|
Per aspera ad astra
|
Soha nem volt annyi művész, mint manapság. Miközben egyes nemzetek fogynak, máshol a túlnépesedés fenyeget, a képzőművészeti egyetemek világszerte rendületlenül ontják az erre hivatottakat. Illetve hogy hivatottak-e mind, az persze kérdés, hisz bizonyos kimutatások szerint a végzősök kilencven százaléka pályaelhagyó, azaz csak tíz százalék marad hivatásos művész.
Ennek fő oka valószínűleg a kemény verseny. Miközben a formába öntés kiemelkedően kifinomult képessége továbbra is alapkövetelmény, a lehetséges formák köre egyre bővül. Tartalmi változásoknak is szemtanúi lehetünk ugyanakkor: egyre fontosabbá válik az a komplex intellektuális erőtér, mely a világról való beszéd módját, a nyelvhasználatot, a nézőpont meghatározását formálja. Ahogy az a tudomány vagy a sport területén általánosan elfogadott: nemzetközi konszenzus alapján kanonizálódnak a teljesítmények.
Az elismerés eloszlását tekintve piramishoz hasonlít a globális képzőművészeti ipar makettje. Szerény becslés szerint pár százezren, valószínűbbnek tűnő adatok szerint pár millióan művelik a művészetet világszerte jelentéktelen anyagi ellenszolgáltatás fejében vagy ingyen, mással (is) foglalkozva vagy afféle társadalmi pihenősávban tartózkodva*, miközben pár tucat nagymester megtölti emblematikus műveivel a világ múzeumait.
Ez a gyakorlat a világméretűvé tágult piacon a teendők és az anyagi erők elképesztő méretű koncentrációját eredményezi. A nagymester sztár státusa keresettségében, határidős munkái mennyiségében manifesztálódik, aminek persze egyenes következménye a szaksajtóban és a rangos nemzetközi kiállításokon való intenzív jelenlét. Előfordul, hogy valakinek hatvan projektje fut egyszerre világszerte. Bizonyos nézőpontból ez a mennyiség irreálisnak tűnik, egy sztárnak azonban állnia kell a sarat.
Garancia erre a manufaktúra, melyet működtet. Jól fizetett asszisztensek, kivitelezők csapatai veszik ki részüket a temérdek teendőből az emblematikussá csiszolódott sztárprodukció mögött. A nagymester fő feladata az önismétlés csapdáját elkerülni a párhuzamos kihívások nyomása alatt.
Hosszú és meredek az ide vezető út. A tökéletes (a diskurzus szempontjából követhető, átható, formailag eredeti) produkció szükséges, de nem elégséges feltétel. Komoly infrastruktúrának kell működnie ahhoz, hogy valaki felpörögjön a csúcsra, a nagymesterek közé. A sztárcsináló gépezet szakemberek, szaklapok, galériák, gyűjtők, múzeumok, biennálék együttműködésének globálisan összehangolt rendszere.
Kifinomult, erőteljes művekkel is elképesztően nehéz ebbe a szisztémába bekerülni fejletlen lokális infrastruktúrára támaszkodva. Sikert csak a magas szintű együttműködés hozhat, s még a kezdő lépések sem igen tehetők meg a helyi erők összehangolt mozdulatai nélkül. Ezzel a kihívással szemeznek a volt szocialista országokból származó fiatal művészek immár egy évtizede a nyugati kultúrához tartozásuk tudatában. Nem is nagyon akad más választásuk, hisz a helyi piac konzervatív és kicsi, ha egyáltalán létezik, ezzel szemben a szociális háló rései annál nagyobak, ami miatt a pihenősáv sem garantált alternatíva, a kört tágítani tehát létszükséglet.
Hogy egyáltalán lehetséges ez az áttörés a kelet-nyugat tengelyen haladva, azt szinte kivételesnek számító példák igazolják***. Mint a bolgár Nedko Solakové. Narratív, közérthető, egyszerű eszközöket és virtuóz technikai megoldásokat ötvöző művei a 93-as velencei Aperto-n tűntek fel nemzetközi kontextusban, s terjednek azóta világszerte egyre intenzívebb ritmusban. Visszatérő vendég a legfontosabb nemzetközi kiállításokon. Elismertségének külön értéket kölcsönöz, hogy nem botrányok mentén navigál, mint orosz kollégái, Kulik és Brener.
Évente harminc-ötven alkalommal utazik professzionális okokból. Ez néha érdekes helyzeteket eredményez, hisz az ilyen ritmusban való utazás az idő- és tér- érzékelést nemegyszer megkavarja, de hát ez nem művészetspecifikus dolog, inkább globalizációs szindróma. Tovább színesíti viszont a képet az a sajátos körülmény, hogy a világ különböző tájain gyakran ugyanazokkal az emberekkel találkozik. Ez már többet árul el a globális művészet működési mechanizmusait illetően.
Nem világsztár egyelőre a szó szoros értelmében, hisz állandó asszisztensei még nincsenek. Szófiai rezidenciáját megtartotta, s ennek az az ára, hogy sokat van távol a családjától. Viszont élvezi, amit csinál, ott van az ebből fakadó energia a műveiben. Hihetetlenül sokat dolgozik, a mellékelt ábra szerint bírja szusszal (erős, mackós alkat). Úgy tűnik, nem is lehet kevesebbet tenni: sok a visszautasíthatatlan ajánlat. Ilyen a piramis egy bizonyos magasságban. Ezen a szinten már meg is éri a sok munka, hisz többször annyit keres, mint mondjuk egy jól menő, szintén szófiai, globális értékek mentén tájékozódó grafikai tervező.
Az út folytatása megjósolható: ő is igazi sztár lesz, asszisztensekkel és nyugat-európai vagy észak-amerikai rezidenciával. Mindenkivel ez történt eddig, aki a Nagykönyvbe bekerült ebből a régióból. Így nő a világraszóló szőlő.
* A társadalmi pihenősáv nem azonos a munkanélküli életformával, bár eredményei a munkanélküliség léthelyzetének megoldásában is gyümölcsöztethetők lennének társadalmi méretekben. Lényege a fogyasztás-vallás ritmusának, szimbólumainak, értékeinek elutasítása, mely gyakran inspiráló alternatív modellek kidolgozásához vezet.
** nem is akármilyen szakemberek: a sztárkurátor általában komoly költségvetéssel támogatott intézmény élén tevékenykedik; persze itt sem árt hangsúlyozni, hogy nem a költségvetés teszi azzá, aki.
*** Magyarországról El-Hassan Róza, illetve Sugár János lenne említhető itt, noha úgy tűnik, lágyabb tempót
diktálnak maguknak, mint a bolgár mester, arányosan kevesebb eredménnyel. Hát még a többiek, akik egy-egy biennálé-
szerepléssel kóstolgatni kezdték a piramis falán való kapaszkodás élményét.
Köszönjük Uram, hogy megteremtetted a
biennálékat!
Add Uram, hogy divatba jöjjenek a lágy technikák!