 |
Múzeumi helyzet
|
A készülő Modern Magyar Művészeti Múzeum szakmai koncepcióját Bellák Gábor művészettörténész fogalmazta meg, éppen ezért most evvel a konkrét tervezettel kapcsolatosan, illetőleg avval ellentétben – fogom a számomra legfontosabbnak tűnő szempontokat kiemelni.
Bellák Gábor a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, aki szinte kizárólagosan a XIX. századi magyar művészettel, elsősorban Benczúr Gyula festészetével foglalkozik. A XX. századi művészet nem tartozik kutatási témájába: arról eddig nem publikált – s feltehetően sokkal kevésbé ismeri, mint a XIX. századot. Tervezetének gyengesége, bizonytalansága nyilvánvalóan ebből fakad. Koncepcióját sem egyes részleteiben, sem egészében nem tartom elfogadhatónak. Erre vonatkozóan a következő érveket hozom fel:
• 1. o: a jövendő Múzeum gyűjtési körének korszakhatára ebben a formában nem elfogadható. Egyet lehet érteni az 1910-es kezdő- dátummal, amely a modernizmus születését jelzi, de az 1980-as év semmit sem jelez. A tervezetben a 80-as évek jellemzése: ” … a sokszor parodisztikus önreflexió, a századvég baljós és abszurd előérzete, az üresség, az értékvesztés problémái…” egyértelműen mutatja, hogy Belláktól – véleményem szerint – milyen távol áll ez a korszak, és azt mennyire a régi, rossz sémák szerint ítéli meg. A korszak lezárása 1980 helyett lehetne a korábbi, 1968-as év (az Iparterv kiállításának éve) vagy egyszerűen a 2000-es év, minden különösebb művészettörténeti indoklás nélkül.
• 1.o: A Múzeum gyűjteményének kialakításával kapcsolatosan:
1.1 Az, hogy az új intézmény saját gyűjteményt hozzon létre, az nagyon kívánatos, de hogy ennek alapját éppen Vasilescu János magángyűjteménye jelentse, nem lehet egyetérteni. Vasilescu gyűjteményének tulajdoni helyzete jelenleg jogilag vitatott, ezenkívül az övénél sokkal jelentősebb kollekciók is léteznek az országban. A letéti gyűjtemény létrehozása viszont nagyon rossz emlékű múzeumi átstrukturálásokra utalna az 1945 utáni időkből. Végül pedig az MNG raktárából kiemelt, zömében másod, illetőleg harmadrangú – ideiglenesen kölcsönkapott – művekből aligha lehet egy új, reprezentatív állandó kiállítást létrehozni.
• Az új Múzeum megvalósítása feltevésem szerint kétféle módon lehetséges:
1./ ha ez a múzeum az MNG filiáléja lesz, s mindenkori igazgatója az MNG mindenkori főigazgatójának lesz alárendelve, s attól eltérő koncepciót nem valósíthat meg. Ebben az esetben a művek ideiglenes vagy tartós letétként természetesen átkerülhetnek az új épületbe, csak akkor az a kérdés merül fel, hogy erre az új épületre egyáltalán miért volt szükség?
2./ ha valóban új, autonóm intézmény születik, saját igazgatóval és az igazgató által képviselt önálló koncepcióval. Ez a – sokkal szerencsésebbnek tűnő – megoldás csak akkor valósítható meg, ha az igazgatói állásra nyilvános pályázatot hirdetnek, amire minden pályázónak részletesen kidolgozott koncepciót kell benyújtania. A pályázatokat és tervezeteket egy szakmai zsüri mérlegeli, s legjobb koncepció alapján választja ki a jövendő igazgatót. A továbbiakban ez az igazgató fogja saját elképzeléseit érvényesíteni. Az új igazgató a szerzeményezést hivatalba- lépésétől (tehát feltehetően 2002-től vagy 2003-tól) fogja, egy általa kialakított terv szerint megkezdeni. Az is elképzelhető, hogy vásárlás helyett a magángyűjtemények múzeumát hozza létre, amiben egyszerre, vagy váltakozva, a legjobb XX. századi kollekciók (Kolozsváry gyűjtemény, Kieselbach gyűjtemény, László Károly gyűjtemény, stb.) kerülnének ideiglenes bemutatásra, viszont más, múzeumi (letéti) anyag akkor itt értelemszerűen nem szerepelhetne.
• 2.o. Alapelvek: nem világos, hogy ha a kiállítás „a hagyományos történeti, stílustörténeti vonalat domborítja tovább” az miért korszerűtlenebb, mint az olyan – Bellák szerint centrálisnak ítélt – problémák bemutatása, „amelyben a korszak fő kérdései vetődnek föl emberről, természetről, a politikáról, a tájról, vagy a történelemről”. Egy ilyen – tematikus – elrendezést a Tate Modern a rendelkezésére álló első osztályú anyagból megengedhet magának, az új – egyelőre gyűjtemény nélküli – múzeum sokkal kevésbé. Ezen túlmenően nem értek egyet avval sem, hogy a Tate Modern koncepcióját feltétlenül utánozni kell, s főként nem ilyen naiv kategóriákkal élve, amelyek még részben fedik is egymást (természet és táj!). Ami a történeti festészetet illeti, ez csak a XIX. század bemutatásánál lenne fontos, és nem a XX. századnál, ami pedig a politikai tematikán, az leginkább az ötvenes években, a szocialista realizmus idején dominált: ma talán el lehetne tőle tekinteni. A Bellák által felsorolt stílusirányzatok (expresszionizmus, szürrealizmus, stb.) létezése a magyar művészetben érdekes, új koncepció, jó lenne, ha Bellák Gábor bővebben kifejtené, és ha megfelelő anyaggal illusztrálni is tudná. (Ezek a kategóriák egyébként a jelenlegi legújabb kutatásokat rögzítő Magyar képzőművészet a 20. században (1999.) c. könyvben nem szerepelnek.) Az a törekvés pedig, hogy új neveket és raktárban elfekvő műveket mutasson be, önmagában nagyon helyes, csak egy viszonylag szűk kiállító térben, turista és reprezentációs célokra szánt tárlaton talán nem annyira marginális alkotókat (Mokry -Mészáros, stb.), hanem inkább olyan művészeket kell elsősorban kiemelni, akiknek a neve már mind itthon, mind külföldön valamelyest ismert (Rippl-Rónai, Vajda Lajos, stb.), s akiket nem most „fedeztünk fel”.
• 3.o.: A tervezet „Kiállítási koncepciók” rész: a koncepció a Vasilescu-gyűjtemény anyagára épül, s ahhoz akarja igazítani az egész XX. századi magyar művészet bemutatását. Ez még akkor is elhibázott, ha Ország Lilit az 1945 utáni magyar festészet egyik legjelentősebb képviselőjének tartjuk. Azért, mert ő valóban alkotott egy „Labirintus” sorozatot (amelynek egyébként számos darabja a BTM, az MNG, és nem Vasilescu tulajdona) – ezért nem lehet a magyar festészetet tematikus sorozatokban elképzelni. A belsőépítészeti rekonstrukció pedig Ország Lili eredeti elképzeléseinek meghamisítását jelentené. Végül pedig, hogy a rendelkezésre álló kis térben a teljes XX. századi magyar művészetből 100 kép egyedül Ország Lili alkotásait mutassa be, számos más mű mellőzésével – ez szakmailag elfogadhatatlan. Akkor már sokkal elfogadhatóbb lenne egy külön Ország Lili múzeumot létesíteni. Azt viszont, hogy most a „Labirintus”-ból mint végpontból legyen az egész XX. századi kiállítás visszafelé megrendezve, még szellemesnek sem tudom találni. (És miért lenne éppen a „Labirintus” a végpont?) Végül pedig a Schiffer-villa, Rippl-Rónai gyermek-csoportképe mint Ország Lili Labirintusának ellenpólusa, tökéletes képtelenségnek tűnik (akárcsak Csontváry bemutatása, ebben az értelemben). Hogy az összes többi munkát csak úgy és akkor lehessen ebben a kiállításban elhelyezni, ha az „rímel” Ország Lilire, ez ellen még Ország Lili is tiltakozna. A szerző itt a legjobb Európai Iskolá-hoz kapcsolható művészeket (Vajda Lajost, Anna Margitot, stb.) kifelejti, viszont bevesz olyanokat, akiknek szellemisége Ország Lili-ével polárisan ütközik, mint Aba-Novák-ot, Batthyány Gyulát, a Római Iskola festőit. A tervezet Csontváryt és Gulácsyt, azon az alapon, hogy mindkettő elmebeteg volt, együttesen mutatná be. A Nyolcak forradalmi törekvéséből pedig Kernstok Károly meglehetősen gyenge újklasszicizmusa maradna, a „buddhisták” közül Vaszary és Csók, az egyetlen „valódi” buddhistáról, Mednyánszkyról elfeledkezve. (Ha már ez a kiválasztási szempont, legalább ehhez tartania kellene magát.) A magyar művészetet alapjaiban átformáló aktivizmust egyedül Uitz Béla mindössze két darab, későbbi analitikus kompozíciója mutatja be – olyan művek, amelyek ezt a mozgalmat a legkevésbé képviselik. Hogy mindehhez azután hogy kapcsolhatók Hencze, Fajó, Bak Imre, Nádler alkotásai, annak indoklására a szerző még kísérletet sem tesz.
• 5. o.: Mikrokozmosz. A szerző szerint „a nagy, avantgarde mozgalmakból való kiábrándulás után szinte logikusan következik az a fajta intimizálódás…”. Véleményem szerint Magyarországon az avantgarde törekvéseket 1920 után megfojtották, éppen ezért az itthoni művészek „nem ábrándultak ki” belőlük a külföldön élők viszont tovább bontakoztatták őket. Ezenkívül éppen ez az avantgarde generáció „fedezte fel” a csendéletet még 1919 előtt: Tihanyi, Berény, Czigány, Czóbel, Orbán, Nemes Lampérth, Perlott Csaba, Bornemisza Géza, stb., majd 1920 után Derkovits, Nagy Balogh, Kmetty, stb. Hogy ehhez a „mikrokozmosz”-hoz hogy kapcsolható Méhes László, Pauer Gyula, Pekáry és Schubert Ernő, arra semmi magyarázatot nem találok. Ilyen alapon minden mindenhez kapcsolható – ami ugyancsak egy lehetséges kiindulás – csak akkor nem kell erőnek erejével közös nevezőt keresni. (Olyan művészek viszont, akiknek éppen itt lehetne a helyük, mint pl. Bene Géza, Vaszkó Erzsébet, Ámos Imre, Anna Margit, stb. hiányoznak.)
• A táj és természet fejezetben ugyancsak minden összekeveredik, Czóbel Béla (mint tájképfestő?) Pauerral, Mokry-Mészáros Szőnyivel, stb. Viszont örvendetes módon helyet kap a Vajda Lajos Stúdió, ha már névadó mesterének, Vajda Lajosnak a tervezetben nem jutott hely. Ugyanakkor az igazi nagy tájképfestő, Egry József nincs kiemelve.
• 6. o.: Az ember: arcok, stb. fejezetet az értékek teljes összemosása jellemzi. Basilides Sándor, Kákay- Szabó György, Kontuly Béla és mások nem szerepelhetnek egy kiállításon ugyanolyan jogcímen, mint Tihanyi Lajos, Uitz Béla vagy Mednyánszky. Végül – elég érthetetlenül – éppen itt esik szó a fotódokumentációról, (akciók happeningek fotói), noha a fotóról korábban egyáltalán nem esett szó, holott pl. a magyar szociofotó – vagy a teljesen egyéni fotomontázsok (Vajda, Bálint, Jakovits, Korniss, stb.) – a magyar művészet fontos ágát jelentik. Ha a dokumentáció a kiállításon helyet kap, a montázsoknak még sokkal inkább kellene helyet biztosítani.
Végül pedig a dolgozat legnagyobb, koncepcióbeli hibája: kizárólag az itthon dolgozó művészekre építi elképzelését, s még azok közül is kihagy olyanokat, akik csak néhány évet töltöttek külföldön, mint például Kassák Lajos.
Kassák neve, Moholy-Nagyéval és Mattis Teutsch-éval együtt gyakorlatilag az a három név, amit egy külföldi a XX. századi magyar művészet első feléből egyáltalán ismer. Ez a három név nem szerepel a tervezetben, holott Kassák Lajos (öt év kivételével) életét itt élte le, és Moholy-Nagy Lászlónak is vannak itt készült művei, Mattis Teutsch pedig a MA egyik legfontosabb festője volt. Az emigráns művészek közül Tihanyi és Uitz kerültek a tervezetbe, hogy miért éppen ők, nem lehet tudni. Mindamellett a tervezet nem mondja ki sehol, hogy csak itthon született műalkotásokkal foglalkozik, tehát Kassák, Moholy-Nagy, és egy sor más művész (pl. Beöthy, Vasarely, Schöffer, Hajdu, stb.) kizárása annál elfogadhatatlanabb. Abban az időszakban, amikor minden egyes – új modern múzeum egyaránt nyitottságra, átjárhatóságra törekszik, ez az – érthetetlen – behatárolás önként vállalt provincializmust jelent, ami egy most alapítandó új intézménynél még sokkal súlyosabban esik latba, mint egy már meglévő régebbinél. Mi több, megkérdőjelezi az egész intézmény létjogosultságát, ha az ebben a behatárolt szellemben kénytelen működni.
A koncepció – kimondatlanul, de egyértelműen – modernizmus és avantgarde-ellenes. Mindabból, ami valóban fordulatot jelentett a magyar festészetben, a Nyolcak, az aktivizmus. a Vajda- kör, az Európai Iskola, az Iparterv, stb., legfeljebb szétszórt fragmentumok léteznek. Evvel szemben az Árkádia- festészet, a Római Iskola hangsúlyozottan bekerülnek a tervezetbe. Ezek bemutatása természetesen szükséges (mint ahogyan ezt a jelenlegi kitűnő Árkádia- kiállítás is tanúsítja), de csak úgy, ha az állandó kiállításon a megfelelő ellenáramlatoknak is jut hely.
Az 1945 utáni, és a 60-as évek művészetének bemutatása is rendkívül hiányos. Az Európai Iskola, illetőleg az Elvont művészek csoportja ma még élő, jelentős képviselői (Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér) ugyanúgy elsikkadnak, mint a hatvanas évek két legmarkánsabb egyénisége: Lakner László és Keserü Ilona, hogy a többieket ne is említsem. Mivel a szobrokról egyáltalán nem esik szó – noha szerepelni fognak a kiállításon – ez a, kizárólag a festészetre szorítkozó ismertetés már eleve korlátozott, és a múzeum egész koncepcióját nem tudja szem előtt tartani.
Összefoglalóan ezt a koncepciót alapvetően hibásnak látom, egy másik koncepció kialakítását tartom az egyedül lehetséges megoldásnak.