Legyen-e közép-európai központ?

img
A Műcsarnok öt éve

 

Ahogy a bevezető is mondja, legyen ez az írás is egy kis kő a vita útjának kiépítésében. De hova is fog vezetni ez a göröngyös út? Ahova minden út vezet, Rómába, vagyis a központba. Ebben az esetben kétszeresen is oda, mivel itt egy művészeti intézmény közép-európai is kellene hogy legyen, meg központ is. Az első benyomásom az lehetne, hogy ez a fogalmi megduplázás egy kicsit erőltetett, de erről majd talán később.

A Műcsarnok körüli aggodalmaink újra feltámadtak, és egészen Bécsig, sőt Varsóig merészkedtünk eltekinteni, és összehasonlító adatokat kérni ilyen jellegű központoktól. Mivel is hasonlítaná össze az ember a saját házát, ha nem a szomszédjáéval? Sajnos az eredmény nem kimondottan kecsegtető, ami az anyagi támogatást, ökonomikus menedzselést, nemzetközi reputációt, a kurátorok szakmai függetlenségét illeti. A statisztika tudományágát sem tudjuk teljesen igénybe venni, széleskörű következtetéseket levonni, mivel egyszerűen adatok hiányoznak, szűkösek, vagy nem kerülnek nyilvánosságra. Hát igen, minden mesterségnek van egy titka, így a szervezés, irányítás művészetének is. A “statisztikai méricskélés” (Fabényi) lehet, hogy a művészet berkeiben nem kedvelt módszer, de tevékenységünk reflektálásban segítséget nyújthat. A valóságról tett feltételezések, amik a tapasztalatból származnak soha sem teljesen megbízhatóak. A statisztikának és valószínűségszámításnak az a feladata, hogy ennek a bizonytalanságnak a fokát matematikailag és objektíven kifejezze, és ez bizonyítja használhatóságát a konkrét feladatok megoldásában.

Végignézve az 1996-tól 2000-ig terjedő műcsarnoki programot, megállapíthatjuk, hogy a 80-as 90-es évek nemzetközi művészek első ligája, Tony Cragg kivételével nincs képviselve. A 60-as és 70-es évek szerintem már a múlt része, ezért olyan mitikus személyiségek bemutatását, mint Joseph Beuys, Arnulf Rainer nem a Műcsarnoknak kellene felvállalnia. Ezzel szemben bővelkedhettünk vállveregető kiállításokban, amelyekkel a művészek teljesítményük magas minőségét is kifejezhetik, ha azok a Műcsarnokban lógnak. Ha már itt kiállítunk, nem kell mérjük magunkat a nemzetközi szinthez, mi szabjuk meg a mértékegységet, a kár az csupán, hogy profétáinkat csak idehaza értékelik. Ezt a nemzeti elérzékenyülést nem akarom Beke László számlájára írni, ki tudja, talán több külföldi kiállítás ellen egyes művészek nemcsak képégetéssel, hanem éhségsztrájkkal vagy öngyilkossággal is tiltakoztak volna. Nagy lehet az elkeseredettség közöttük, ha már a politikus urakat is ráveszik arra, hogy azok kényszerítsék Bekét, hogy a Műcsarnokban “nem csak a jót, hanem a gyengét és a rosszat” is kiállítsa. És miért? Mert szerintük “azt még szakember sem tudja megmondani, hogy mi a rossz és mi a jó”. Hmm… ez elgondolkoztató.

Lehet, hogy a Műcsarnok működésének megvitatása nem az egész magyar társadalom sorsdöntő feladata, de érdekes kutatási terület lehetne olyan kisebbségek számára, mint a kultúrtörténészek, szociológusok, politológusok. Csak megalapozott tudományos munka, és ennek nyilvánosságra hozatala lehetne alapja egy vitának. Ha az emberek és maguk a művészek nem érdekeltek egy széleskörű diszkurzusban, akkor mindig az adott politikai rendszer hatalmi érdekei fogják ezt eldönteni. A művészet hagyományosan affirmatív jellegéből, és ennek az intézménynek exponáltságából (fekvése, építészeti stílusa) következően, a hatalmon lévő nomenklatúrának mindig is érdeke lesz instrumentalizálni e hely kultúraközvetítő funkcióját. Az önálló és nemzetközi szintű szakmai műhelyből, a narcisztikus nemzeti kicsinyesség tükre válhat.

Hogy azért ez ne történjen, kezdeményezzünk egy ambiciózus projektet, végül is mi építettük meg a neogótika legnagyobb remekművét. Például hozzunk létre egy közép-európai központot, akkor talán megnövekedne az érdeklődés irántunk. Merész terv, de ahhoz, hogy valamit elérjünk, egészen magasra kell helyeznünk a lécet. Jó távolról kellene ennek nekifutni, s talán a távolság és rálátás tapasztalatából a problémák jobban kezelhetőek lesznek.

Ha a kultúra és a művészet gazdasági faktorok mutatója, legalábbis a modernek óta, akkor hogy is jöhet létre Magyarországon egy közép-európai központ? No meg arra gondolok, hogy Európa közepét egyáltalán földrajzilag be lehet-e határolni? Nem csak Ausztria és Lengyelország tartozik ide, hanem Németország is ezt állítja magáról. Ez jogosnak is tűnik, ha a térképen Portugáliától Ciprusig, Szicíliától Izlandig tekintünk. Ilyen körülmények között, egy más központról lehet szó. Egy kelet-európairól, egy balkániról? Persze nem valamiféle elszakadást próbálgatok, ez abszurd lenne. Mi csak úgy érezzük, hogy e térség nagyszerűségét, nemzeti autonómiáját, identitását legalább a kultúrában meg kell őrizzük. Hogy is mondta Beke? Ehhez egy kis “mániára” is szükség van. ” Nagyon jó művészet van minden országban, csak nincs felfedezve és ez azt jelenti, hogy létezik a közös Európának, meg nyugati művészetnek meg globalizációnak egy nagyon jó színvonalú alternatívája”.

Most már csak egy Kolumbusz Kristófra van szükségünk, akinek ahhoz, hogy felfedezze Indiát, Amerikába kell mennie. Hát igen ahhoz, hogy felismerjük magyarságunk nagyszerűségét, a szlávok közé kellett vándoroljunk. Tanítómesterünk megvilágosodott szavai jutnak ismét eszembe, és egy óriásit harapok a Big Mac-emből: “A dolgoknak az a kulcsa, hogy a jó művészek erre reflektálnak és a jó művészet ebben a hatalmas térségben ebből a problémakörből születik meg”, feltéve, ha ezt a pénzügyminiszter finanszírozza. De lehet, hogy még ez sem elég, szükségünk van egy “Grállovagra” aki “lesöpri az asztalt, lenulláz, befogja a szemét, a fülét és valami vadonatújat tesz”. Sámáni képességeinket kellene ismét igénybe vegyük, mert nyitott szemmel a realitás túl zavaró ilyen nagy feladatok megoldásában. Olyan emberre lenne szükségünk, akinek “víziói” vannak arról, hogy mitől jó a kortárs művészet. És ez akkor jó, ha “továbbra is az újat keresné, ha önreflektív lenne, és ha valahogyan a szakralitás közelébe tudna férkőzni”. Na de itt a bökkenő, hogy lehet a szakralitást az önreflexióval összehozni? Vajon nem a dolgok vallásos jellege az, ami megvonja a környezettől és magától a művésztől is, hogy kérdezzen, kételkedjen, netalán valamit visszautasítson? A művészet szakrális funkciója, és a kurátor magasrendű papi szerepének kultiválása azt az érzést kelti, hogy csak az ő látásmódja képes arra, hogy olyan felismeréseket tegyen közzé, amiknek mélysége megtiltja, hogy ezek kritikus diszkurzusba kerüljenek.

De milyen lehet az ideális kurátor, ha a Műcsarnok funkciója sem tisztázott sokak számára? Legyen népművelő és a művészettörténeti hiányosságokat pótolja a naiv és kíváncsi műkedvelők számára, vagy lépést tartson a jelen idők gyorsan változó trendjeivel, hogy ezáltal nemzetközileg is diszkurzusban maradjon? Szerintem mind a két szerepet nem vállalhatja, mint ezt Fabényi Júlia is szeretné, mivel ezt mind a két tábor elégedetlenséggel fogadná. A konzervatívok és nemzetiek ezt hazaárulásnak vennék, a nyitott, de főleg a nyugati szakmabeliek a professzionalitás hiányával vádolnák.

De visszatérve a központ fogalmához, megítélésem az, hogy egy olyan társadalomban, ahol az információcsere gyorsan fejlődik, és a hálózati kultúra az élet minden területét gyökeresen megváltoztatja és meghatározza, nem egy központ hangsúlyozása a lényeges. Ez ma teljesen kikapcsolható és az internet működési elvéhez hasonlóan, más központok veszik fel a közvetítő szerepet az információk nemzetközi áramlásában. S talán ezzel én el is mondtam véleményemet, de tudom, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak. Ködös, zűrzavaros, elbizonytalanodott körülmények között persze nem könnyű a Műcsarnok ideális működését, funkcióját meghatározni. De reméljük az új igazgatónak és csapatának van arra koncepciója, hogy miként lehet a nemzeti értékeket integrálni a nemzetközi értékekbe.