Beszélgetés Bellák Gáborral

Mélyi József: Most mi a hivatalos funkciód, a Modern Magyar Művészeti Múzeum koncepciójának kidolgozója?
Bellák Gábor: Január óta négy különböző tanulmányt írtam, egyrészt arról, hogy milyen szerepe lehet a Magyar Nemzeti Galériának az új múzeum megalapításában, illetve, hogy milyen lehetséges kiállítási koncepciókat lenne érdemes az új intézménynek megvalósítani, milyen más anyagra lehetne alapozni az új múzeum kiállításait, s mik lennének az új múzeum céljai. Júliusban írott tervezetem lett a szakmai vita tárgya. Egyébként hivatalos funkcióm szerint főtanácsadó vagyok.

Van egy tanácsadó testület is.
Igen. Ennek tagjai Kolozsváry Mariann művészettörténész és a CCC+Bogner múzeumtechnológiai tanácsadói.

Tanácsadóként korábban felmerült Kieselbach Tamás neve is.
Valóban így volt, de Kieselbach Tamás hivatalos minőségében nem tanácsadó. Komoly tapasztalatai vannak és megfontolandó véleménye, amit gondolom bárkinek elmond, de a projekttársaságnak nem tanácsadója.

Ha jól értem, Te Rockenbauer Zoltán által személyesen megbízott főtanácsadó vagy?
A minisztérium és a magánberuházó közösen hozta létre a Duna Múzeum Kft. nevű projekttársaságot. Ennek vagyok a főtanácsadója.

Nem szeretnék nagyon az oknyomozó újságírás felé elkanyarodni, de a múltkor kétszer is kerestelek, mindkétszer azt mondták a kollégáid a Galériában, hogy a Minisztériumban vagy megbeszélésen. Tehát a Minisztériumban vannak a projektet átfogó tanácskozások?
Igen, a Minisztériumban is, hiszen az említett projekttársaságnak a minisztérium is alapítója.

A megbeszéléseket a Minisztérium koordinálja?
Szakmai részről igen, hiszen a minisztérium lesz a múzeum gazdája.

Tehát a koncepciót a Duna Múzeum Kft.-nek írtad?
Nem. A múzeum az eredeti elképzelések szerint a Magyar Nemzeti Galéria önálló igazgatású része lett volna. Az MNG főigazgatója pedig engem javasolt, hogy az erre vonatkozó tanulmányokat a minisztérium számára megírjam. A Duna Múzeum Kft. a tanulmányaim megírása után jött létre, s ekkor lettem hivatalosan is a cég főtanácsadója.

Ha most az új pénzügyi feltételek miatt változás történik, mi lesz az általad készített koncepció sorsa? Vitaindító iratként fogjátok kezelni?
Igen, ez egy vitaindító irat. A júliusban írt koncepció azért született, hogy a kollégák véleményezzék. Eddig négy véleményt kaptam kézhez, vagy személyesen, vagy a sajtó útján. Mind a négy, vagy a négyből legalábbis három, erősen kétségbe vonja a koncepció szakmai megalapozottságát. A negyedik, Néray Kataliné inkább bátorítólag és pozitívan viszonyult hozzá. Ő is érzi, hogy mennyi buktatóval jár egy olyan múzeumi koncepció elméleti kialakítása, amelynek az alapja egy még nem létező gyűjtemény. A legkeményebb álláspont Fitz Péteré és Passuth Krisztináé volt. Kovács Péter inkább szakmai szempontok szerint kritizálta az elképzelésemet és ellentétben mondjuk Fitz Péterrel, nem érződik rajta az átpolitizáltság. Nyilvánvalóan el lehet indítani egy múzeumot úgy, hogy csak kölcsöntárgyak vannak benne, de ne feledjük el, ha ez az intézmény mégis a Magyar Nemzeti Galéria részeként valósul meg, akkor a nem létező gyűjteményre vonatkozó kérdéseknek nincs tovább értelmük. Ezen kívül új anyagokkal is gyarapodhat a múzeum, hiszen a Vasilescu-gyűjtemény, bármennyire vitatott is pillanatnyilag a jogi státusza, bizonyos, hogy előbb-utóbb, Vasilescu akarata szerint ennek a múzeumnak lesz a törzsanyaga. Tehát úgy érzem, van alapunk rá, hogy valóban gyűjteményben gondolkodjunk.
A másik nagyon elgondolkodtató szempont, amit eddig nem vetettem fel, de a különböző magánbeszélgetésekben elég erősen körvonalazódott, hogy ez az intézmény egyúttal nagy nemzetközi kiállítások fogadására is képes lehetne. Amennyire tudom, Magyarországon talán csak egy-két olyan múzeum van, amely képes a nagy nemzetközi muzeológiai standardoknak megfelelni, és ahová szívesen kölcsön is adják a nagy múzeumok a kollekciójukat. Nemegyszer előfordult, hogy a hazai múzeumok technológiai és egyéb felszereltségére hivatkozva álltak el egy-egy nagyobb kiállítás magyarországi bemutatásától.

Nem gondolod, hogy ez a projekt tulajdonképpen önmagát szorítja sarokba? Hogy az elejétől fogva kényszerképzetekre épül, és ez oda vezet, hogy szinte már abban is megkötik a kezedet, milyen képeket választhatsz ki. Kényszerképzet például, hogy szorít az idő, mert a Demján-féle telekre határidőre fel kell hogy épüljön valami. Aztán, hogy valami újnak kell létrejönnie, amit Fitz Péter emel ki az ÉS-ben, mert a politikai reprezentáció szempontjából csak annak van súlya, meg hogy csak az MNG vagy Vasilescu gyűjteményére lehet építeni. Ez mind-mind olyan szempont, amely gúzsba kötő kényszerként nehezedik erre a projektre, míg aztán a végén teljesen elfelejtjük, hogy itt valójában bármi lehetne, nem?
Igen, de semmiből mégsem lehet múzeumot létrehozni. Az a valami, amire ez a múzeum épülne, egyrészt a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye, ami a legnagyobb magyar képzőművészeti gyűjtemény, másrészt pedig a Vasilescu-gyűjtemény, ami akárhogy is interpretálják egyesek, mégiscsak egy jelentős magángyűjtemény.

Szerintem folyamatosan kényszerképzetekben gondolkodik mindenki, a nyilvánosság kizárásával…
Nincs kizárásról szó. Nincs kizárva senki. Amikor januárban elkezdtem dolgozni ezen a koncepción, én azért a kollégákkal megbeszéltem ezt, mindenki tudta min dolgozom, nehogy félreértés legyen e tekintetben. Másrészt amit írtam, azt szerettem volna, ha nem is teljes, de legalább szakmai nyilvánosság elé kerül, hogy valamiképp visszajelzést kapjak.
Ha nem a Magyar Nemzeti Galéria kibővítéséről lett volna szó, akkor ezzel az erővel már a legelején pályázatot lehetett volna kiírni, amelynek keretében mindenki, aki kompetensnek érzi magát az ügyben, kifejthette volna az új múzeummal kapcsolatos elképzeléseit. És amelyik a legéletképesebbnek, leginkább kivitelezhetőnek tűnik, az legyen a győztes koncepció, és annak mentén alakítsák ki az intézmény arculatát.

Az egyik legfontosabb kritikai szempont, ami személyeddel kapcsolatban felmerült, hogy a te kutatási területed a XIX. század művészete, itt viszont egy kifejezetten a huszadik századi magyar művészetet bemutatni kívánó múzeumról van szó. Én a te helyedben biztos azonnal felkerestem volna mindenkit, akit a témában (vagy egyes résztémákban) magamnál felkészültebbnek találok, létrehoztam volna valamiféle munkacsoportot, tanácsadói, vagy éppen vitakört, bármit… Akár épp a Galérián belül a huszadik századi művészetre szakosodott kollégákkal, Zwickl Andrással, Szücs Györggyel együtt… Lehetséges lett volna ez, gondoltál te is valami ilyesmire?
Nem egyedül alakítottam ki a koncepciót, mert például a mai magyar gyűjtemény munkatársaival, Dévényi Istvánnal, Százados Lászlóval, Kolozsváry Mariannal megbeszéléseink voltak, rendszeresen egyeztettem. Mindazt, amit írtam, ők azon melegében látták, ahogy a főigazgató, Bereczky Lóránd is. Tehát számomra azért is furcsa ez a támadás, mert a munkahelyemen saját kollégáimtól csupa pozitív visszajelzést kaptam, azt mondták ez így rendben van, menjen, ennek van értelme. És akkor kikerül a szakmai nyilvánosság elé és ott pedig csupa negatív visszajelzést kapok. Ez az, ami inkább érdekes és elgondolkodtató. Nem egyedül, magányos hajósként vágtam neki.
Ami, a XIX. századi művészetet illeti, valóban főként erről a korszakról publikáltam, de úgy gondolom, hogy nincsenek eleve beskatulyázható művészettörténészek, kutatási területek, kasztok. Épp a XIX. századdal való foglalkozás hozadéka volt számomra az, hogy minden, amit tanultunk, újragondolandó. A XX. századdal is sokat foglalkoztam, nem publikáló művészettörténészként, hanem a Galériában a bírálati csoport kvázi szakértőjeként. Rengeteg dokumentációt, szakvéleményt készítettem XX. századi képekről, amelyekhez végig kellett olvasnom a művészekről szóló szakirodalmat. Eközben az derült ki számomra, hogy rosszak a megközelítések, pontatlanok a datálások, rosszul van felépítve egy-egy művész történeti megítélése. Nem azt az értékrendet akarom megkérdőjelezni, amelyben Kassákot, Moholy-Nagyot vagy Tóth Menyhértet elhelyezzük, hanem azt hiszem, hogy rengeteg olyan XX. századi művész és mű van, akik elsikkadtak a kanonizált értékrend mögött, akiket újra kellő értékükön lehetne bemutatni.

Nekem itt is inkább a kényszerpálya tűnik fel. A második világháború után alkotó művészeket illetően egyik megjelent kritika sem fogalmaz meg komoly bírálatot. A Galéria mai magyar gyűjteménye, ahol lassan évtizedek óta nem látható, elsőrangú raktárkészletek vannak, nem hasonlítható össze a háború előtti anyaggal, amelynek főművei az állandó kiállításon szerepeltek, feldolgozták őket. Szerintem az a kényszerhelyzet, hogy a Dévényi-féle anyagot mindenképp jó lenne már bemutatni, átmásolódott a háború előtti művekre is, amelyek már egy többé-kevésbé megszilárdult értékrendben helyezkednek el.
Sok művet már bemutattak, sokat még nem.

Ez egy szakembereken átszűrt konszenzus eredménye.
Azt gondolom, hogy ami éppen nincs bemutatva, abban is van olyan vonulat, olyan érték, amelyet érdemes lenne állandóan bemutatni. Például a késői Tihanyi Lajos szinte soha nem volt állandó kiállításon. Az utóbbi években került az állandó kiállításba Mokry Mészáros, Czimra Gyula, Pekáry István, egyfajta új naivitás képviselői, akiket mellőztek az elmúlt évtizedekben. Vagy ott van Vörös Géza, aki nyilvánvalóan nem áll egy irányzat vagy mozgalom középpontjában, mégis jó művész, akinek a művei színes adalékokat nyújtanak a két világháború magyar művészetéhez.

Épp ez az, hogy itt színes adalékokról van szó, amelyekből egy múzeum főműveket hozhat létre…
A főmű mindig konszenzus eredménye. Ez az új múzeum talán képes lehet arra, hogy egy újfajta konszenzust hozzon létre, és más művek is belekerülhessenek a főmű kategóriájába. Szeretném, ha kibővülne az a művészettörténeti értékrend, amelyben jelenleg gondolkozunk.

Megfelelően felvértezettnek érzed magad ehhez a feladathoz?
Nyilvánvalóan nem tudok mindent végrehajtani, én csak felvetem ezt. Ha ez a múzeum létrejön, lehet találni egy olyan szakembergárdát, amely új szempontrendszerben képes arra, hogy bizonyos műveket beemeljen abba a „főműképző” szakmai konszenzusba, amelybe jelenleg beletartozik a magyar művészettörténet egyik része, egy másik meg nem.

Lesz majd egy múzeumigazgató, aki ezeket a csapásokat kijelöli? El tudod képzelni magadat múzeumigazgatóként?
Valószínűleg a későbbi múzeumigazgatónak kell kijelölnie ezeket az irányokat. Még nem gondolkodtam el azon, hogy én lehetnék-e. Sok visszajelzést várok, kíváncsi vagyok, mit mondanak a kollégáim, milyen kritikai visszhangja van a munkámnak, ez alapján döntheti el az ember, hogy elvállalja-e vagy sem. Amit júliusban leírtam, azt kiindulópontnak szántam, azzal a szándékkal, hogy kapja meg a szakmai nyilvánosságot, vitassák meg és abból derüljön ki, hogy használható-e vagy sem. Kétségtelen, hogy amit leírtam inkább egy lehetséges kiállítás, kiállítássorozat vázlata, semmint múzeumi alapkoncepció. Várom a visszajelzéseket.

Többektől, köztük Dieter Bognertől és tőled is hallottam már, hogy ez a koncepció egy átmeneti elképzelés, amely 10-15 éven belül gyökeresen megváltozhat. Nem gondolod, hogy a dolgok tehetetlensége, vagy önsúlya nagyobb ennél, azaz elég szívósan megmarad, amit a kezdetekkor kőbe vésnek?
Az embernek kétségkívül gyakori tapasztalata a világnak ezen a felén, hogy ami egyszer így alakult, az így is marad. Szeretném, ha ez nem így lenne. Nem szabad, hogy bármi kőbe vésődjön és kikezdhetetlen igazságként torlaszolja el az utat. Egyelőre minden elméleti síkon folyik.

A tavaly a C3-ban lezajlott vitán a szakma képviselőit a legjobban az háborította fel, hogy a múzeumtechnológiai és építészeti terv előbb készül el, mint a koncepció. Szerinted nem abszurd ez a sorrend?
Valószínűleg ennek fordítva kellene mennie. A tapasztalatom viszont az, hogy szinte bármilyen épületben lehet jól működő múzeumot elhelyezni. Ha az épület alapvető paraméterei praktikusan és átgondoltan vannak kialakítva, akkor az, hogy a termek milyen tájolásúak, húsz négyzetméterrel nagyobbak vagy keskenyebbek, az nem lényeges pont. Kétségkívül ez a sorrend így sokkal bizonytalanabbnak tűnik, de a végeredmény nem feltétlenül lesz rosszabb.

Dieter Bogner azt mondta a múltkor, hogy elmegy megnézni a László Károly gyűjteményt. A gyűjtemény megszerzése még reális lehetőség?
László Károly gyűjteményének a magyar művészettörténet szempontjából legértékesebb része már tudtommal nincs az ő tulajdonában. A gyűjtemény azonban továbbra is értékes, a sajátos értékrendje, eklekticizmusa miatt mindenképpen érdekes gyűjtemény. László Károlynak sajátos feltételei vannak azzal kapcsolatban, hogyan adna műtárgyakat, illetve hogyan jelenhetne meg az anyag. Tehát eléggé megkötné a leendő örökös kezét. Ugyanakkor tényleg nem mondtunk le róla, hogy László Károllyal valamilyen formában egyezségre jussunk.

… az interjú második része »»»