A képi fordulatról

img
 
Egy előadássorozat margójára

 

Az angolszász teória mindig is szerette a fordulatos történeteket, s ha teheti maga is efféléket gyárt. 1994-ben Amerikában és Svájcban egymástól függetlenül, mint a Nobel-díjasok, két professzor is felfedezte a humántudományok képi fordulatát. W. J. T. Mitchell a “pictorial turn” [1] , Gottfried Boehm az “ikonische Wendung”, illetve az “iconic turn” [2] kifejezést vezette be a képekkel és szövegekkel dolgozó tudományos diskurzusba. A fordulat retorikai toposzát mindketten Richard Rortytól kölcsönözték, aki 1967-ben a “linguistic turn”-nel igencsak maradandót alkotott. [3] Rorty szerint az ókori és a középkori filozófia a dolgokkal, az újkori az ideákkal foglakozott, a kortárs szcénát viszont leginkább a szavak kötik le. A lingvisztikai fordulat genealógiáját Rorty Derridán és Heideggeren át Nietzschéig vezette vissza, de nagyon sokat hivatkozott másik nagy kedvencére, Ludwig Wittgensteinre is.

A bázeli Gottfried Boehm, a művészettörténeti hermeneutika jeles alakja elsősorban a német filozófiai hagyomány (Kanttól Nietzschén és Heideggeren át Gadamerig ívelően) és Wittgenstein, valamint Merleau-Ponty munkásságának kontextusában értelmezte a kép (Bild), a képmás (Abbild), a képiség (Bildnis) és a képzelőerő (Einbildungskraft) kifejezések jelentőségét. Lényegében azt mondhatjuk, hogy Rorty lingvisztikai fordulatán belül artikulálta a maga “ikonische Wendung”-ját, amikor a Logosz és a textualitás birodalmán belül hangsúlyozta a képek és a metaforák dominanciáját. Történetének főhősei a Filozófiai vizsgálódások Wittgensteinje, a nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról elmélkedő Nietzsche és a világképben gondolkodó Heidegger. Boehm írása nem arról a közhelyről szól, hogy egyre több kép vesz körül bennünket, a szerző inkább amellett érvel, hogy tulajdonítsunk végre nagyobb jelentőséget az ismeretelméletünket meghatározó képiségnek.

Az igen rangos Critical Inquiry-t szerkesztő chicagói irodalomtudós, W. J. T. Mitchell a lingvisztikai fordulat mindenhatóságát megkérdőjelezve érvel egy képi fordulat, egy önálló képelmélet (picture theory) fontossága mellett. A képi fordulat szerinte arról szól, hogy világunkat és identitásunkat nemcsak leképezik, hanem egyre inkább alakítják is a bennünket körülvevő képek. A képek így egyre fontosabb szerepet játszanak társadalmi valóságunk konstrukciójában. Ehhez képest a textuális metaforákkal operáló strukturalista és posztstrukturalista értelmezések elnyomják és uralni akarják a képeket. Mitchell olyan képtudomány és művészettörténet szükségessége mellett érvel, ami legalábbis tisztában van a képek másságával, s nem akarja azokat az irodalmi műalkotások, a kultúrák, a társadalmak és a tudatalatti mintájára interpretálni. Mitchell a képi fordulat jeleit Pierce szemiotikájában, Nelson Goodman analitikus művészetfilozófiájában, Derrida logocentrizmus-kritikájában, a Frankfurti Iskola és Michel Foucault munkásságában mutatja ki. E sokszínű társaság tagjai szerinte legalábbis tisztában voltak a képek egyre növekvő hatalmával, s ennek csalhatatlan jelét kell látnunk Wittgenstein, Adorno vagy Foucault ikonofóbiájában. Adorno például a képekre épülő tömegkultúrát a profitorientált monopolkapitalizmus és a politika egyik eszközének tekintette, Foucault pedig a látvány társadalmát csupán a hatalom mikrofizikájával jellemzett modernitás felületi jelenségének tartotta.

Mitchell azonban nemcsak a humántudomány eszmefuttatásai alapján bizonygatja a képi fordulat bekövetkezését. Ennek látható jeleivel nem csupán a filozófusok és a társadalomtudósok szembesülhetnek, hanem a hétköznapi emberek is. A képalkotás modern vívmányai kapcsán Jonathan Crary impozáns felsorolását ajánlja figyelmünkbe: “szintetikus holográfia, repülés-szimulátorok, számítógépes animáció, robotikus képfelismerés, sugár-nyomkövetés, műholdas térképek, mozgásdetektorok, virtuálisvalóság-sisakok, mágneses- rezonancia spektrográfia.” [4] Ezekkel a képalkotó eszközökkel dolgoznak az életünket alapjaiban meghatározó húzóágazatok: a filmgyártás, az orvostudomány és a hadiipar. A képi fordulat totalitását akkor értjük meg igazán, ha emlékezetünkbe idézzük például a médialátványosságként megrendezett Öböl-háborút, s annak kameraként is funkcionáló robotrepülőgépeit, amelyek a robbanás pillanatáig mutatták az elpusztítandó objektumot.

Ha már képekről van szó, akkor Mitchell nem tekinthet el a művészettörténeti előzményektől sem. Ez a sokak által megújulásra képtelennek tartott, neo-kantiánus diszciplína azért mégiscsak létrehozott valamiféle képtudományt, amit ikonológiának nevezünk. Ennek Erwin Panofsky által lefektetett alapjain Mitchell szerint kialakítható egy kritikai ikonológia [5], egy érvényes képelmélet. Ehhez persze nem az szükségeltetik, hogy Panofskyt mai posztstrukturalista ízlésünknek megfelelően – Donald Preziosi javaslata szerint [6] – “átsüssük Nietzsche rostélyán”, hanem az, hogy az ikonológia és az ideológia althusseri elméletét keresztezzük egymással. A képi fordulat kapcsán azt is megjegyzi Mitchell, hogy Panofskyban nem csupán egy szövegcentrikus képelemzési módszer rigorózus művelőjét kell tisztelnünk, hanem a mai vizuális kultúrakutatás egyik prófétáját is, aki nemcsak a korai németalföldi festészetről írt vaskos könyvet, hanem a mozinak és a Rolls-Royce hűtőrácsának is szentelt egy-egy tanulmányt.

Ebben a művészettörténet értékeit őrző hangnemben reflektál a berlini egyetem művészettörténet professzora, Horst Bredekamp is a képi fordulat és a vizuális kultúrakutatás aktuális kihívásaira. Bredekamp Aby Warburg munkásságában – nemcsak híressé vált, befejezetlen képatlaszában, a Mnemosynében, hanem a reformáció propagandisztikus röpiratainak és a weimari köztársaság bélyegeinek szentelt tanulmányaiban [7] – fedezi fel egy történeti képtudomány lehetséges alapjait. Bredekamp legutóbbi előadásából is kitűnik (lásd a szemelvények között), hogy a képi fordulatban a posztstrukturalizmus dominanciáját érzékeli. Az új értelmezések intertextualitása szerinte teljesen maga alá temeti a képet és a képiséget. Abban is egyetérthetünk Bredekamppal, hogy a neurobiológia, az informatika és a művészettörténet egyszerű addíciójából még nem születik önálló diszciplína. Az azonban más kérdés, hogy a vizuális kultúrakutatóknak nem is ez a célja.

A vizuális kultúrakutatás egyik apostola, a rochesteri egyetem művészettörténésze, Keith Moxey egészen másképp látja a formálódó új interdiszciplína intellektuális mezejét. Szerinte a posztstrukturalista teóriák, a művészet társadalomtörténete, a posztkolonialista és a feminista kritika nemcsak abban lehet a művészettörténet segítségére, hogy kutatási területét kiterjessze a populáris kultúrára, hanem abban is, hogy diszciplínáját a politikailag és retorikailag motivált, történetileg meghatározott kulturális produkció részének tekintse. Nem az új értelmezéseket, vagy az új módszereket, nem is az új médiumokat, vagy technikákat hiányolja Moxey a klasszikus művészettörténetből, hanem az önreflexivitást.

 

 

[1] W. J. T. Mitchell: The pictorial turn. In: U.ö.: Picture Theory. Essays on Verbal and Visual Representaion. Chicago, 1994. 11-35. A tanulmány először az Artforum 1992 márciusi számában jelent meg, így az elsőbbség valójában őt illeti.
[2] Gottfried Boehm: Die Wiederkehr der Bilder. In: Was ist ein Bild. Hrsg: G. Boehm. München, 1994. 11-38.
[3] Richard Rorty: The Linguistic Turn: Recent Essays in Philosophical Method. Chicago, 1967.
[4] Johnathan Crary: A megfigyelő módszerei. Budapest, 1999. 13. Crary igen jelentős és meglepően olvasmányos könyve nem pusztán e felsorolás miatt érdekes. Crary könyve a látásról és annak történeti konstrukciójáról szól. Alaptézise az, hogy a 19. század elején a tudás és a társadalmi gyakorlat különböző területein az absztrakt szubjektumot felváltotta a testet öltött megfigyelő. Crary gondolatmenetére mindenekelőtt Foucault írásai hatottak.
[5] A kritikai ikonológia alapjait Mitchell: Iconology: Image, text, ideology (Chicago, 1986) c. könyvében fektette le. Itt meglepő módon nem Panofsky vagy Aby Warburg, hanem Nelson Goodman, Gombrich, Lessing, Edmund Burke és Marx munkásságát elemezte.
[6] Donald Preziosi: Rethinking Art History: Meditations on a Coy Science. New Haven, 1989. 112. Az anekdota történetéhez hozzátartozik, hogy a művészettörténet dekonstrukcióját sürgető Preziosi nem is igazán a logocentrizmus megbocsátható bűnébe eső Panofskyt kritizálta, hanem Michael Ann Holly “strukturalista” Panofsky értelmezését bírálta. V.ö.: Michael Ann Holly: Panofsky and the Foundatios of Art History. Ithaca, 1984. Panofsky munkásságának reneszánszához lásd még a Perspektíva tanulmány Christopher S. Wood által kommentált újabb kiadását (Cambridge, 1991) és Keith Moxey legfrissebb könyvét: The Practice of Persuasion: Paradox and Power in Art History. Ithaca, 2001.
[7] Horst Bredekamp: Einbildungen. kritische berichte, 2000/1. 36.

[ VISSZA ]