalékban is részesítve a nagyérdeműt.^[13])

SSTV_VTSS

A televíziózás és a rádióamatőr-mozgalom frigyének köszönheti létét egy marginális technikai megoldás, a Slow Scan Television, mely az éterbúvárok házikedvencévé nőtte ki magát. Az SSTV nem számít valódi távolbalátó rendszernek, hiszen csak állóképeket lehet sugározni általa, képenként közel két perces sebességgel. A beszkennelt képet egy konverter audiojellé (hallható hanggá) alakítja, amit már hagyományos rádióamatőr felszereléssel is továbbítani lehet. A jelenlegi SSTV-konverterek szoftveres úton oldják meg ezt a feladatot, de az ötvenes évek első generációs szerkezetei meglehetősen bonyolult rendszerek voltak. Copthorne Macdonald 1957-es találmánya – érthető okokból – sohasem tanyázott a népszerűségi listák csúcsán, viszont bármely képet roppant idegesítő csicsergéssé lehet változtatni a segítségével, melyet csak a szinkronjel kattogása tesz elviselhetővé – a családi album balatoni naplementéjéből pár perces industrial-techno-slágert varázsolhatunk.

Az SSTV művészeti alkalmazására a Robert Adrian kezdeményezésére indított „THE WORLD IN 24 HOURS” ^[14] című rendezvény nyújt egy példát, mely az 1981-es Ars Electronica keretében került megrendezésre, tizenkét várossal összekapcsolva a linz-i központot. Az „easy access” és a „low-tech” jegyében könnyen elérhető telekommunkiációs csatornákat használtak, ami a nyolcvanas évek elején még kimerült a telefonvonal biztosította világhálózatban. A világ különböző pontjain lévő bázisok (San Franscisco, New York, Toronto, Vancouver, Tokió, Bécs, stb.) egy-egy órás szeánsz erejéig álltak kapcsolatban, mialatt a projektre készült képeket telefaxon és SSTV-n, míg a hang-alapú műveket, hangjátékokat szimpla telefonon juttatták el egymáshoz.

CCTV_VTCC

Előző lakhelyem a Józsefvárosban megbúvó Tolnai utcában volt. Ablakomból a rendőrség rácsos ablakaira nyílt kilátás. Ez a belügyi komplexum egy fogdán kívül a józsefvárosi térfigyelő rendszer központját is magában foglalja. Az egyik földszinti helyiségben tucatnyi fekete-fehér monitoron kel életre nap, mint nap a kerület. A Blahán volt is egy tábla, hogy vigyázat, a nyóckerben videóznak. Mint szerte a világon, így Budapest ezen szegletében is a bűnözés, illetve az „üzletszerű kéjelgés” elharapózásával indokolták a kamerák felszerelését. A zárt láncú videórendszerek (CCTV – closed circuit television ^[15]) átformálták a városokat. Figyelnek a metróban, a közértben, a sarkon, a lépcsőházban. Videótéglák pórázon. A kábelek végén ott pislog egy rosszul fizetett biztonsági alkalmazott, vöröslő retinája a monitorokra tapad, vár, várakozik – előbb-utóbb úgyis történik valami. Az egyik torz látótérből átsétálunk a másikba, néhány percre talán ki is kerültünk a tévé- labirintusból. Olcsó közhely – paranoia, mondhatnánk. Az érzés elmélyítése érdekében, ajánlom figyelmükbe a Bureau of Inverse Technology (BIT) oldalait ^[16].

A BIT kutatóművészei egy olyan videó-detektor rendszert installáltak a san francisco-i Golden Gate Bridge-re, mellyel száz napon keresztül vizsgálták a híd közvetlen környezetében a „függőleges aktivitást”. Magyarán szólva, egy mozgásérzékelővel ellátott képrögzítővel számolták a hídról leugráló embereket, akik természetesen nem jó kedvükben tértek el a híd rendeltetésszerű használatától. A lényegretörően „Suicide Box”-nak, azaz „Öngyilkosság Doboz”- nak elnevezett készülék a száz napos teszt során 17 „eseményt” rögzített. Az így megállapított 0,17 öngyilkosság/nap hányados csak jelzésértékű, hiszen nem tudták az egész hidat bekamerázni, valamint a száz napból hatvan esetében igen rosszak voltak a látási viszonyok. Ezen paramétereket is figyelembe véve az öngyilkossági hányados felcsúszhat 0,68 esemény/nap-ra. A BIT-Suicide Box-ról egy 13 perces dokumentumfilm is készült, melyet szívemből ajánlok mindenkinek, aki a „turulmadár” meghódítására indul.

A „kistestvérek” mindenhol figyelnek. Robert Adrian orwell-i házifeladata esetében, a „Surveillance/Überwachung I.” című, 1979-es fekete-fehér videón egy fehér sapkás alakot, magát a művészt láthatjuk, amint végiglátogatja a bécsi Karlsplatz U-bahn-állomás összes biztonsági kameráját. Az operatőr a biztonsági szolgálat vezérlőterméből figyelte és egyben rögzítette a monitoron megjelenő képet, azaz a fehér sapkás mozgását. Egy készséges alkalmazott kapcsolgatott a kameraállások között, ha a célszemély elhagyta az egyik kamera látóterét. Ezen alapmegoldás mellett Adrian több munkát, több verziót is készített fekete-fehér ipari kamerák, illetve megfigyelő- hálózatok segítségével ^[17] .

A new york-i székhelyű Surveillance Camera Players ^[18], azaz a (kb.) Biztonsági-Kamera Társulat, egy 96-os keltezésű manifesztumban olyan amatőr csoportnak definiálja magát, amelynek semmi köze semmilyen színházi vagy tévés produkcióhoz. Olyan átlagemberek , „average Joes and Josephines” alkotják, akik mélységesen átérzik azt az szörnyű unalmat, amit a biztonsági szolgálatok embereinek kell naponta kibírniuk a CCTV monitorok előtt bambulva, miközben megfigyelés alatt tartják komplett városok lakosságának hétköznapjait. Ezek a mogorva fickók csak akkor szórakozhatnak, így a manifesztum, ha valami „illegális” eseményt fedezhetnek fel a képernyőn. Miután a rendőrség bűnfelderítő hatásfoka egyre növekszik (NY City-ről van szó!), a köztereken egyre kevesebb „érdekes” történik. A monitor előtt kókadó bizonsági alkalmazott egyre kevésbé figyel, néha el is bóbiskol. Így valamivel fel kell dobni ezeket az embereket, hiszen az unatkozó, figyelmetlen biztonsági őr szimpla pénzkidobás. Lényeg a lényeg, összeállt egy csapat és 1996. december 10-én bemutatták Manhattan-ben Alfred Jarry „Übü király”- ának egy speciális, CCTV-változatát. A koreográfia legjellegzetesebb elemei a fehér kartonra mázolt, urbán-primitív rajzok, feliratok, melyeket heves mozdulatokkal kísérve mutatnak fel a kamerák irányába. A projekt talán inkább polgári engedetlenségi mozgalomnak tudható be és az objetívbe célzott, kinyújtott ujj sem a Sixtus-kápolna freskójáról lett koppintva, de hát őszintén szólva, sokszor ez a leghatékonyabb gesztus.

Jegyzetek

1] A televíziózás korai dokumentumairól lásd a „Telehor” site-ot: http://www.telehor.c3.hu
[ VISSZA ]
2] http://www.telehor.c3.hu/bevezeto/pirandello.html
[ VISSZA ]
3] Don McLean: The Man With the Flower in his Mouth.
[ VISSZA ]
4] Gebhard Sengmueller & Onlineloop/Erhart-Zauner, http://www.vinylvideo.com
[ VISSZA ]
5] http://www.ljudmila.org/~vuk/
[ VISSZA ]
6] THE NARROW-BAND TELEVISION ASSOCIATION
[ VISSZA ]
7] A videó a Blackhole TV prezentálásában, a Digitale’99 keretében található meg egy nem igazán felhasználóbarát interfész leküzdése után:
[ VISSZA ]
8] http://www.art.fr/baladi/index.html
[ VISSZA ]
9] Egy válogatás a Paik munkásságával foglalkozó ezernyi site-ból:
http://videocommune.eai.org/splash.html
http://www.artcyclopedia.com/artists/paik_nam_june.html
http://www.namjunepaik.de
Upstate Video History project – http://www.offlinenetworks.com/UVHP/
http://www.experimentaltvcenter.org/history/
Performing Video in its First Decade, 1968-1980 by Chris Hill –
http://www.nomadnet.org/massage1/video/index.html
[ VISSZA ]
10] Nam June Paik in the 90″s: the Electronic Superhighway –
http://www.panix.com/~fluxus/FluX/ESH.html
[ VISSZA ]
11] The Paik/Abe Synthesizer – The Early Video Project
http://davidsonsfiles.org/PaikAbeSythesizer.html
[ VISSZA ]
12] Video Commune (Beatles from Beginning to End):
http://main.wgbh.org/wgbh/NTW/FA/TITLES/Video347.HTML
[ VISSZA ]
13] Wladimir Baranoff-Rossine (1888-1944) – http://perso.club-internet.fr/dbr/index.htm
[ VISSZA ]
14] http://residence.aec.at/rax/24_HOURS/
[ VISSZA ]
15] Closed Circuit Television (CCTV) Resources –
http://www.cctv-information.co.uk/
http://www.securitymanagement.com/library/000138.html
[ VISSZA ]
16] http://www.bureauit.org
http://telematic.walkerart.org/telereal/bit_index.html
[ VISSZA ]
17] http://www.t0.or.at/~radrian/SURVEILLANCE/
[ VISSZA ]
18] http://www.notbored.org/the-scp.html
[ VISSZA ]