Mit csinál a bácsi?

Erwin Wurm: Videomunkák (1989-2002)

 

Erwin Wurm az osztrák képzőművészeti élet egyik jelentős alakja. Ezt nemcsak a budapesti Képzőművészeti Egyetemen látható kiállításához mellékelt katalógus állítása bizonyítja, hanem az interneten fellelhető számos link is, melyek tanulmányozása során nemcsak impozáns irodalomjegyzékkel, vagy az on-line megrendelhető – az életmű egy részét feldolgozó – könyvvel találkozhatunk, hanem tételesen felsoroltatik a művész 2003-ra tervezett egyéni kiállításainak rendje is. Wurm konceptuális szobrász, akit fotóin és videóin a szobrászat határhelyzetei foglalkoztatnak. A szobrászat műfaji határainak felolvasztását, definiált alapfogalmainak felhigítását, sitilisztikai jellemzőinek radikális vagy finom megszüntetését már elvégezték az avantgarde mozgalmak. Ennek nyomán talán megtehetjük azt az állítást, hogy még az államalapító királyunk faszobrával feldíszített kisközségek lakói között is akadhatnak olyanok, akik nemcsak egy harcsabajuszú büsztre, hanem mondjuk egy mozgó, fény- és vízjátékkal felszerelt köztéri tárgyra is hajlamosak szoborként tekinteni. (De ekkor még időben csak a hatvanas években, térben meg mondjuk a Westend aulájában vagyunk!) Dekonstrukció ide vagy oda, még a nagyvárosi, művészeti eseményeken és modern köztéri szobrok látványán edződött honfitársaink többsége is szentül hiszi, hogy egy szobornak statikus tárgyként kell realizálódnia. Vagyis jellemzője a nyugalmi állapot: a fizikai törvényeknek (gravitáció) engedelmeskedő egyensúlyhelyzet és a mozdulatlanság.

A művésznél az időtlen, állandósult, és szilárd tárgy helyébe a pillanatnyiság, a mozgás dinamikus aktusa és az emberi test lép: épp ezért e szobrok csakis áttételesen, egy másik művészeti műfaj (fotó, videó) eszközrendszere segítségével tanulmányozhatóak. A videoszobrok esetében például a mű megvalósulásának minden fázisa mint folyamat, a fotók esetében pedig a fázisok megállított képkockái tekinthetők szobornak. A One minute sculptures (1997) olyan szituációkat mutat be, amikor az emberi test és a kiválasztott tárgy (élére állított fadeszkák, guruló pöttyöslabda stb.) közötti különös, szoborszerű, tehát mozdulatlan egyensúlyi kapcsolat – például fejenállás széken ”ülve” – csak pár pillanatig jöhet létre. Ennek egy további változatának tűnik a Quetsch&Wumm (2001) című videó: a padlón elszórt sárga teniszlabdákon álló ember ingatag egyensúlyi helyzete csupán néhány töredékmásodpercig maradhat fenn. (Ekkor jön a zakó, és a gyermekek naiv kérdése – miért csinálja ezt a bácsi, ha úgyis elesik? – miatt érzett enyhe zavar. A: miért ne? – támadó jellegű, visszakérdező attitűd, pedagógiailag hasznos, mert nem nekünk kell gondolkodni. B: hosszas fejtegetés a nagyot álmodás gyakorlati megvalósulásának hasznáról illetve káráról; a gyereket ne tartsuk burokban, az életre kell nevelni. C: kísérlet a kérdés művészetelméleti megvilágítására – ezt viszont feltehetően nem tudják követni, és visszasüllyednek egy kvázi-paszív befogadói szerepbe.)

Fizikai megpróbáltatással járhat persze az is, ha az emberi test mint mozdulatlan szobor jelenik meg – mint például a Still I. (1990) című videón látható nagykabátos, fején egy hatalmas piros fémlábast kalapként viselő férfi. Itt a tárgy és az ember abszurd viszonyának felmutatása mellett Wurm egy, az előzőekkel ellentétes folyamatot demonstrál: az élő és lélegző, cselekvő emberi testet az élettelen, mozdulatlan és időn kívüli szobor pozitúrájába emeli. Míg az elsőként tárgyalt két műben az egyensúlyi helyzet másodpercnyi megvalósíthatósága foglalkoztatta, addig a Gesicht (1993/94) és a 59 Stellungen (1992) című videókon a szoborszerű és statikus lét imitálására a cél. Wurm munkásságában időrendben a folyamat természetesen fordítva zajlott le, melynek során a mozdulatlan testtartás stabilitásának ideje folyamatosan csökkent, s a totális mozdulatlanságtól (Still I.) a furcsa pulóverekbe bújtatott figurák néhány másodpercre megmerevedő pozícióin át (59 Stellungen) egészen az instabil egyensúlyállapotok (One minute sculpture) létrehozásáig tartott.

Wurm nevéhez elsősorban pulóverszobrai kötődnek: a nyolcvanas évek végén készült nadrágokból, kabátokból és pulóverekből hajtogatott szobrait logikusan követte a nyúlós kardigánokba és egyéb ruhaanyagokba csomagolt, emberi jellegükre csak áttételesen emlékeztető élő szereplők szoborkénti megjelenítése. A budapesti kiállításon művészetének ez a vonulata csak kisebb mértékben van jelen. A 59 Stellungen mellett a Shopping című videó kapcsolható ide, de ez stílusában is eltér a többi kiállított munkától, ugyanis felfogható egy olyan vágatlan dokumentumfilmként is, amelynek története követi egy szokatlan ruhavásárlás időrendjét. Valójában azonban egy szoborpár létrejöttének folyamatát követhetjük végig, amint a két szereplő (a megmunkálandó anyag és alapforma) fokozatosan egyre és egyre több ruhát húz magára, hogy aztán többrétegű ruhájukban, mint élő és mozgó ruhaszobrok kövérkésen elballagjanak.

A művek harmadik csoportjában a művész a gravitáció ki/meg/átfordítását demonstrálja. A Memory (1994/2000) című munkán éppúgy hangsúlyos szerepet kapnak a tárgyak (vízzel telt kancsók, kávéscsészék, cipők), mint az ezeket mozgató emberi kezek vagy lábak. Amellett, hogy térérzékelésünk teljesen megzavarodik – az üvegpohárból felfelé folyik ki a narancslé -, a fizika törvényei is felfüggesztődnek. A stabilnak tűnő tárgyak váratlanul zuhanni kezdenek, önálló életükkel és pillanatnyi mozgásukkal építik újra a szobor entitását. Míg ebben a munkában szórakoztatóan és meghökkentően egyesül a konceptuális megközelítés a vizuális találékonysággal, addig a The Other (2001/2002) című munka számomra kissé esztétizálónak tűnt, nem beszélve arról a szörnyű gyanúmról, hogy itt a művész önnön akademizmusának csapdájába esett. Láthatunk benne többek között szobabelsőt váratlanul elboruló szekrénnyel, tükrös helyiségben poggyásztartó kocsit, falra ”mászó” művészt vagy rezegő pulóveranyagot közelről. Idézetgyűjtemény? Zanzásított portfolió? Elmozdulás a történetmondás felé? S ahogy mindezek között még elnéztem a konyhaasztal keresztlécei között hasaló művészt, éreztem, hogy megbicsaklik az amúgy is csak magamban végiggondolt C-variáns, és ez az a pont, ahol én is megkérdezném: most mit csinál a bácsi?